- Amikor elolvastad a drámát, mi jutott eszedbe róla?
- Az, hogy ez egy nagyon hálás szerep, ugyanakkor viszont könnyen bele lehet bukni, ha nem teszi az ember oda magát, mert ez táncolás a borotvaélen. Akarva-akaratlanul beugranak az utóbbi években készült emblematikus filmek, Dustin Hoffmann-nal az Esőember vagy Tom Hanksszel a Forrest Gump, és ezek annyira benne vannak a köztudatban, hogy ezek után egy ilyen jellegű szerepet nehéz megformálni. Úgyhogy nem is néztem újra egyik filmet se. Elkezdtem utánanézni az autizmusnak, keresgéltem az interneten, de kiderült, nincs egyféle autizmus, ahány ember, annyiféle a tünet. Volt, aki a webkamera elé is odaállt. Az egyik férfi úgy kezdte a bemutatkozását, hogy 28 éves vagyok, autista, aztán pedig elmondta, hogyan él. Ha ezt nem teszi hozzá, tulajdonképpen nem lehetett volna semmi furcsát észrevenni rajta. Nyilván stresszhelyzetben vagy fokozott lelki állapotban másképp működnek.
- Először dolgoztatok Bérczes Lászlóval. Az eredményt látjuk, de milyen volt a közös munka?
- Laci leszögezte az elején, hogy az autizmus őt orvosi értelemben nem érdekli, inkább arra kell koncentrálnunk, amit a szöveg és a helyzet kíván. Ő soha nem adott olyan instrukciót, ami arra vonatkozott, mit és hogyan kellene csinálnom. Érzett magában hangulatokat, amit megpróbált átadni, körülírni, és hagyott próbálni. Majd újra és újra lefuttatta a jeleneteket, és esetleg néhány nappal később visszatért valamihez, visszautalt egy hangulatra, amiből tovább tudtunk építkezni. Érdekes próbafolyamat volt, de beleszakadtam. Nem a módszer miatt, hanem azért, mert a Laci borzasztó érzékeny ember, és mindig megfutja azokat a köröket, amiket egy színész már elhagyna. Egy ponton már kértem tőle, hogy mondja meg nyugodtan, ha rossz vagyok, mert nem először hallom és nem utoljára, nem sértődöm meg, de a munka érdekében szükségem van arra, hogy tudjam, épp hol tartok.
- Kínlódtál?
- Nehéz volt megtalálni azokat a pontokat a szövegben, az előadásban, amikor el tudok vonatkoztatni attól, hogy én vagyok Pálfi Ervin, aki nagyon koncentrál arra, hogy a nehezen megtanulható szöveget úgy mondjam el, pont úgy, ahogy azt Háy János megírta, és hogy vajon ez elég-e ahhoz, hogy autisztikus férfi legyen, de vajon kell-e arra hangsúlyt fektetni, hogy autisztikus ez a férfi, kell-e ennek látszódnia... És ezektől a kételyektől meg kellett szabadulni. Három hét után történt valami. Egy-két olyan momentum, amire oda se figyeltem, ami ösztönösen jött - egy tekintet, egy gesztus, egy testtartás. Nem komponáltam előre meg, de valamitől egyszerre csak beugrott. Városi gyerek vagyok, túl sok kontaktusom nem volt ezzel a falusi miliővel, de egyrészt annyira benne van a köztudatban, mert ezekről a figurákról is rengeteg film született, ugyanakkor viszont a városban is meg lehet találni a megfelelőiket. A bolt előtt söröző kőművest, az alkoholista szomszédot az ötödik emeletről, akit gyerekkoromban kaviccsal dobáltunk, és aki nagyon furcsának, misztikusnak tűnt. Krekácsról például ő jutott eszembe. Utólag sokat gondolkodtam azon, hogy talán más módszerrel egy ilyen szövegen nem is lehet dolgozni.
- Mitől nehéz a szöveg?
- Géza egymás mellé teszi a szavakat, aztán elkezdi azokat ismételni, de mindig egy picit más sorrendben. „Azért vagyok odaültetve, ha van valami, azért vagyok ott, Lajos bácsi, azért." Ha ettől bármi pici eltérés van, oda a zeneiség. Amikor Háy János Pécsen a szakmai beszélgetésen elmondta, hogy ő ezt a szöveget először szabadversként írta meg, csak a zeneiségre figyelve, akkor döbbentem rá, miért fontos ez a pontosság. Eszementül nehéz a szöveg. Hazamentem egy-egy próba után, bezárkóztam a konyhába, és két-három órát tanultam. Volt, amikor azt éreztem, akár ki is lehetne hagyni mondatrészeket, de nagyon hamar rájötten, ezt nem lehet elmismásolni. Annyira precízen megrajzolta és megírta Gézát a szerző, hogy kötelességem azt nyújtani, amit ő megkíván.
