Naponta hatvanezer nézőt vártak május utolsó és június első napjaiban a nagyszebeni SibFest rendezői. Szép nagy ez a szám, még akkor is, ha nem csupán a nyolcvanfős stúdiókban tartott előadásokat, hanem a százhatvanezer fős város köztereit érintő produkciókat is beleszámolták. De folytathatjuk tovább: tíz nap alatt közel hatvan helyszínen háromszáz produkció - köztük kisebb-nagyobb utcaszínházi vagy kocsmai előadás, koncert, felolvasás, könyvbemutató, workshop teatrológia szakosoknak -, több mint hetven országból érkező háromezer fellépő, tíz és negyven lej közötti jegyárak, mintegy 24 millió lejt kitevő költségvetés - ennek mintegy negyede közpénz -, kétszázezer lejes jegyárbevétel. És még egy adalék a statisztikákért rajongóknak: egy lej nagyjából 65 forint.

A válság nem csupán mottójában hatott a SibFestre: több meghívott produkciót az utolsó pillanatban le kellett mondani - köszönhetően például annak, hogy a minisztérium a 2,5 milliós ígéret ellenére végül hétszázezer lej támogatást biztosított -, így az előzetesen meghirdetetthez képest tucatnyi előadás, például a Katona József Színház Woyzeckje hiányzott a fesztiválról, a Maladype Színház pedig kettő helyett egy előadással szerepelt.

A programban szokás szerint, amolyan showcase jelleggel felvonultatták a helyi színház előadásait - a fesztivál igazgatója a nagyszebeni Radu Stanca Nemzeti Színházat is vezeti -, köztük a Silviu Purcărete rendezte Faust, ez a zsigeri színházi élményt kínáló, hatalmas közreműködői apparátust felvonultató, hatáskeltésben utazó, két nagyszerű színész számára pazar játéklehetőséget kínáló produkció, valamint a friss bemutató, a Gulliver utazásai szintén Purcăretétől; és hogy ne maradjon látatlan Purcărete életművének más színházat érintő szelete sem, hát meghívták a craiovaiak Purcărete rendezte Viharját.

Ez az előadás furcsa, ám logikus ötletre épül: mi van akkor, ha a szigetre hajótöröttként vetődött Prospero mintegy beleőrülve Miranda az elvesztésébe, a szeme elé kerülő első gyermek méretű lényt, Calibant lánya kezdi nevelni? Mi történik, ha az alapvetően teremtő lény egy alapvetően pusztító erővel találkozik: képes-e a rombolás időleges vagy végleges megszelídítésére, harcukban ki kerekedik felül? Helytálló kérdések mind a primer magánéletet érintően, mind A vihar interpretációtörténetébe illeszkedő filozófiai olvasat szintjén. Az előadás képei keltette érzetek, Dragoş Buhagiar gazdagabb, nemesebb időket látott, mállófélben levő, könyvekkel telezsúfolt szobaszigete mind napjaink romjait mutatják, ugyanakkor annak az optimizmusát is, hogy a kultúra valóban számít és segít a túlélésben.

Bár ebben a Viharban, úgy látni, valahogy se Prosperót, se Arielt nem izgatja már a jövő, kizárólag Caliban/Mirandában összpontosulnak energiák. Sorin Leoveanu csupa elfojtott erő: a hála és a bosszú, a szeretet és a gyűlölet küzdelmét látni minden mozdulatán, gesztusán. Férfiként, nőként egyként hiteles. A színházi tradíció mentén, utalások és allúziók citálásával, iskolai vagy észérvekkel megmagyarázhatjuk, miért passzol hozzá Romaniţa Ionescu Ferdinandja, de ha elfogadjuk, hogy a színház a zsigerekre (is) hat, megengedhetjük magunknak, hogy értetlenkedjünk. Leginkább azon, hogy szükségtelen ide egy Ferdinand, pláne ha ennyire, szinte csak a feltűnésére húzott a jelenléte. És a többi barbárokra sincs szükség, mert ők már arra is alkalmatlanok, hogy bármit bedaráljanak...

