Mások kuglófot sütnek vagy kertészkednek a nagymamájukkal, te viszont a lágernaplóját olvasgattad, és írógépkopogásban telt a kamaszkorod mellette, amikor a könyve kiadatásán fáradozott kilátástalanul. Milyen nyomokat hagyott benned ez az időszak?
Nagymamámnak a rengeteg vele történt tragédia ellenére – vagy talán éppen ezek elviselése révén – remek humora volt, tehát a gyerekkorom azon részei, amit vele töltöttem, vidámak voltak. És szeretett élni, valahogy kialakult benne egy furcsa hála az eseménytelen mindennapokért. Ha nem történt semmi különös, ha nem volt semmi gáz, akkor annak nagyon tudott örülni. És később tudott örülni az unokáinak, meg például tíz év vakság után annak, hogy újra lát. De tény, hogy én abba nőttem bele, hogy írja a leveleit különböző embereknek. Rengeteget gépelt. Álltak nagy stószokban az iratok, utaztam vele Salgótarjánba a hagyatékát összerakni, ez volt a gyerekkorom.
És már akkor is tudtad, hogy milyen naplóról és milyen levelekről, milyen küzdelemről van szó?
Nagyanyám fantasztikusan csinálta, hogy mindig az életkoromnak megfelelően adagolta az információkat, mindig egyre több részletről mesélt. Aztán körülbelül tizenkét-tizenhárom éves koromban olvastam el először a naplót, és hát persze utána életem során még több alkalommal. Borzasztóan megérintett minden története, és mélységesen azonosultam azzal a harccal is, amit a napló kiadatásáért vívott. Érdekes, hogy
nekem egyáltalán nincs zsidó identitásom, hanem holokauszt-túlélő identitásom van.
Tehát valaki olyané, aki túlélte és haza tudott jönni.
Ugorjunk kicsit vissza az időben, ki volt a nagymamád, Galló Olga, a háború előtt?
Egy huszonéves nő, a Népszavának dolgozott külsős tárcaíróként, mert a zsidótörvények miatt nem lehetett belső munkatárs. Így érte a deportálás, Auschwitz-Birkenauban, Dachauban és még több helyszínen volt rövidebb-hosszabb ideig, és végig vezette a naplót. Különböző papírdarabokra és füzetekbe írt pici ceruzacsonkokkal, amiket ételért cserébe szerzett. Amikor a felszabadulás után hazatért, ezt a naplót húsz évig kézbe sem vette, és írni sem volt képes egy sort sem soha többet, teljesen civil foglalkozása lett. Azok a ceruzák még az én kisgyerekkoromban is megvoltak, de nem volt szabad hozzájuk nyúlnom.
Hogyan került elő mégis a szöveg?
A hatvanas évek vége felé egy maradandó sérülésekkel járó villamosbaleset és egyéb egészségi problémák után egy terapeuta ajánlotta neki, hogy vegye kézbe és olvasson bele. Megtette, és akkor elhatározta, hogy legépeli és kiadatja. Így indult a kálváriája. Az ember azt gondolná, egy ilyen művet szívesen megjelentet a korabeli kulturális gépezet, de sajnos nem így volt. Hiszen ez a napló őszinte, és
a nagymamám tapasztalataiból nem minden volt megfeleltethető a szocialista propaganda narratívájával.
Írt például jót franciákról, rosszat oroszokról vagy éppen magyar parasztemberekről. Végül egy végtelenül lerövidített-megcsonkított változatot igen kis példányszámban, magánkiadásban kiadott, ami persze azonnal elfogyott, és hiába próbálkozott sokfelé, ígéretet rengeteget kapott, de valós eredmény nem született. Így halt meg 2004-ben.
Fullajtár Andrea a Babilon dosszié című előadásban (Fotó/Forrás: Éder Vera / Orlai Produkció)
Akkor még nem terveztél a kézirattal behatóbban foglalkozni?
Nagyon sokat gondoltam a naplóra, és arra, hogy milyen kár, hogy a salgótarjáni könyvtár mélyén parlagon hever kiadatlanul, de nem tettem semmit. Egészen addig, amíg egyszer csak váratlanul megkerestek Lengyelországból, hogy ők már fordítják éppen a korábbi csonka verziót, csak azt hitték eddig, hogy nincs leszármazottja Galló Olgának. Nagyon boldog voltam, és mindenben segítettem is a fordítót, hiszen az is kiderült közben, hogy annyira részletgazdag és pontos a napló szövege, hogy számtalan részletet ez alapján tudnak rekonstruálni a lágerek felépítéséről például. Aztán ezt az egészet elmeséltem egyszer Pelsőczy Rékának, aki szintén nagyon lelkes lett, és összehozott Szegő Jánossal, a Magvető kiadó szerkesztőjével, akik megismerve a művet, boldogan kiadták a cenzúrázatlan teljes anyagot a Tények és tanúk sorozat részeként.
