„Kezdünk elhajolni a súlyos kérdések elől” – beszélgetés Árkosi Árpáddal és Perczel Enikővel

A szerző kétéves volt, amikor 1956-ban református lelkész édesapját, Ferencet huszonkét évi börtönbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Édesanyjával, Júliával, valamint hat nagyobb testvérével egy Duna-delta környéki lágerbe, a romániai Gulagra telepítették ki. Velük tartott Nényu, aki cselédlányként került hozzájuk, és önkéntes sorsközösséget vállalt velük. Nézőként attól a pillanattól követhetjük majd a sorsukat, amikor az apa nélkül maradt családot felrakják a teherautóra és elviszik a lágerbe, egészen addig, amíg hat év után a börtönből kiszabadult apával újra találkoznak.

Visky András: Kitelepítés (Fotó/Forrás: Líra Könyv)

Miért gondoltad úgy, hogy érdemes lenne színpadi formába öntetni Visky András regényét?

Árkosi Árpád: Korábban foglalkoztam már Visky a kitelepítés élményét feldolgozó Júlia című drámájával, amelyben az anya sorsa és lélektani története áll a középpontban. Amikor megjelent a könyv – ami a szerző saját, gyerekkori szemszögéből mutatja be az eseményeket –, felmerült bennem, hogy érdekes lenne ezt a perspektívát megmutatni egy színházi kísérletként. Azt gondoltam, egy ártatlan gyermek kálváriája érvényesen szólalhat meg ebben a válságokkal teli világban, amiben élünk.

Hogyan állt össze maga a színdarab?

Perczel Enikő: Visky András egy interjúban így beszélt a regényről: „…ez egy háromszögű könyv, tehát egyrészt a saját emlékeim, meg a testvéreim emlékei vannak benne, őket közben állandóan hívogattam telefonon. Mindez belehelyeződik a bibliai elbeszélésbe, a könyv is ezt a bibliaformát próbálja hozni. A harmadik eleme maga a történelem és a dokumentumok, amiket beemelek ebbe a könyvbe, hiszen ott vannak az én titkosszolgálati irataim, az édesanyám titkosszolgálati iratai, az apám titkosszolgálati iratai…” (Laborczi Dóra, Könyves Magazin – a szerk.) Egy regény akkor kel életre, amikor az olvasó kinyitja a könyvet – minden olvasat más értelmezési lehetőséggel gazdagítja. A Kitelepítés története egy kisfiú szemszögén keresztül bomlik ki, de egy felnőtt férfi narratíváján keresztül, az elbeszélő egyes szám első személyben, „isteni szemként”, mindentudóként írja meg, több szereplő nézőpontjába is belehelyezkedve.

Egy jó regény olvasásakor azt érzi az olvasó, hogy az róla is szól.

Én nemcsak a gyermek nézőpontján keresztül „láttam” az olvasottakat, hanem a két szent nő, Anya és Nényu bőrébe bújva. Két elképesztő női sors, akik a semmi hátán is életben tartják az apátlan családot, az Anya még a saját halálát is túlélve, akik a pokol legmélyebb bugyraiban is hittek, szerettek és emberek maradtak. Az én olvasatomban az András által megfogalmazott háromszög négyszöggé alakult át: negyedik elemként az én családom története is bekapcsolódott: nekem is megadatott ismernem két szent nőt, a nagymamámat és az édesanyámat, és mindkét ágon emberfeletti küzdelmet vívtak a nagyszüleim, dédszüleim. Emiatt a kollektív olvasat miatt is revelatív hatású ez a regény, és a mi előadásunk is a nemzeti történelmünk közös térben, közös élményként való megtapasztalására szándékozik építeni.

Amellett, hogy feldolgoztok és elmeséltek egy történetet, merre fut ki a színpadi adaptáció?

PE: Árpáddal a családtörténet köré szőttük a szövegtest-részeket: a köré a hat év köré, amikor az anya, Júlia a hét gyerekkel és a velük önkéntes száműzetésbe vonuló cselédlánnyal, Nényuval kitelepítésben él, egészen az apa szabadulásáig és visszatéréséig, az apa és fiú találkozásáig.

A fő szempont egy írói attitűd megteremtése.

„Mindent megjegyzek, és majd mindent megírok, ha eljön az ideje”, írja a kisfiú, az immár felnőtt alkotóember pedig, a fogadalmához híven feldolgozza és formába önti. A kiválasztott szövegeket nem lineárisan szerkesztettük, hanem több gondolati egységbe tömörítettük, a több, különböző lágerben átélteket pedig egy fiktív lágerbe sűrítettük.

