A ti kapcsolatotok mennyire tükrözi a darab központi gondolatát, a szeretethiányt?

Csiby Gergely: Szerintem nagyon. Az egész darabon át ez épül. Egy olyan hétköznapi viszonyból indulunk, ahol a fiú az édesanyjának dolgozik, ő a menedzsere. Ugyan kap valamiféle majomszeretet-szerűt az anyjától, de azok nem igazi érzelmekkel átszőtt ölelések: afféle „színházias” a kapcsolatuk. Talán azért is van így, mert az anyja - nagy formátumú színésznő lévén -, tele van olyan viselkedési mintákkal, amelyek amúgy egy normális családban nem biztos, hogy megjelennének. Aztán bejön a történetbe Edward, a nagyapa, Mallory apja, akit Gálvölgyi János alakít, és kicsit megváltoztatja a dinamikákat a családon belül.

Valóban „játszik” Mallory? Eljátssza a szeretetet, vagy egyszerűen csak nem tudja kimutatni?

Györgyi Anna: Mallory nárcisztikus személyiség, a fiával és az apjával való kapcsolata is nagyon ellentmondásos. Ráadásul egy eléggé meggyötört idegrendszerű nőről van szó, aki A vágy villamosa előadása után idegösszeroppanást kapott. Tele van szeretetéhséggel, de közben meg nagy spíler.

Az előbb pont azt a jelenetet próbáltuk, amikor anya és fia életükben először próbálnak őszintén beszélni egymással. Nagyon jól megírt jelenetről van szó, sokrétegű, de mindig van benne egy pici fricska. Az író nagyon jól ismeri a színészeket.

Györgyi Anna és Csiby Gergely a Végszó c. előadásban (Fotó/Forrás: Szokodi Bea, Rózsavölgyi Szalon)

Hiszen az író, Michael McKeever is ízig-vérig színházi ember, ír, játszik, rendez.

GYA: Chrisitian szerepét játszotta például. Nagyon jól beleszőtte az ellentmondásos kapcsolatokat, a kis játszmákat, amelyek persze nem ennyire sarkítottan, de minden családban ott vannak.

Közben Mallorynek van egy fiatal szeretője is, sőt színház a színházban is lesz, hiszen épp a Lear királyt próbálják.

Bizonyára vannak áthallások nagy amerikai szerzőktől, Tennessee Williamstől, O’Neill-től, akár Cassavetes Premierjéből.

GYA: Nagyon ügyesen, mulatságosan keveri bele ezeket, nem véletlen, hogy A vágy villamosánál roppant meg a karakterem. Ráadásul egy Médeia jelenettel nyit a darab, és Goneril monológjával fejeződik be.

Gálvölgyi János és Györgyi Anna a Végszó c. előadásban (Fotó/Forrás: Szokodi Bea, Rózsavölgyi Szalon)

Mallorynél többször felmerül, hogy abba akarja hagyni a színjátszást, ti gondoltatok már erre a pályátokon? 

CsG: Nemrég beszélgettem erről néhány kollegával és ha őszintén magamba nézek, nincs olyan nap, hogy ezen ne gondolkodnék el, pedig hivatalosan ez még csak a harmadik évem a pályán. És nem azért, mert nehéz sorom lenne, vagy üresek lennének a napjaim, de sokszor felmerül bennem színészként, hogy elég jó vagyok-e, tényleg kellek-e, bírom-e?

GYA: Persze! Sőt, szerintem mindenkiben felötlik ez a gondolat, Tolnay Kláriról is maradtak fent ilyen legendák. Nálam már eleve a főiskolán rezgett a léc, mert nagyon zöldfülű voltam, azt se tudtam, mi történik, de olyan csodálatos osztályom volt, hogy megvédtek, megtartottak engem. Aztán ahogy telt az idő, harminc év alatt többször is előjött ez a gondolat. Megváltozott a fontossági sorrend amikor már családom lett és gyerekeim születtek, és újra előjött amikor nem, vagy alig volt munkám.

Szerintem vannak olyan hivatások, ahol a kiégés ellen egyéves szüneteket kellene tartani. Én például imádom a természetet, az állatokat, sokszor gondoltam, hogy talán velük kellene foglalkoznom, most is van öt kiscicánk. Főleg ötven körül jön az a váltás, hogy az ember érzi, fogy az idő és még mennyi mindenről szólhatna az élet! Felmerül a kérdés, hogy biztos, hogy ez kell nekem, ami harminc évben minden nap? Próbálni egy sötét lyukban? Az a fajta színésznőség, sztárság, ami Malloryban megvan, bennem sosem volt meg, kicsit civil vagyok a pályán - de ismerem az ilyen emberek mozgatórugóit.

Csiby Gergely a Végszó c. előadásban (Fotó/Forrás: Szokodi Bea, Rózsavölgyi Szalon)

Gergő, nagy formátumú színészekkel játszol együtt, Annával, Gálvölgyi Jánossal, nem tartottál a találkozástól?

CsG: Sokáig alig találkoztam idősebb színészekkel, a Vígszínházban is főleg a korosztályommal játszottam együtt, majd egy Feydeau komédiában volt két-három jelenetem Kern Andrással. Elképesztő módon izgultam előtte. Aztán persze ment minden ugyanúgy, ahogy a kortársaimmal. Most kiváltságos helyzetben vagyok, az olvasópróba előtt mégis nagyon féltem, hogy milyen lesz a találkozás Jánossal, vajon minden mondatomat kontrollálni fogom? Napról napra múlnak el a kétségeim, és egyre gördülékenyebben tudunk együtt dolgozni.

Azért mégiscsak arról van szó, hogy tanulod a szakmát.

CsG: Az biztos, az egyetemen leginkább a technikai dolgokat tanítják meg. Legalábbis nálunk így történt. Persze minden osztály más. Jó esetben egy pici színészmesterséget is átadnak, hogy mire érdemes figyelni, mi lehet az irány, de valójában a színészetet akkor lehet megtanulni, amikor dolgozni kezd az ember, amikor igazi tétje van a dolgoknak.

Györgyi Anna a Végszó c. előadásban (Fotó/Forrás: Szokodi Bea, Rózsavölgyi Szalon)

Nusi, szerinted reális az, hogy A vágy villamosa idegösszeroppanást okozhat? Tényleg annyira idegölő Blanche szerepe? Annak idején te is játszottad Miskolcon.

GyA: Szerintem, van ilyen. Amikor játszottam, minden előadás előtt halálfélelmem volt. Mintha egy sötét alagút bejáratánál álltam volna, amiben végig kell mennem. Különböző pontokat ismertem ugyan, de annyira élt az előadás, annyira változott, hogy szinte félelmetes lett, közben meg iszonyatosan izgalmas, érzéki utazás volt.

Ez lehetett Mallorynál is. Kibillentette. Magamon is észreveszem, hogy a szerepek oda-vissza hatnak, hiába teszem le és sétálok haza próba után, mégis valahogy olyanná kezdek válni, mint az adott szerepem. Ha görcsös kis penészvirágot játszom, akkor az életben is inkább az jön ki belőlem, ha flörtölő nőt, akkor az életben is kinyílok. Azért remélem, hogy sokat fognak a nézők nevetni.

Fejléckép: Györgyi Anna és Csiby Gergely a Végszó c. előadásban (Fotó: Szokodi Bea / Rózsavölgyi Szalon)