A kultúra minden területén hajlamosak vagyunk csak a főváros viszonylatában gondolkodni. Milyen kihívásokkal néz szembe egy vidéki bábszínház?

Összehasonlítva a legnagyobb apparátussal rendelkező Budapest Bábszínházzal, fontos különbség, hogy a vidéki bábszínházak nem repertoárszínházak. Van rá példa, hogy egyes vidéki intézmények igyekeznek így működni, de hagyományosan nem ez a modellünk. Mi az önkormányzattal kötött megállapodás alapján működünk. A Kövér Béla Bábszínháznak például négy új bemutatót kell produkálnia egy évadban, nincs meghatározva, hogy milyen korosztálynak, annyi a kitétel például, hogy egy kortárs magyar produkció is legyen benne. Különböző indikátorok határozzák meg a közreműködői megállapodásban a nézőszámot és más elvárásokat. De 2020-ban, amikor Schneider Jankó művészeti vezetővel együtt átvettük a színházat, mi is elkezdtünk építeni egy erős repertoárt, amit tájoltatni lehet, amit hétvégeken elő tudunk venni. Elkezdtük színesíteni a műsorkínálatot, és ez bevált.

Óriásbáb a Tisza-parton (Fotó/Forrás: Szabó Luca / Kövér Béla Bábszínház)

A másik fontos dolog az, hogy valahogy vidéken talán a büdzsé is szűkösebb, mindenesetre Szegeden az. Vegyes finanszírozású egyébként a színház. Támogatást a minisztériumtól és az önkormányzattól is kapunk, természetesen ezen felül jegy- és bérletbevétel, valamint a pályázatok képzik a bevételi oldalt, de azt kell mondjam, a város méreteihez képest kevés jut nekünk. Eddig a minisztériumtól 35 millió 400 ezer forintot kaptunk működési költségre, összehasonlításképp mondom: van, hogy egy nagyszínpados produkció kerül ennyibe. Remélem, hogy a következő ciklusom során emelkedik ez az összeg, mivel az indikátoraink alapján indokolt lenne. Nagyon jó számokat produkáltunk minden tekintetben. Korábban, 2020 előtt volt olyan, hogy mondjuk 60-70 százalékos volt csak a nézőtér kihasználtsága, ezen mi változtattunk, jelenleg 89-90 százalékos.

Schneider Jankó és Kiss Ágnes (Fotó/Forrás: Csatáry-Nagy Krisztina / Kövér Béla Bábszínház)

A Kövér Béla Bábszínház Magyarország legrégebbi bábszínháza, ennek folyományaként nyilván erősebb volt a szokás hatalma...

Ez a színház egy amatőr mozgalomból nőtte ki magát, ahogy valójában minden bábszínház. Mindenhol volt egy katalizátor figura, aki elindította a folyamatot, Szegeden ez Kövér Béla volt. És Béla bácsiban minden lelkesedés, tűz és vidámság mellet volt egy naivitásból fakadó szakmaiatlanság is, ami ma már megengedhetetlen. Az előző igazgató is gyakorlatilag beleszületett ebbe a színházba, számára egy misszió volt ápolni az örökséget, ami becsülendő, de nem gondolkodott eléggé a színház szakmai jövőjében, és egy láthatatlan intézményt vezetett. Iszonyatosan fontos edukálni a nézőket, meg kell teremteni a bábszínházba járás kultúráját a gyerekeknél és a felnőtteknél egyaránt. Sokat fejlődtünk, de még mindig azt tapasztalom, hogy az alsó tagozatosokat a pedagógusok gyakran a nagyszínházba viszik előadást nézni. Ezzel az a gond szerintem, hogy a színházi rendezők nagyon kis hányada ért valóban a gyerekelőadásokhoz. Nem tudják például, hogy életkori sajátosságoknak megfelelően mit viszünk színpadra, hogyan jelenítünk meg bizonyos problémákat adott korosztályoknak. Így rengeteg gyerek elfordulhat a színháztól, pedig csak az kéne, hogy olyat lássanak, ami igazán nekik készült.

Az Óriásbábok áramlása nevű projekt előadása a szegedi Móra Ferenc Múzeum előtt (Fotó/Forrás: Kuklis István / Kövér Béla Bábszínház)

Az előző pályázatból mindent sikerült megvalósítani?

Szinte mindent, igen, de nem úgy számoltam, hogy befejezem a munkát. Az első öt évet úgy építettem föl, hogy arra tud épülni a következő ciklus. Érzem magamban az erőt. Azt hiszem, hogy most még rajta vagyunk egy jó hullámon Jankóval, nagyon szeretjük és fontos ügyünk a színház. Aláhúznám, hogy az ügyön van a hangsúly. Nem igazgatóvá akar válni az ember, hanem egy ügyért akar küzdeni, másokért. Visszatérve a kérdésre, amikor elolvastam az előző pályázatomat, akkor szembesültem vele, mennyi minden történt, és nem értettem, hogyan fért bele mindez a napi 24 órába… Ha csak gyakorlati példákat hozok: felújítottuk a zsinórpadlást, a nézőteret és a fogadóteret, a nézőtéri mosdókat, az öltözőket, a műhelybe modern tárolókkal ellátott munkaasztalok, az irodákba új számítógépek kerültek. Kaptunk az önkormányzattól egy hatalmas raktárat, lett egy vendégművészek fogadására alkalmas lakásunk a belvárosban, ahova egy csodálatos közösségi bútorgyűjtés útján szereztünk berendezést. Kaptunk a helyiektől mosogatógépet, mosógépet, még hűtőt is. Szerintem ez iszonyú vagány dolog. Lett egy mikrobuszunk, mert nem volt az sem. Lett saját felnőtt előadásunk, a Patkányfogó-projekt. Ennek decemberben volt a munkabemutatója a szakma előtt, júniusban várható a premier. Ami pedig a legnagyobb büszkeségünk: lett egy háromnapos fesztiválunk, a SZINkópé.

A Patkányfogó-projekt című előadás egyik bábja (Fotó/Forrás: Kuklis István / Kövér Béla Bábszínház)

De az is komoly eredmény, hogy félévente a színház minden egyes dolgozójával – a takarítót is beleértve – leültünk beszélgetni egy félórára, ahol visszacsatolásokat kértünk a munkánkkal kapcsolatban. Meghonosodtak hagyományaink, például minden bemutatónál fát ültetünk, fecskefészkeket telepíttetünk a színházra. Biciklivel járunk mindannyian, nagyon környezettudatosak vagyunk. Az új pályázatomban azt fogalmaztam meg, hogy ezeket akarom stabilizálni és megerősíteni. Kiemelten fontos még, hogy láthatóbbá váljunk. Több előadást akarok elhívni, több fesztiválra eljutni, aktívan jelen lenni a hazai és a nemzetközi színtéren. „Ha én főnök lennék, bizonyos szint fölött nem süllyednék bizonyos szint alá” – írta Esterházy Péter. Ez lett a sorvezetőnk. Tartjuk ezután is.

Fejléckép: Kiss Ágnes, a szegedi Kövér Béla Bábszínház igazgatója (fotó / forrás: Fábián Soma / Kövér Béla Bábszínház)