- És mennyire fárasztó lelkileg-fizikailag?
- Nagyon. Tegnap előadás után (az interjú Kisvárdán készült - a szerk.) elmentünk a Hengerékhez (Katkó Ferenc, a beregszászi színház tagja, korábban Szabadkán játszott - a szerk.) Vásárosnaménybe, és még egy jó két óra kellett, hogy visszazökkenjek a normális kerékvágásba. Ne érts félre, kommunikálok én, nem fordulok magamba, és még azt se mondanám, hogy annyira széttép belülről, mégis, valahogy ez úgy jön. Azokon a napokon, amikor A Gézagyereket játsszuk, ébredés után valahol a kisagyban azonnal elkezdenek motoszkálni szövegrészletek. Akkor egész nap erre készülök. Nem vagyok drasztikusan más, nem veszi észre senki, csak én tudom magamban. Mindenki másképp koncentrál be egy-egy előadás előtt. Nekem A Gézagyerek előtt csöndre van szükségem és a térre. Másfél órával előadás előtt bemegyek a színházba, átöltözöm, megiszom a kávét, és lemegyek a térbe. Akkor még nincs ott senki. A kellékeimet a helyükre teszem, üldögélek a mama helyén, járkálok körbe-körbe, a kukoricaszemeket kiválogatom a fehér kavicsok közül, visszateszem a szakajtóba. Csupa apróság. Összemondjuk Natival (a mamát játszó Vicei Natália - a szerk.) a szövegünket, aztán fél órával előadás előtt megint visszamegyek a térbe.
- Kizökkent, ha valami nem ennek a rítusnak megfelelően történik?
- Nagyon. Tegnap például közvetlenül előadás előtt még állították a fényeket. Pécsen se volt minden tökéletes az első előadáson. De Janisch Attila, aki csak DVD-n látta A Gézagyereket, az után jött oda, akkor gratulált, és ez feldobott. Fesztiválokon mindig van egy plusz megfelelni akarás, mindenki azt szeretné, hogy ott mutassa a jó formáját. És ez valahol igaz is, mert tétmeccsen kell tudni gólt rúgni.
- 2003-ban volt a POSzT-on a Nem fáj. Azóta mi változott benned amellett, hogy persze, hat évvel idősebb lettél?
- Színészként nem tudom, talán ezt kívülről jobban meg lehet állapítani. Még mindig szeretek dolgozni, jókat dolgozni. Inkább legyen egy próbafolyamat jó, és aztán az előadás kevésbé sikeres, mint fordítva. Abban a másfél hónapban történik az alkotás, amikor az ember a nulláról eljut valahova, ahol kipróbálhat felelősség nélkül bármit, a rosszat, a jót, hülyéskedhet is akár.
- A színészosztályodnak is ezt mondod (Pálfi Ervin az Újvidéki Művészeti Akadémián tanít, osztálya ősztől harmadéves - a szerk.)?
- Ezt a pályát csak teljes erőbedobással érdemes csinálni, nem spórolva magán, az energián. Hajlandónak kell lenni megjárni a poklot, ami nem azt jelenti, hogy rossz próba után irány az önmarcangolás, hanem azt, hogy igenis bele kell rakni szívét-lelkét, hogy aztán saját magával számadásban tudjon lenni.
- A díjak mennyire számítanak?
- Hazudnék, ha azt mondanám hogy nem, mert fontosak, de borzasztóan veszélyesek. Örülök nekik, persze, ugyanakkor igyekszem tudomást nem venni róluk, mert minden egyes előadást a teljes tudatlanságból kell indítani. Jön egy rendező, van egy szöveg, menjünk bele, ússzunk, aztán meglátjuk, hol érünk partot.
- Az előbb kinn arról beszéltél csillogó szemmel, hogy veszel a nyáron egy eredeti... pontosan milyen kavalt is?
- Macedón C-kavalt. D van, de az bolgár, más fából készült és más a hangszíne.
- Miért kell, hogy ilyen hangszered is legyen?
- A lelkemnek. Csak úgy. Hogy legyen. Meg úgy alakult, hogy az Iskon együttesbe meghívtak kavalozni az éves koncertjükre. Nagyon megtisztelő volt a felkérés. Jó másfél hónapig naponta gyakoroltam, sokat fejlődtem, és pozitív visszajelzéseket kaptam azoktól, akik igazán értenek hozzá. A zene nekem nagyon fontos. Valami, amiben el tudok merülni, és akkor, ha patetikusan fogalmazok, van ő meg én. És ez jó, nagyon jó.
hírlevél
