Magyar Színházak 21. Kisvárdai Fesztiválja - ez az új név, ami a régi eszmét követi, azaz dr. Oláh Albert polgármester szavaival "édes anyanyelvünk szavára hűen felelünk azzal, hogy itt vagyunk". A szervezők indoklása szerint a magyar, szlovák és román EU-tagsággal a "határon túli" jelző okafogyottá vált. Az uniós csatlakozás tényébe belekötni nem lehet, hiszen tagok vagyunk, ám a "magyar színházak" kijelölés mégiscsak szélesebb, pláne, hogy a fesztiválon nem-határon túliként (használjuk ezt a csúnya jelzőt) mindössze a nyíregyháziak Kőműves Kelemen című előadása és az emlékeim szerint még az Arizona Színházban készült (aztán lehet, hogy az emlékek megcsalnak) Mindhalálig Beatles szerepel a(z off) programban. Minden bizonnyal idén is felmerül a kérdés, bár talán nem annyira erősen és szélsőséges álláspontokra csúszva, mint két éve, hogy pontosan mi is a célja ennek a hétnek, kinek szól a fesztivál, kultúrházban, sportcsarnokban, várszínházban és középiskolai aulában létrejöhet-e az az élmény, ami az eredeti, színházi körülmények között (azaz ahol készült a produkció) legalább a produkció fizikai fizikai megvalósulásában létrejött. És akkor arról, hogy a nem magyarországi magyar nyelvű színházak feladata kizárólag a nyelvápolás és az identitásképzés volna, a létrehozott művészi produktum esztétikai értékéről nem esik szó, 2009-ben igen elszomorító, már-már abszurd. De ne rontsunk ünnepet, ne károgjunk, mint Tamási Énekes madarában a varjak.
Urbán Balázs kritikus (aki a sok évig szelektorként regnáló Darvay Nagy Adrienne-t és az idén a zsűriben helyet foglaló Szűcs Katalin Ágnest váltotta) azzal indokolta a Komáromi Jókai Színház előadásának beválogatását a versenyprogramba, mert az "bátran tradicionálisnak mondható produkció. A rendező a tőle szokatlan hűséggel kezelte a szöveget, nemigen rövidítette a hagyományos szépségű dialógusokat - miközben a játék persze egyértelműen magán viseli a keze nyomát. Szerző és rendező öntörvényű, sajátos világa hol egymást erősítve, hol érdekes színi feszültséget létrehozva találkozik a nem egyenletes intenzitású, de mindvégig érdekes előadásban." Az, hogy Kisvárdán kevéssé működött a produkció, csak részben írható a nagy szélességű, kicsi mélységű színpad rovására, mivel így Ondraschek Péter díszletének dimenziói egyáltalán nem érvényesültek. Az előadás intenzitása, tempója igencsak hullámzott, a valami egészen fura, ráadásul inkonzekvensen használt tájszólásban mondott szöveg ellenében ment a zene, ami hangos is volt, sok is, zavaros is (nyilván Tamási folklorisztikusságát hangsúlyozandó), a komor hangvételt nem ellenpontozta a szövegben meglevő humor, a boszorkányosság a rossz vicc határát súrolta, úgyhogy a három felvonás három és negyed órája többnyire unalmasan telt. Kivételt képeztek azok a jelenetek (szerencsére a szerző sok ilyet írt), ahol Gondos Magdó és Kömény Móka, azaz Holocsy Katalin és Hajdú László voltak színen, mert finom játékukban megvalósult Tamási tündéri realizmusa. Színészileg Szoták Andrea és Szvrcsek Anita az idősebb Gondos lányokként, Fabó Tibor és Tóth Tibor Préda Máté és Bakk Lukács szerepében is teljesítik a rájuk kirótt feladatot, de népszínmből kölcsönzöttnek hallatszó beszédükek sok az alja. Ha Vidnyánszky bátrabban kezeli a szöveget - amit hiába próbált, nem tudott megtenni a műsorfüzet tanúsága szerint -, ha vizuálisan mergészebb, akkor nem egy mesejáték-Lorca lesz a Tamási-dráma végeredmény.
Este versenyen kívül egy tavaly nyári produkció, a Vajdasági Tanyaszínháztól a Hegedűs a háztetőn. Idén harmincegy éves ez a furcsa, aktívan csak nyaranta működő intézmény. De akkor annál intenzívebb a munka: egy hónap próba Kavillóban, aztán egy hónap alatt húszegynéhány előadás szerte a Vajdaságban. Többnyire kis falukban játszanak, belépődíj sehol nincs, kalapoznak az előadás végén. Idén Ferencz Judit darabján, a Különös ajándékon dolgoznak az újvidéki színiakadémisták - ez évtizedes hagyomány -, akik kolozsvári és marosvásárhelyi színész szakosokkal egészülnek ki, de Békéscsabáról is lesz vendég fellépő. A rendező Puskás Zoltán lesz, aki a Hegedűs...-t is színpadra állította. Puskás őrült fajta rendező, erős színekkel dolgozik, hajlamos a hangosságra, a harsányságra (aki egyszer hallotta már asztal mellett röhögni...) - na, ez a produkció nem olyan. És ritka szerencse ért: a tavalyi kellemes millenárisbeli élmények megismétlődtek az előadás kapcsán. Persze, rossz a zenei alap, ráadásul a kórusokban ötvenes férfiak hangjára alig huszonévesek tátognak, de az odakoncentrálás és a színészi alakítások kárpótolnak. Erőteljes, az ész kételyeivel harcoló, de mindig a szív döntését figyelembe véve vevő Tevje a felnőtt vendégként közreműködő Vukoszavljev Iván (már egy éve is ilyen volt, legfeljebb a haja nőtt). Komolyodtak a lányok (Földi Lilla, Crnkovity Gabriella, Kokrehel Júlia, Pámer Csilla, Lőrinc Tímea, Miskei Edina, Raffai Ágnes), határozottan férfiasodtak a fiúk (Mészáros Gábor, akin a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban szerzett tapasztalat jó nyomot hagyott, Gombos Dániel, Hajdu Tamás, Buza Ákos, Baráth Attila, Soltis Lehel, Virág György), egyre karakteresebbnek látni a négy éve végzett Huszta Dánielt (pocakban kitömve, Lázár Volf szerepében), a többi "öregek", Kőrösi Zoltán, Sirmer Zoltán, Elor Emina, Táborosi Margaréta meg alázattal statisztálnak. Stein, Bock és Harnick musicaljénél dramaturgiailag és zeneileg kevés tökéletesebb van - mondanivalóját tekintve pedig kevés aktuálisabb. Ha másért nem, hát ezért repertoáron kell tartani.
hírlevél
