Eklektikus fesztivál a temesvári FEST-FDR, ahogyan a neve is mutatja: Európai Előadó-művészeti Fesztivál - Román Dráma Fesztiválja. Ennek megfelelően idén kilenc nap alatt 34 produkció itt színre különböző szekciókban, igaz, némelyikben csak 1 előadás szerepelt, míg a bukaresti Bulandra Andrei Serban rendezte Ivanovját az Európa a színpadon szekcióba tették, az eklektikus temtizálásra nem lehet tehát panaszunk. Voltak külföldi meghívottak, köztük a tavaly Európai Színházi Díjjal kitüntetett Viliam Docolomansky vagy Frenák Pál Társulata és több utcaszínház, például a Szigetről sokak számára ismerős lengyel Ósmego Dnia. Nem volt hiány kortárs drámákból és az olyan klasszikusok, mint az Üvöltő szelek vagy a Robinson Crusoe új, utóbbi esetében zenés adaptációi is szerepeltek a programban. Tartottak workshopokat is, és ebbe a sokféleségbe belefértek a színművészeti egyetemisták vizsgaelőadásai is.
Ami a Temesváron felvonultatott kortárs darabok esetében (is) tendenciózus, az a szerzői színház, tehát a rendező és a szerző azonossága, illetve a maximum jelzésszerűnek tekinthető, de inkább az igénytelen, ötlettelen jelzőkkel leírható díszletek elképesztően nagy aránya, ezért még az oly izgalmas témájú darabok is, mint a Zéró decibel, a hallássérültek, siketek és siketnémák helyzetét feldolgozó Mona Bozdog-Ioana Paun-mű, vagy az elhízást, a még a harmincas éveikben is szüleikkel - jelen esetben nagynénikkel - élő fiatal férfiak, illetve az Olaszországot jobb híján prostituáltként választó nők helyzetét egyetlen darabba sűrítő Csendélet kövér unokaöccsel hatástalanok maradnak. Izgalmas a helyi városi történeteket feldolgozó Targoviste játszik, a Peca Stefan és a szerzőként, illetve rendezőként is közreműködő Ana Margineanu kitalálta forma azonban túlbonyolított, szétfolyatja a körülbelül kétórás kaméleon előadást - jelentsen bármit is a jelző -, ritmustalanná, lötyögőssé teszi, és túl nagy esélyt ad arra, hogy a nézőt eleressze. Az ötlet egyébként remek, hogy mint a vidámparkban, mi választhassunk, a párhuzamosan folyó produkciók közül melyikre megyünk. A kiindulási pont egy központi tér, ahova minden etap után visszatérünk, ráadásul a személyesség élményét kapjuk, ha nevünket egy cédulán bedobjuk a kalapba, és épp minket húznak ki, így lehetőségünk nyílhat egy-egy igazi csoda látására. A történetek érdekességi foka azonban ebben az esetben sem áll megfelelő arányban a vizuális kivitelezéssel.
Egyetlen olyan előadás szerepelt az általam látott programban, amelynél a szegény színházi kivitelezés nem a gondolattalanságra, hanem a defektből effektté váló koncepcióra utal. A Gianina Carbunariu - Stop the tempo, 20/20, Verespatak fizikai és politikai vonalon - jegyezte X milliméter Y kilométerből verbatim színház, egy 1985-ös pártbizottsági jegyzőkönyvet mond fel négy színész. A szereplők: egy író, aki útlevelet akar, az írószövetség elnöke, a párttitkár és a technikus. A színészek szerepei nem állandóak, az "innen már nem tudom/bírom tovább" közbevetéseknél cserélnek, ilyenkor a karaktert jelző ruhadarab - zakó az írónak, kucsma a párttitkárnak, sztereotipikus művész módra átvetett sál és egy jegyzetfüzet az írószövetség elnökének - új tulajdonoshoz kerül, a technikust játszó pedig a videokamera mögé áll.
Mivel az alkotók a jegyzőkönyv leiratából, tehát nem hang- vagy filmfelvételről dolgoztak, a szövegben pedig a hangsúlyokat nem jelölték, csak a tapasztalatukra, a valós személyeket illető ismeretükre, a kollektív emlékezetre, illetve fantáziájukra hagyatkozhattak. A teatralitást fokozza és az elmondottakat új szemszögben láttatja az, hogy időnként megállnak, és a "megismétlem" szó elhangzása után ismét, egyszer vagy többször eljátsszák a jelenetet. Így válik egyre nyilvánvalóbbá az, hogy a szinte nem reagáló írószövetségi elnök csupán báb, így kap fokozatokat a párttitkári fenyegetőzés a negédes figyelmeztetéstől a zsaroláson át az agresszív verbális terrorig, és így lesz a magát szabad embernek gondoló költő tiltakozása hol beletörődő, hol cinikus, hol meg fenyegetőző. (Akit nevezzünk nevén a költőt: az 1945-ös születésű Dorin Tudoran, aki tagja volt a Román Írószövetség vezetőségének, majd 1982-ben kilépett a Román Kommunista Pártból, 1984-ben útlevélért folyamodott, kérelmét azonban elutasították, majd 1985-ben éhségsztrájkba kezdett, emberjogi csoportok emelték fel szavukat érte, ennek hatására engedték el a román hatóságok az Egyesült Államokba.)
A díszletet két fa bak és egy fal asztallap jelenti, ezt viszik ide-oda a térben. A néző és a színészek azonos szinten vannak, a közönség szétszórtan ül, a tér két oldala vetítési felületként szolgál. A közelik funkciója praktikus, hogy mindenki jól lássa, mi történik épp, ugyanakkor a kihallgatás, az intim szférába való behatolás helyzetét is fel-/előidézik. A díszlet fontos eleme a padló, amelyre krétával besúgói jelentéseket írtak. Ahogyan belépünk a térbe, helyet választunk, mozgunk a székkel, a színészek járkálnak, a szöveg olvashatósága egyre csökken. Tökéletes színpadi metaforája ez a szándéktalanul fakuló emlékezetnek és/vagy direkt felejtésnek. A szándékos hallgatást és a minden pártoldalon érintettek kötötte véd- és dacszövetséget azonban ilyen színpadi jelekkel nehéz, talán nem is lehet megmutatni. Azt "csak" tudjuk, hogy létezik, hogy velünk él. Ott is, itt is.
hírlevél