A barbarizmus és a bedarálás, a befogadás és a kirekesztés témáit dolgozta fel a needcompany 2008-ban készült Deer House című előadása is. A valóságos tragédiából kiinduló - Kerem Lawton haditudósító halála, aki a társulat egyik tagjának testvére volt -, azt azonban egy szürreális, egyre abszurdabbá, egyre kegyetlenebbé és egyre meseszerűbbé váló mesében feldolgozó előadás végeredményben arról szól, hogyan konfrontálódik az ember környezetével, de leginkább saját magával, saját elveivel a túlélés érdekében.

A helyi adottságokhoz és igényekhez kapcsolódnak a meghívott német nyelvű előadások. Idén a grazi Schauspielhaus Wertherjét hívták meg, és láthatták a nézők a berlini Maxim Gorkij Színház és a schauspielfrankfurt közös Homburg hercege előadását. Bastian Haft Werther-rendezése valószínűleg a klasszikus alapanyag és a produkció mobilitása miatt került a programba. Olybá tűnik, a lehetőségek határain belül a lehető legdinamikusabbá dramatizált levélregény a Goethével kötelező olvasmányként küzdő korosztályt célozza elsősorban. Nincs szó rendezői színházról, a radikalizmusnak a csíráját sem látni. A rendező két síkon és két térben játszatja ezt az ún. "szép hagyományos" - már amennyiben ezt esztétikai kategóriának tekintjük - a háromszereplős produkciót: Werther íróasztalánál, ahol naplójába írja az eseményeket - a gesztusokat, a lejegyzett szöveget az üveglap alá applikált kamera által kivetítve látjuk -, a színpadon pedig egy üvegfal mögött jelenik meg Lotte és Albert, szereplőink szinte kizárólag így, az üvegfalon keresztül beszélgetnek, érintkeznek. Az üveg egyébként nem csupán elválaszt, de össze is köz, hiszen írnak, rajzolnak rá. Annak a lehetetlenségét, hogy Werther Lotte iránt érzett szerelme beteljesedjen, tökéletesen mutatja ez a választott forma, ugyanakkor a keret miatt még a történetet nem ismerő néző is hamar felismeri, nincs miért izgulni vagy drukkolni. Azt viszont mindenképpen meg kell jegyezni, hogy a meglepetés erejével hat, ahogyan Lotte kirohan - egy ajtón kilépve -, Werther pedig belép az üvegfal mögé - az ajtón át -, és záródik be a konvenciók világába.

A Homburg hercege is könnyen utaztatható, hiszen díszlet nincs. Armin Petras rendezése Katrin Brack totálisan üres terében játszódik - Chris Kondek nem konkrét, de nyugtalanító hangulatot árasztó videóival megsegítve -, ám végig ömlik benne az eső. Ez, a fény hatásával együtt, hatásos és költői képeket teremt, és mint a félig szcenírozott operák esetében a zenei fókusz az elsődleges, itt a színészi erőre és energiákra koncentrálódik a nézői figyelem. Mintha Petrast - 2007-ben - Kleistből a túlélés lehetőségei és esélyei érdekelték volna. Ezen a színpadon nincs álmodozás: rémálom van és őrület, ahol az egyén a szabadságát keresi, azért harcol, amíg tud.

Aki ellátogat a szebeni fesztiválra, a távol-kelet színházából is komoly ízelítőt kaphat. Évek óta meghatározó különösen a japán jelenlét, ám a rendszeres megjelenés ellenére is egzotikumnak számítanak ezek az előadások, hiszen kulcs híján nem tud a közönség mit kezdeni például egy egyszemélyes butohprodukcióval, amelyben a színlap szerint egy ogre és egy ember találkozását láthatjuk. Azt gondolom, nyugodtan tekinthetjük speciális showcase-nek ezt az ázsiai szekciót, ugyanakkor a fesztivál kiadványain feltüntetett, egyebek mellett japán illetőségű alapítványok sorából ítélve a rendezvény büdzséjének szempontjából is elengedhetetlen a kultúraközvetítés e sajátos módja. És akkor még a Japánból érkező több tucat önkéntest (!) nem is említettük, akik anyanyelvükön kívül más nyelven nem beszélnek, helyismerettel nem rendelkeznek, ám rendkívül bájosak és elképesztően udvariasak.