– Már kislánykorotokban is volt valami jele annak, hogy felnőttként majd színházcsinálók lesztek?

Pogány Judit: Édesanyáméknál dolgozott egy háztartási alkalmazott, Eta, akit később nevelőanyámként szerettem, és ő hároméves koromtól el-elvitt színházba Kaposváron. Így aztán ötévesen már éjjel-nappal színházasdit játszottunk a szomszéd a gyerekekkel. Ezt a korszakot azonban a többiek mind kinőtték, egyedül én nem. Később pedig, mikor édesapám halála után édesanyám kórháza került, a bátyám és én gyámszülőknél nevelkedtünk Budapesten. Sérült lelkű, zárkózott gyerek lettem, és már kilencévesenmegéltem az álmatlanság döbbenetes korszakát. Napok teltek el úgy, hogy semmit sem aludtam. Minden éjjel történeteket szőttem, álmodoztam. Évekig. Egy állóóra kongatásából negyedóránként tudtam mérni, hogy még mennyi időm van a történetek szövögetésére, mikor jönnek ébreszteni. Soha senki nem vette észre, hogy nem aludtam, mert azt is eljátszottam, hogy ébredezek. Kialakult egy, szinte az autizmus határát súroló saját, titkos életem, aminek semmi köze nem volt a valósághoz. Felnőtt fejjel éreztem csak meg, hogy valószínűleg innen ered az a rendkívüli empátiakészség, amit aztán egész életemben használhattam a pályámon.

Pogány Judit és Bérczi Zsófia (Fotó/Forrás: Adrián Zoltán)

Bérczi Zsófia: Van egy hangfelvétel pár éves koromból, amikor saját kútfőből mesélek egy történetet színes pöttyökről, akik mendegélnek, és sok minden megesik velük út közben. Minden színnek megvolt a karaktere. Ez azóta is visszatérő motívum, az Élőkép Színház majdnem minden előadásában jelen vannak az élénk, egyszínű ruhába bújt figurák. De nem volt egyértelmű, hogy a kifejezési formám végül is a színház lesz. Építésznek tanultam és közben színházi stúdiumokra jártam.

Az hamar kiderült, hogy a hagyományos, szövegekkel dolgozó színházi világ nem nekem való.

Láttam akkoriban egy holland társulat előadását, ahol szöveg nélkül, jelekkel kommunikáltak. Nagyon megragadott, és eldöntöttem, hogy vizuális színházzal szeretnék foglalkozni. Magyarországon nem volt ilyen képzés, úgyhogy végül az Iparművészeti Egyetem fotó szakát végeztem el. Később kijutottam három hónapra Jeruzsálembe a School of Visual Theater-be, ami ebben a témában a világon egyedülálló magániskola. A vizuális színház fogalmába tulajdonképpen minden belefér, ami nem kifejezetten a szövegre épít, hanem a képre: újító, performansz jellegű, sok kellékkel, vetítéssel, mozgással dolgozik.

– Judit, érdekel az efféle színház? Nézel ilyen előadásokat?

PJ: Jobban szeretem azt a színházat, ahol a szöveg, a gondolat a lényeges, de azért ha van időm, megyek alternatív színházakba. Gyakran járok a Jurányiba, nagyon szeretem Pintér Béla és Bodó Viktor előadásait, a HOPPartot, sokszor láttam a Krétakörösöket, a Stúdió K-t, és bár a Kolibri Színház nem tartozik a függetlenek közé, nekik is vannak olyan előadásaik, amiktől néha úgy érzem, hogy kiszakad a szívem. A tavalyi évadban 26–28-szor játszottam egy hónapban, hat színház tizenhét produkciójában vagyok benne, úgyhogy nézőként sajnos ritkán jutok el előadásokra.

– Sosem keverednek össze a fejedben a rengeteg szerep szövegei?

PJ: Á, dehogy! Nem szövegeket játszom, hanem szituációkat és érzéseket. Ha egy konkrét szituációban vagyok, más helyzet szövege meg sem fordul a fejemben.

BZS: Miért van szükség egyáltalán szövegre? (Mosolyog.)

PJ: Bizonyos részleteket nem lehet csak arccal vagy mozdulattal közölni.

A legnagyobb szerelmem Örkény Macskajátéka, amelyben Orbánnét játszom.

A második felvonásban van egy nyolcperces monológ, ami alatt szinte mozdulatlanul állok, és elmondom egy nagyon megalázó utamat. A játékban számomra az a csúcs. Lehetetlen csak arccal, mimikával eljátszani, mennyire megalázó öregasszonyként becsöngetni egy tánciskolába, azért, hogy a nyitott ablakán át beláthassak a férfihoz, akit szeretek. Nagyon fontos, nagyon kell hozzá a szöveg. Ráadásul csodálatos Örkény István szövegét mondani vagy hallgatni. Ennél nagyobb öröm nem kell az embernek.

