Túl vannak az Ők tudják, mi a szerelem olvasópróbáján, milyen várakozások vannak most önben? Nem rossz, hogy a nyár félbeszakítja a munkát? Vagy ilyenkor még tud mélyülni?
Az alapjai vannak meg a darabnak, ami még változhat, most ülepszik, dolgozik az emberben. A szerzője, Hubay Miklós írja róla, hogy burleszk és tragédia. A kettő együtt bizarr, kérdés, hogy melyik oltja ki a másikat. Persze van egyfajta megmosolyogtató humora is, hogy két idős ember ilyen szenvedéllyel találkozik újra egymással, s közben mögöttük van már egy élet. Csak a test öregszik, a lélek maradhat fiatal? Ugyanolyan szenvedélyek szakadnak fel, mint húszéves korukban? Nagy kérdések.
Hubay az ötvenes évek végén Tolnay Klárinak írta a darabot, az ön karakterét Sinkovits Imre alakította. Amikor készül egy szerepre, megnézi a korábbi klasszikus előadásokat?
Évtizedeken át játszották Sinkovits-csal, én is láttam az előadást, de most nem jutna eszembe újra nézni. Tolnay és Sinkovits két színészóriás, nem szabad, hogy befolyásolják az embert. Fiatalkoromban sokszor elmentem a Színháztörténetibe, elolvastam régi kritikákat, de ez nem jó, mert az ember így nem a sajátját keresi.
Nekem az én Berliozomat, az én öreg szenvedélyemet kell megkeresnem!
Talán ezt az öreg szenvedélyt kell megtalálnia a több szempontból is izgalmas GRANE előadásban, a Peer Gynt-adaptációban, amit lánya, Blaskó Borbála rendezett, és fia, Bence is szerepel benne. Miskolcon egykor a fiatal Peert játszotta, a mostani előadásban az idős Peer tekint vissza az életére. Különös tükör lehet.
Negyven évvel ezelőtt játszottam Miskolcon Peert, az eredeti dráma szerint, ahol egy fiatalember elindul, leéli az életét, majd visszatér fiatalsága terepére. Boriska GRANE-rendezésében az idős Peer idézi fel a múltját, a szerelmét, arra keresve a választ, hogy kicsoda ő. Sokszor találkozik a Gomböntővel, akivel még idősen is harcol – önigazolást keresve, hogy meneküljön a halál elől.
Játszotta a Gomböntőt is. Milyen időutazás, milyen mérleg, ami a mostani előadás kapcsán Miskolcig viszi vissza?
Próbáltam az emlékeimet, a tapasztalataimat összeszedni, s közben jöttem rá, mennyiféle Peer van ebben a szerepben, mennyi izgalmas gondolat, esszenciája a nagy Ibsen-műnek. Visszamegyünk a múltba, majd visszatérünk az időskori jelenbe.
Minél öregebb vagyok, egyre többet gondolok a halálra.
Mit tettem le, mi sikerült, mi nem. S talán a néző ezt velem együtt éli át.
Milyen ez a maga idős Peer Gyntje?
Van ebben öröm és szomorúság, van benne fájdalom, betegeskedés, sok mindenből áll össze ez a Peer, az öreg Blaskó Péter. Nagy öröm, hogy Vidnyánszky Attila átvette az előadást, s ősztől a Gobbi Hilda Színpadon játsszuk.
A pályájának nagyon izgalmas pillanata lehet, hogy a gyerekeivel áll színpadra, de lehet nehézség is.
Még sosem dolgoztam a gyerekeimmel, komoly munka, ugyanúgy meg kell felelnem, mint bármelyik rendezőnek, nincs kibúvó. Így indultam neki a munkának. Persze, ott van az emberben a félelem, hogy meg tud-e még felelni?
Kételyek és kétségek visznek előre, nálam ez hozzátartozik a színészi munkához.
Sokszor türelmetlen vagyok magammal.
Az idős Peer talán már elfogadóbb, már nem az örök lázadó.
Korához képest már kevésbé lázadó, kevésbé impulzív. Miskolcon nagyon intenzíven játszottam a fiatal Peert. Hegynek föl, hegyről le, Tímár Évát, mint Aase anyót hátamra kapva rohantam fel a meredeken. A vihar jelenetben egy hatalmas fekete műanyag lepel adta a tenger hullámzását, a térdemmel mozgattam hosszú perceken keresztül. Kemény fizikai munka volt az előadás. Abból kevés jött most vissza, inkább a hangulata, az irányok maradtak meg.
