A Vörösmarty Színházban Vereckei Rita szokás szerint hatalmas díszlete tövében a már nem éppen fiatal kalmár, Antonio képében zongorázik Gáspár Sándor. A Váci utcában két utcazenész érkezik elsőnek, egyikük néger dobos. A rövidesen beviharzó velencei aranyifjak, mint később kiderül a kalmár baráti köre, legázolják, a színről kiűzik őket. Reményekre jogosító, markáns értelmezést ígérő kezdet lehetne mind a kettő. Pláne, ha a kettő együtt, egy előadásban jelenne meg. Kifinomult, érzékeny, kiábrándult, spleenes polgár a kereskedő alakjában, akinek a baráti körét rasszista banda adja – izgalmas, talán nem is elképzelhetetlen felállás. De komoly rendezői feladat lehetne a hitelesítése, a történetben való érvényesítése, következetes végig vitele. Bár megvalósulhatna külön-külön is, akár Bagó Bertalan székesfehérvári, akár Valló Péter Váci utcai rendezésében.

Kern András és Stohl András - A velencei kalmár, Pesti Színház (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel)

De egyikben sem jön létre. A kezdőötlet ötlet marad. Nem ritka eset, hogy a rendező úgy gondolja, egy erős gesztussal sínre tette az előadást, megadta az értelmezéshez a kezdő lökést, a többi aztán szinte magától gördül tovább a kijelölt sínen. Ebben az esetben ez különösen Valló Péter munkájára áll a Pesti Színházban. A rendező a kezdőképen túl a maga tervezte díszlettel is szűkösre szabja az értelmezési tartományt. Rozsdabarna, tologatható panelek közé szorítja Velencét, ahol minden komolyan veendő, az emberek dolgoznak, kereskednek, hitelt adnak és vesznek, jogi ügyleteket visznek végbe, szóval élik a köznapokat. Belmont mesevilágának lényegi különbözését ettől pedig mintha észre sem venné. Nem különíti el feltűnően a két helyszínt. Pedig a szöveg szerint e két világ lényegileg eltér egymástól, az egyik a köznapok, a másik a mesék törvényei szerint működik.

Belmontban mesebeli próbatétel várja a kérőket, bölcs mondások alapján dől el az állítólagos szerelmesek sorsa. Mintha maga Shakespeare is elfelejtené, hogy a velencei ifjút nem a szerelem, hanem megrendült anyagi helyzetének rendbetétele vezeti oda. A helyszínek összemosása megint csak lehetne értelmezési ugrópont, ám hiányzik az előadásból az a néhány gesztus, motívum, ami indokolná, magyarázná, hangsúlyossá tenné a két világ hasonlóságát. Mintha kizárólag praktikus szükségletek szerint mozognának a csúf elemek. Ugyanaz a belógatott vízszintes darab lehet asztal, lehet balkon, lehet esővédő a bejárat fölött. Ha egyáltalán mindig sikerül helyesen értelmeznem a teret.

Péter Kata és Bach Kata - A velencei kalmár, Pesti Színház (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel)

Jelentése lehetne annak is, hogy Portia és Nerissa, mint az álbíró és segédje bírósági megjelenésekor szánalmasan pancser álöltözéket, feltűnően hamis bajszot visel. Bizonyára szándékosan, jelezni akarva az egész bírósági színjáték álságosságát. Fontos és igaz gondolat. Csak éppen a jelmez magára marad az üzenetével, amely nem hatja át a jelenet minden mozzanatát, minden pillanatát. A levegőt is elveszi előle az Antonio-banda, kiváltképp Bassanio hangoskodása. Ügyetlen csúfsága érvényesül, annak jelentése nem.

A velencei kalmár, Pesti Színház (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel)

Előbb-utóbb úgy érzi a néző, hogy a produkció egyetlen célja, vezéreszméje az, hogy Kern András eljátssza Shylockot. Kern pedig szokott önmagát adja. Bizonyára pontatlan lenne ezt puszta rutinnak nevezni.

Jelentős és nagy színészek egyénisége egy idő után úgy kimunkálódik, úgy hozzánő a szerepléshez, hogy szinte a puszta szövegmondás által azonosul a jellemmel.