Pogány Judit és Bérczi Zsófia (Fotó/Forrás: Adrián Zoltán)

– Judit, elfogadod, hogy a színház alapja nem csak az irodalom lehet, hanem a képzőművészet is?

PJ: Persze, abszolút. De például láttam egy olyan Vihar-előadást, aminek a középpontja egy gyönyörű, kék, ejtett anyag volt, és minden arról szólt, hogy az milyen szép. A lila ötletektől, a művészkedéstől megőrülök. Ha kiszúrom, hogy a legfőbb cél nem más, mint hogy valaki olyat rendezzen, amilyet még soha senki, abban a pillanatban eltartom magamtól az előadást, és nem tudok vele menni. Nem bírom, amikor olyan furcsaságot találnak ki, aminek a rendező beképzeltségén kívül semmihez nincs köze.

– Zsófia, ha jól gondolom, a ti előadásaitok lényege éppen a még soha nem látott vizuális produkció.

BZS: Igen, de nem a "művészkedés" a cél, hanem hogy az élő jelenléttel valamilyen új aspektust mutassunk. Például a komáromi erődben a látogatók is elasztikus ruhába bújnak, és kirándulást tesznek Morfomániában, ahol arctalan, az emberi formához képest groteszk lények élnek. Ezt felnőttbábszínháznak is nevezhetném. Nagyon szerettem volna olyan világot teremteni, ami más, mint az emberi. Sétálsz az erődben, és fura lények jönnek. Mindegyiknek megvan a maga mozgásnyelve.

PJ: És mi történik velem, a nézővel? Azon kívül, hogy nézem, és furcsának, szépnek vagy viccesnek látom, szélsőséges érzelmeket, feszültséget, félelmet, örömöt meg tudok-e élni? Mit közöl egy ilyen produkció a mi emberi világunkról?

BZS: Engem az archetípusos minőségek érdekelnek. Tulajdonképpen bábozunk, csak belülről, úgy, hogy elasztikus anyagokba bújunk. Mindegyik figurának több alakja van. Nekem fotóban is az volt az érdekes, ha sziluettben láttam például egy öregembert. Nem tudod, ki az, nem látod az arcát, csak annyit látsz belőle, hogy bottal megy, ezért az összes öregember eszedbe jut róla. Az motivál, hogy belülről hogyan változtathatjuk a rugalmas anyagot. Olyasmi, mint amikor a szobrász formázza az agyagot. A figuráknak archetípusos gesztusaik vannak, a morfomán katonáknak például a jelmezen belül van egy botjuk, agresszivitást majd szenvedést mutatnak. De nem beszélnek. (Mosolyog.) Számomra a színház az absztrakció és az élő jelenlét, együttesen. Mindig rituális, és spirituális tartalmakkal is gyakran foglalkozunk. A kép, a jel, az élő képzőművészeti gesztus – akár mozgás, akár jelmez – fontos a számomra; lehet bármilyen látványelem vagy más jel, például hang vagy szöveg is. Az elasztikus anyagba bújt figurák megjelennek egy színpadi előadásunkban, a Lepkévé válásban is.

– A Színházak Éjszakáján ezt az előadásotokat játsszátok a Bethlenben?

BZS: Nem, sajnos nem fér be a színpadra a díszlete. A Hullámtérrel leszünk a Bethlen Téri Színházban. Az előadásban négy kéken világító és tengely körül pörgethető hullámformából újabb és újabb alakzatokat hoznak létre az őket mozgató előadók. A vizuális, meditatív előadásban megmutatjuk, hogy csak hullámvonalakból milyen formák születhetnek.

PJ: A Színházak Éjszakáján több produkciót is kínálunk, de nem vagyok benne mindegyikben, előfordulhat, hogy meg tudlak nézni benneteket. (Mosolyognak és telefonszámot cserélnek.)

– Judit, mit jelent neked a Színházak Éjszakája?

PJ: Kezdetben elcsodálkoztam, hogy ma már mindennek van világnapja, éjszakája. Amikor a Múzeumok Éjszakája létrejött, nagyon pozitív ötletnek találtam. Fantasztikus, döbbenetes, hogy sok ezer ember aznap nem akar aludni, hanem sorra járja a múzeumokat. A színházi éjszakánál nem éreztem, hogy annyira fontos lenne, mert eleve esti program színházba menni, de már sok élményem fűződik hozzá. Például egyik alkalommal a büfénkben üldögéltem éjjel kettőig tök sötétben egy asztal alatt a Jó gyerekek képeskönyve-beli Konrádka-jelmezemben egy gyertyával, és minden csoportnak elénekeltem a Rossz a Jézus kiscsizmája című gyerekdalt. Elég sok csoport volt. (Nevet.)