Izgalmas lehet ugyanannak a műnek több figuráját is eljátszani. A Peer Gynt mellett ilyen volt Az ember tragédiája, Miskolcon, Csiszár Imre rendezésében Lucifert, a Nemzetiben az Úr szerepét játszotta és volt Péter apostol is. Egymással harcoló két karakter. Újragondolását is jelenti az adott műnek más-más szemszögből látni azt?
Az Úr és Lucifer a két erő, Alföldi rendezése erre épült, kettejük küzdelmére. Egészen más volt az 1984-es miskolci előadás – Lucifer voltam –, amelyben egy falusi udvarházban játszódott a Tragédia. A szegedi Dóm téren, Vidnyánszky rendezésében Péter apostol voltam, egy harmadik nézőpont. Sőt, főiskolásként Major Tamás rendezésében – Sinkovits és Váradi Hédi főszereplésével – én Saint-Just-öt játszottam. Nagyon megilletődött voltam egy színpadon lenni velük. Ugyancsak Major rendezésében, 1980-ban Miskolcon a Tartuffe-öt, majd évtizeddel később Orgont játszottam. Izgalmas feladat volt kikeverni egy hathetes próbafolyamat alatt az egyiket ilyenné, a másikat olyanná, hogy az ember mindkettőt megtalálja magában.
Az említett előadások egyfajta ívét is mutatják a pálya három fontos helyszínének, Miskolcnak, a Katonának és a Nemzetinek. Milyen volt a Csiszár Imre fémjelezte nyolcvanas évek Miskolca a rengeteg nagyon jó szereppel?
Ha van két lényeges pontja a pályámnak, az Miskolc és a Katona. Én Miskolcon lettem színész,
ott éreztem meg, hogy mit jelent a testemmel, a fizikumommal, az idegrendszeremmel birtokba venni a teret.
Hatni. Felfedezni, hogy az ember egy szünettel, egy hangsúllyal, egy furcsa megoldással hogyan tudja egységbe foglalni, uralni a nézőteret. Vagy milyen érzés, ha nem tudja. Mindezt ott tanultam meg.
Miért lett vége?
Peter Brook mondta, hogy egy társulatnak, még ha a legtehetségesebb emberekből áll is össze, hét-tíz év az időtartama. Utána valahogy mindig vége lesz. Mindig megéreztem, hol jött el ez az idő. Más volt Miskolc és a Katona abból a szempontból, hogy miért jöttem el. A miskolci időszakomban többször hívtak Budapestre – a Víg, a Nemzeti, a József Attila, én pedig annyiszor mondtam nemet, hogy úgy éreztem, ha még valamit visszamondok, Miskolcon ragadok.
Az fontos volt, hogy „pesti” színész legyen?
Akkor a fővárosban a szakma minden területét lehetett gyakorolni, rádiózni, televízióba menni, szinkronizálni. Miskolcról már egyre fárasztóbb volt ezt megoldani. Fiatalon Miskolc nagyon jó volt, a legnagyszerűbb szerepeket – Galilei, Lucifer, A tribádok éjszakája Strindbergje – játszottam.
Teher alatt váltam színésszé.
A Katonából való elszerződésemkor azt éreztem, elkezdett erodálódni, repedezni az a társulati összetartás, ami addig a Katonát jelentette. Amikor az egyéni érdek fölékerekedik a közérdeknek, megkezdődik a baj. Nagyszerű társulat volt, éreztük, értettük egymást, ugyanaz a színházi szándék vezetett mindannyiunkat.
Mitől lett „A Katona”?
1987-ben, amikor odakerültem, még nem volt „A Katona”, csak egy érdekes, furcsa színház, ami előtt akkor nyílt ki a világ. Már voltak nagyszerű előadások, a Catullus, A manó, A három nővér, de csak utána lett az a fantasztikus társulat, állandóan hívtak külföldre, kézről kézre adtak bennünket. De mintha itthon mégsem volt részünk abban az elismerésben, amit kaphattunk volna. Volt akkor egy furcsa politikai helyzet. A világ keleti fele akkor robbant fel. A külföldieket is ez érdekelte talán, hogy mit akarunk az orosz klasszikusokkal, Csehovval, Gogollal kifejezni ebben az őrült változásban. A vákuum volt, ami vitt előre minket. Ilyen volt Zsámbéki Revizor-rendezése: szembesítés a Kádár-korszakkal. Ezt a fajta politikai színházat szeretem, nem azt, amikor újságcikkekből faragunk tréfákat, s beleapplikáljuk a klasszikusokba. Szeretem, amikor a rendező észreveszi, mi van a levegőben.