És te még ekkor sem gondoltál arra, hogy előadd valamilyen formában?
Nem, én soha nem gondoltam arra, hogy ebből monodrámát készítsek, hiszen ez az egész, a szöveg és a történet is túl közel áll hozzám, nem tudok úgy viszonyulni hozzá, mint bármelyik másik szerepemhez. Amikor a megjelenéskor helyszínen gondolkodtunk a könyvbemutatóhoz, megkerestem a Gólem Színházat, és az ő ötletük volt, hogy ne csak felolvassak, hanem csináljunk belőle egy előadást. Solt Róbert dramaturg kutatott az írói hagyatékban, és annyira erősek voltak a Kádár-kori levelek, hogy a napló szövegrészletein kívül ezeket is belefoglaltuk, amikből kiviláglik, hogy hogy tudott kicseszni a rendszer akkor is azzal, aki valamit csinálni akart egyáltalán. Létrejött a Gólemben az előadás Borgula András rendezésében, díjakat is nyertünk vele, de közben számomra világossá vált, hogy elsősorban a nagymamám hagyatékának örököseként én más forgalmazási keretek között képzelem el a szöveg jövőbeni sorsát. Orlai Tiborral évtizedes jó munkakapcsolat köt össze, tudtam, hogy vele sok helyre el tudjuk majd juttatni ezt a történetet.
Úgy érzem, nagy felelősség van rajtam, és mindent meg kell tennem, hogy minél hozzáférhetőbb legyen a napló és az utóéletét meghatározó levelezés
azok számára, akiket érdekelhet. És közben Solt Róbert dramaturg folyamatosan kutatta is tovább a hagyatékot Salgótarjánban, így most az év végén összeállítottunk egy komplettebb anyagot, és ebből Szabó Máté rendezővel létrehozunk egy teljesen új előadást. Fontos alkotótárs még Lelkes Botond, aki a zenét csinálja, ő tanítványom, és a napló olvasása alapján szerzett zenét, tehát nem a színházi adaptációhoz, hanem az alapján, amit ő a naplóból érzett. Babilon dosszié az előadás címe, a Bálint Házban mutatjuk be január 29-én, és az Orlai Produkció fogja eljuttatni minél több helyszínre, ahová már a könyv megjelenése óta várják. Az egyik ilyen helyszín például konkrétan az auschwitzi haláltábor melletti Párbeszéd Háza.
Babilon dosszié (Fotó/Forrás: Németh Péter / Orlai Produkció)
Az, hogy mégis átadtad magad a szövegnek és monodrámaként adod elő, miben jelent különös nehézséget más színházi munkáidhoz képest, meg lehet ezt fogalmazni?
Leginkább abban, hogy nem tudok úgy ránézni erre a szövegre, mint a hagyományos szerepeimre. Tehát itt hiába próbálok egy jófajta egészséges távolságot tartani, azért mégiscsak az van, hogy ez a nagyanyám története. Érzékenyebb vagyok a nézői reakciókra, érzékenyebb vagyok arra, hogy milyen környezetbe kerül az előadás vagy a könyv. Mindenre érzékenyebben reagálok, mint hogyha egy átlagos szerepről lenne szó. De szerintem ez természetes, az lenne a furcsa, ha nem így lenne.
Magának a könyvnek milyen az eddigi fogadtatása?
A Tények és tanúk sorozaton belül is nagyon-nagyon ritka ez, hogy holokausztnapló jelenik meg, ez már eleve hiánypótló, mert ilyen, hogy a breslaui ostromzárban valaki ott és akkor írt, tehát nem visszaemlékezésekben, ez nem létezik. Nyáron már újranyomták, pedig az ezerötszázas induló példányszám se kevés, de gyorsan elfogyott. És történt olyan is, hogy írt nekem egy lány, hogy az apjával rettentően hideg volt a kapcsolata, aztán megvette ezt a naplót, elolvasta, megvette az összes gyerekének, kiadta nekik, hogy olvassák el, és aztán üljenek le beszélni. És akkor nyílt ki egy olyan családi titok, ami addig teljesen kibeszéletlen volt. Vágyhat-e bárki ennél erősebb hatásra?
Forrás: Orlai Produkció / Bognár Éva
Fejléckép: Fullajtár Andrea a Babilon dosszié című előadásban (fotó/forrás: Éder Vera / Orlai Produkció)
hírlevél