Volt olyan éjszaka, amikor a nézők rányithattak a színészekre az öltözőben, és megleshették, mit csinálnak éppen.

Én például kitettem magam elé rengeteg befizetetlen sárga csekket, és arra nyitott be a néző, hogy tologattam őket, és mormogtam, háborogtam, hogy „ki tud ennyit befizetni, ennyi pénzt honnan lehet szerezni?”

Pogány Judit és Bérczi Zsófia (Fotó/Forrás: Adrián Zoltán)

Az idén Mácsai Pál feldolgozta az Örkény Színház épületének történetét, rengeteg dokumentációval, erről fog tartani egy előadást, és utána csoportokban végig is vezeti a nézőket az épületen. Tudnivaló, hogy eredetileg mozi volt, és Pali minden folyosóról, zugról tudja, el is mondja majd, hogy mi volt a szerepe. Azt hiszem, a kerület büszke a színházára, kaptunk pénzt az utcafront felújítására, úgyhogy megújult a bejárat, a porta, a pénztár, a szervezés, a kirakatok. A Színházak Éjszakáján lesz a hivatalos átadása. Örkény-egypercesek angol, német, francia, olasz, spanyol nyelvű felolvasásával is készülünk. Nagyon kedvelt produkciónk a Vers csak neked, amikor egy három négyzetméteres kis lyukban négyszemközt mondunk verset egy-egy nézőnek. Csodálatos a közönség kíváncsisága, színházszeretete.

BZS: Az Élőkép előadásai között több is van, amely személyes, egyéni élményt nyújt a nézőknek. A Tarot Labirintusban például önismereti szerepjátékot játszanak. Az út elején húznak egy lapot, egy Tarot-figurát, bent a labirintusban pedig a karakterek tükröt tartanak nekik a szerepük szerint: feladatokat kapnak, amelyek segítségével egyre mélyebbre mennek a saját szerepük és élethelyzetük átélésében, megértésében. A szereplők forgatókönyvei interaktív és improvizatív történésekre is lehetőséget adnak. Amit mi csinálunk, interdiszciplináris, nem köthető igazán semmihez, nem is nagyon fogadnak be minket a meglévő műfajok követői.

Szerencsére a Bethlen befogad, elfogad.

Engem mindig az új világok, rendhagyó struktúrák teremtése foglalkoztatott, nehezen kapcsolódtam a megszokotthoz.

– Úgy tudom, Judit, neked is lesz rendhagyó előadásod az új évadban.

PJ: Nagyon szeretek Schermann Mártával dolgozni, aki térspecifikus előadásokat csinál. Tavasszal rendez egy darabot, amiben kiöregedett örömlányként mesélek az életemről. Valós személlyel felvett beszélgetések alapján készül. Izgalmas munka lesz, nagyon várom.

BZS: Én is Nagyon kedvelem Schermann Márta előadásait, mindig nagyon aktuális témákat dolgoz fel, különleges helyszíneken.

PJ: Igen, az ötrészes Városi Ferenc élete és halála című darabot például, aminek először a születés részében voltam benne, egy parkolóház hatodik emeletén adtuk elő. Élőben is játszottunk, de mivel az egyik szereplő a nővére szülését videózta, azt, amit a kamera vett, egy kivetítőn láthatták a nézők. A Városi Ferenc gyógyulásában pedig daganatos gyerekek szüleinek, nagyszüleinek visszaemlékezéseit mondtuk el a Tűzoltó utcai klinika belső udvarán. Nagyon kemény, csodálatos anyag volt. Egy nagymama monológját mondtam, akinek szerencsére meggyógyult az unokája. Később ezt elmondhattam az Őrzők Alapítvány ünnepi estjén is.

– A Centrál Színház Leenane szépe darabja egy borzalmas anya–lánya kapcsolatról szól. Mennyi idő kell előadás után, hogy visszatérj a szerepből?

PJ: Semennyi. Akkor teszek le egy szerepet, amikor akarom. Kielégít az a katarzis, hogy csodálatos dolgokat mondhatok el a világról. Van egy másik kőkemény előadásom: dokumentumanyag, egy kétszeres gyerekgyilkosságért falakasztott fiatalember anyjának a monológja. A Pinceszínházban játszom, sokszor van utána közönségtalálkozó. Át sem öltözöm, hogy ne kelljen rám várni, és már beszélgetek is. Tudod, gyerekkoromban megszoktam, hogy két világ van. Nem okoz gondot ki-be járkálni köztük.