Viselkedése annyira kézen fekvőnek látszik, hogy az alakítás, a jellemformálás, a belső dráma alig észrevehető. Kern Shylockja is ilyen magától értetődő figura, minden helyzetben magától értetődőn viselkedik. Hangsúlyosan mondja el természetesen a sokat citált sorokat arról, hogy a zsidó is éppen olyan ember, mint a többi, és ő valóban olyan is. Csak talán következetesebb, konokabb, ami a kitaszítottságból, a jogi egyenlőség mögött is meglévő társadalmi kirekesztettségből is adódik. Ellenlábasaként Stohl András szinte észrevétlen marad. Átszellemülten nagyvonalú a történet elején, megtörten beletörődő a végén. Ahogy az meg van írva. Azt az Antoniót, akit Shylock leír, a harcias ellenfelet, aki hangosan gyalázza, leköpi, belerúg, nem észlelhetjük benne. Bach Katától alkatilag távol áll a mesei Belmont dúsgazdag örökösnőjének szerepe, ami megint elszalasztott értelmezési lehetőség. A többi szereplő képessége és ambíciója szerint teljesít. Kerekes József, Karácsonyi Zoltán, Orosz Ákos, Józan László, Péter Kata lelkiismeretesen hozza a rábízott figurát, Telekes Péter és Tornyi Ildikó feltűnően hamis.

Gáspár Sándor - A velencei kalmár, Vörösmarty Színház (Fotó/Forrás: Kolbe Gábor)

Székesfehérváron Gáspár Sándor Antoniójának búbánata éppúgy értelmezetlen, kibontatlan, elemezetlen marad, mint a Pestiben Stohlé. Csak itt annyiban feltűnőbb ez, amennyiben ugyanerről a kifinomult, zongora mellett búslakodó kultúremberről állítja Shylock, hogy leköpi, belerúg és minden lehető módon gyalázza. Tudjuk, az életben egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy valaki egyszerre kultúrlény és barbár bunkó a pillanatnyi helyzete, hangulata, érdeke szerint. De színházban ez a kettősség látszhatna is rajta. Igaz, ellenfele sincs gazdagabban jellemezve. László Zsolt szemébe húzott fekete sapkában mogorváskodja végig a zsidó szerepét. Jelenlétének most is súlya van, de különösebben sajátos tartalma nem vehető ki. Legföljebb abban, hogy utálatossága erősebb, mint igazsága, ellenszenvessége fölülírja az őt ért sérelmeket. Akár azt is hihetné a néző, hogy a fiataloknak igazuk van, amikor kirabolják. Mint Moliere-nél a fösvény Harpagonnal szemben. Csakhogy ott nem ellopják, csak eldugják a pénzes ládikát.

A velencei ifjak itt is léhák és könnyelműek, nemigen vehető ki, mi vonzza hozzájuk a komoly, komor, koros kalmárt. Hacsak nem az antiszemitizmus. Az közös bennük. A történetben központi szerepet játszó Bassanio Nagy Péter alakításában nem tűnik ki igazán a csapatból, amelyben érdekesebbnek látszik Lábodi Ádám Lorenzója, de a legfeltűnőbb, hogy olyan korosabbnak látszó ifjak is akadnak köztük, mint Kuna Károly és Kricsár Kamill. Varga Lili Jessicája elég könnyű szívvel hagyja el és rabolja ki apját, de nem annyira, hogy ennek tartalmi jelentősége is legyen. Igazi színészi ereje Derzsi János alakításának van a léha szolga szerencsétlen apjának szerepében.

A velencei kalmár, Vörösmarty Színház (Fotó/Forrás: Kolbe Gábor)

Egyáltalán az előadásnak szinte minden mozzanatából, rendezői ötletéből, látványosságából, amiből van bőven, Sántha Borcsa színpompás jelmezeitől festett labdákig és aranyszív léggömbökig, a jelentés súlya hiányzik. Az előadás rendezői felfogását jellemzi az is, hogy a tárgyalási jelenet boksz ringben zajlik. Ennek az ötletnek sincs előzménye, sem következménye. Nem válik igazi tartalmi tényezővé a helyszín, jelentése közhelynél nem több.

László Zsolt és Gáspár Sándor A velencei kalmár c. előadásban (Fotó/Forrás: Toldy Miklós)

Pedig több szempontból is izgalmas történet A velencei kalmáré. Abból is, amiért sok évtizeden át nem engedték színpadra, talán abban bízva, hogy amit elhallgatnak, az nincs is, vagy legalább nem lehet belőle baj. De nemcsak a zsidó téma izgalmas benne. Shakespeare két világot ereszt össze egy színpadon, egy történetben. A valódit és a mesebelit. A munka, a küzdelem, a gondok bajok valóságos színterét és a mesebelit, a csak képzeletünkben, vágyainkban létezőt. Mindkét előadásban teljesen értelmetlen, öncélú kötözködésnek tűnik föl a nők követelőzése a valójában nekik adott gyűrűk miatt. Pedig éppen ebben fejeződik ki a két világ találkozásának mélyebb drámaisága. Való életünk és vágyálmaik egyesülésének lehetetlensége.