Az SZFE kapcsán nagyon keményen kiállt Székely Gábor mellett. A Katona melletti hűség miatt? Székely miatt? Vagy azt gondolta, nincs rendben az egész SZFE-történet?
Mind együtt. Azt gondolom, az embernek nem dolga mindenben véleményt nyilvánítani, de az igen, amikor olyan igazságtalan helyzetet látok, aminek tanúja voltam. Ott meg kell szólalni.
Nem szabad valakit tönkretenni úgy, hogy azt sem tudják, kicsoda.
Nem hiszem, hogy az urak, akik nekiestek, láttak egyetlen Székely-előadást is. Én dolgoztam vele, tudom, Székely mit ér minőségében, művészetében.
Játszik a Vidnyánszky vezette Nemzetiben, az ő neve összefügg az SZFE-vel. Ezt mérlegelte?
Így gondoltam tisztességesnek, s ezt Attilával meg lehetett beszélni. Kérdeztem tőle, hogy nem lehetett volna valahogy egyeztetve a Színművel? De nem volt emiatt ütközésünk, Székely mellett, nem Vidnyánszky ellen szólaltam meg.
Kevés olyan színésze van a Nemzetinek, akik a kezdetektől ott vannak. Érdekes látlelete sok mindennek. Szokta összehasonlítani az egyes korszakokat, a maga itt létét?
Jordán időszakában nagyon jól éreztem magam, sok szép dolgot játszottam, a Leart, a Buborékokat. Jó volt itt tagnak lenni. Alföldit nagy várakozással vártam, előtte többször játszottunk együtt, jóban voltunk.
Alföldi akkor sokakat elküldött a régi társulatból. Akkor sem hagyta ezt az igazságérzete?
Bementem Alföldihez, hogy ne küldje el Gazsót, Trokánt, Benedeket. Robi úgy érezte, nem szabad senkit hitegetni. Nagyon nehéz ezt megbeszélni egy hatalmon lévő igazgatóval, csak barátilag lehet véleménye az embernek.
Az első két évben én is büntetésben voltam, néhány mondatos szerepeim, mesedarabok voltak.
A visszautasított Kossuth-díjam sokaknak nem tetszett, figyelmeztethették Alföldit. Elfogadtam, ma sem tudom miért! Majd felejteni kezdték, s jöttek a nagy szerepek. Az Úr, Harpagon, Luther. Elfelejtve az első három évet, az utána jövő jó időszak volt. a Tragédia kapcsán kiálltam Alföldi mellett. Felszólaltam, hogy nem szabad elküldeni őt emiatt.
Alföldivel politikailag másként gondolkodnak. Sokaknak ez számít. Mi kellett ahhoz, hogy magában szakadjon a gát?
Mérhetetlenül igazságtalannak tartottam, játszottam az előadásban, semmi olyan nem volt a Tragédiában, ami kivetni való lett volna. Koholt ügy volt. Alföldivel, ha néha találkozunk, váltunk pár szót, bennem nem maradt tüske.
Milyen ma nemzetisnek lenni?
Itt kezdtem fiatalon, visszakerültem. Vannak amplitúdói a pályának, jobb évek, kiemelkedők, s csendesebbek. Most nagyon jó! Sokat játszom, nekem való szerepeket, és a Peer Gynt egy igazi ajándék!
Ma sem venné át abban a helyzetben a díjat?
2008-at írtunk akkor. Ha ma lenne az a helyzet, és az az ember, ugyanúgy nem venném át tőle, ugyanúgy tiltakoznom kellene ellene. Őszinte, tiszta lépésnek tartom, mint a Székely Gábor és Alföldi melletti kiállásomat. Ezt diktálta a lelkiismeretem.
Fejléckép: Blaskó Péter (fotó: Váraljai Szandra / Fidelio)