Visky András (Fotó/Forrás: Óbudai Társaskör)

ÁÁ: Ez az önvallomásos, a gyerek szemével láttatott kálvária nem szokványos színházi megvalósítást igényel. Egy olyan teret álmodtunk meg, ahol a szövegek az installációval és a színészek jelenlétével együttesen erős képzettársításra adnak lehetőséget. Ez valójában egy furcsa öszvér forma, amiben a felolvasás, a konkrét megszólalások, a zene, minden metaforikus gesztus, kísérlet arra, hogy a regénynek, ha nem is a teljességét, de az atmoszféráját a néző megélhesse. A bibliai szövegekkel átszőtt regény, a karakterek, akiknek az élménye, a gondolkodásmódja beleszövődik ebbe a matériába, látszólag egy szertelen, lebegő és kicsit szürreális világot teremtenek – úgy gondoltam, hogy nekünk sokkal inkább ezt a hangulatot kell szolgálni, mintsem valami lineáris szerkezetben lebonyolítani egy eseménysort.

Amikor megkerestétek az ötlettel Visky Andrást, rögtön igent mondott?

ÁÁ: Néhány éve rendeztem a Pornó című Visky-darabot, emellett András sokszor volt dramaturgom kolozsvári munkáim során. Ez azt is jelenti, hogy jól ismerjük egymást.

Pontosan tudta, hogy kellő alázattal nyúlunk majd a szerző és a mű felé.

Színházi emberként pedig azt vallja, hogy az előadásba kerülő szövegtesteket nem szabad kanonizálni, a színdarab szuverén szövegkönyvének kialakítását tartja fontosnak és elsődlegesnek, még a saját műveivel kapcsolatban is.

Elég nagy bátorság az ősbemutató helyszínéül az Óbudai Társaskört választani, ami nem egy bejáratott színházi közeg, és nem rendelkezik olyan technikai felszereltséggel sem, ami egy professzionális színi előadás létrejöttéhez szükséges. Miért ott?

ÁÁ: Másfél évvel ezelőtt találkoztam Vass Lajossal, a Társaskör igazgatójával. Azt ajánlotta akkor, hogy ha vannak olyan terveim, amik az Óbudai Társaskörben megvalósíthatók, beszéljünk róla. Ez volt az egyik. Ő rábólintott. Tehát igazából Lajos bátorsága és fogadókészsége döntött. Azt az első pillanattól kezdve tudtam, hogy nem hagyományos színházi formában akarom megvalósítani ezt a művet. Hiszek az üres tér dramaturgiájában.

Ha fontos és az emberek számára átélhető pillanatokat tudunk teremteni, a színház meg fog születni high-tech technikai felszerelés nélkül is, pusztán az előadóművészet erejénél fogva.

Ebben a kicsit meghasonlott világban, ahol kezdünk elhajolni a valódi, súlyos kérdések elől, nekem rendezőként az a dolgom, hogy ha olyan anyagot találok, ami a szembesüléssel együtt járó alkotói feladat, és a nézőnek is felkínálja ezt a lehetőséget, akkor ebbe álljak bele. Ez a szöveg erre tökéletesen alkalmas.

A Kitelepítés próbája (Blaskó Bori, Perczel Enikő, Árkosi Árpád, Varga Lili) (Fotó/Forrás: Óbudai Társaskör)

Hogyan, mi alapján választottátok ki a szereplőket?

PE: Sebestyén Aba lesz az író, aki amellett, hogy remek színész, kiváló rendező, és románul is jól beszél. Ez azért fontos, mert sok szöveg kapcsolódik ahhoz a küszködéshez, szenvedéshez, amikor a hét gyermeknek a lágeriskolában románul kell tanulnia, és elsajátítania a kettős hangzókat, a román kiejtést.

ÁÁ:

Aba alkata az átélés és a rálátás gesztusát magában hordozza.

Fontos az is, hogy határon túli magyarként az ő személyében egybesűrűsödik mindaz, ami nélkül Visky sem lenne az, aki: kolozsvári, magyar és világpolgár. Blaskó Borit elsősorban táncművészként ismerjük, de szuggesztív színpadi jelenléte szinte predesztinálja Nényu angyalszerű lényének megformálására. Varga Lili az a fajta színésznő, aki az alkotási folyamat során képes a töréspontig elvinni saját maga létezését, akárcsak a regénybeli Anya.

Mi számodra a legfontosabb útmutatása a regénynek?

ÁÁ: Azt gondolom, hogy az ilyen műveken keresztül, amikben rendkívüli emberi helytállások és megéltségek vannak, és amik ott vannak a különböző generációk történeteiben, felszakíthatják az eltemetett emlékeket, ezáltal sikerülhet újra felfedezni önmagunkat, önazonosságunkat. Ezeken a sorsokon keresztül eligazítást kap az ember a miben létről, a nagyságról, az alázatról, a szenvedésről és a legfontosabbról, a hitről. Ha az ember önmagában és önmaga hitében erős tud maradni, és ráadásul egy szeretetteli közösség veszi körül, akkor mindent kibír.