Kisvárosi fesztiválnapló – 1.

Vonattípustól függetlenül három és fél-öt órára van Budapesttől Kisvárda. A városnak nincs vonulásra alkalmas Király utcája vagy Dante Caféja, mint Pécsnek. Van viszont kultúrháza, amelynek hivatalos neve: Kisvárdai Várszínház és Művészetek Háza, a technikailag semmire nem alkalmas széles, nem túl mély, nem túl magas, kultúrházszínpadával, továbbá várszínpadával, ami ugyanúgy nem tud semmit, viszont fedett játszó- és nézőterű. Alternatív játszóhelyként néhány éve a Rétköz Múzeumként működő egykori zsinagógát használták, három éve viszont kialakították a Rákóczi-stúdiótermet. Nos, ez némileg eufemisztikus kifejezés, hiszen egy középiskola visszhangtól nem mentes aulájáról van szó. Idén újdonságként megnyitott a Coffein Kávéházi Club, lehetőségeiről épp újdonsága miatt még nem tudni semmit. A közösségi élet helyszíne pedig nappal és éjjel a kultúrház előtti placc, ahol sörsátor áll, reklámnapernyővel fedett műanyag asztalok vannak, hangulatcsináló eszközként megy a tévé, amit a foci eb apropóján a Magyar Televízióra hangoltak.

A fesztivál idén ünnepli huszadik születésnapját. Lehetne ennek csinnadrattája. De nincs. A Duna TV élőben közvetítette a beregszászi Liliomfit, s járnak még erre madarak, továbbá néhány megszállott színházi ember (azt viszont igazságtalanság lenne állítani, hogy mindig ugyanazok az arcok, mert évről évre egy-egy fővel gyarapszik a tábor). Visszatérő vendég például Hegedűs D. Géza, aki volt már itt zsűritag, idén azonban MASZK-elnöki minőségében aratott operettsikert a megnyitó ünnepségen. Sólyom Lászlót bokros teendői folyamatosan akadályozzák a kisvárdai látogatásban - két éve Bush elnök látogatásával indokolta ezt, idén már csak indoklás nélküli levelet küldött nyelvápolásra és magyarság-összetartásra vonatkozó közhelygyűjteménnyel telezsúfolva -, a nagypolitikát így mindössze Schneider Márta, az Oktatási és Kulturális Minisztérium szakállamtitkára képviselte. A fesztiválnyitó ünnepségen a rendezvény napi működtetésében komoly szerepet játszók kaptak köszönő oklevelet. Sofőrök, adminisztratív dolgozók nélkül tényleg nem valósulna meg ez a tíz nap, de az általános és középiskolai évzárókon tapasztalható oklevélátadó ceremónia az ügy színvonalához méltatlan. (Náluk is méltatlanabbul jár azonban néhány olyan színházcsináló, akiket az előadások után „tüntetnek ki” oklevéllel és Darvay Nagy Adrienne fesztiváltörténetet összegző, erre az alkalomra megjelent könyvével.) A dicsérő (?) okleveleket egyébként az eseményigazgató Nyakó Béla adta át, aki végül, de nem utolsósorban maga is megjutalmazódott. Szerencsére a szakállamtitkár asszony még a színpadon tartózkodott abban a pillanatban, így frappánsan megoldódott a helyzet, és nm magával rázott kezet a direktor.

A fesztivál különös ismertetőjegyei közül álljon itt néhány. Minden résztvevőnek járó ebédjegy (Étkezési színházi jegyet elfogadunk - áll az Ali baba kínai büfé bejáratára ragasztott papíron), családias hangulat, együttlét, hajnalig tartó beszélgetések (esetenként világmegváltó ambíciókkal), nyitottság, előadások esetében igencsak hullámzó színvonal (az utóbbi néhány évben valahogy úgy alakult, hogy a sepsiszentgyörgyiek kerülnek a végére, tehát jó szívvel csomagolja össze az ember a holmiját), továbbá a világ legízléstelenebb műsorfüzete, amelynek tördelője tobzódva a betűtípusokban minden darab címét más-más fonttal írta. És ami a legfontosabb és szívemnek talán legkedvesebb: a Kisvárdai Lapok névre hallgató népszerű sajtókiadvány, az azonnali kritikaírás és interjúkészítés magasiskoláját mutató, fotóminőségben azonban a macinyomda képfelbontását sem megütő, reggel 10 óra körül megjelenő fesztiválnapilap, melynek készítésében e sorok írója is tevékeny szerepet játszik.

Évről évre felmerül a kérdés, kell-e ez a fesztivál. Van, aki gettónak hívja, van, aki távollétével tüntet, van, akinek attól nyílik ki a világ, hogy az őt évente egyszer látó „pesti” kritikus vagy egyáltalán nem ismerő „pesti” rendező elmondja a véleményét. Sáry Laci bácsi zenés workshopjába beleszerelmesednek az újvidéki színiakadémisták, Máté Gábor tanácsára fogyókúrába kezdett a marosvásárhelyi színész, és a Müpában tartott vendégjátékon fel sem lehetett őt ismerni. A mozgás workshoptól a komolyabb mozgásszínházi alappal nem rendelkezők azonnal azt várják, hogy utána Pina Bauschnál sikerrel kasztingolják őket, a szakmai beszélgetés helyett (kezdeményezze azt kritikus, Máté Gábor, Ascher Tamás vagy Alföldi Róbert) épp csak az adott előadás szereplői nem vesznek részt, helyette inkább strandolnak vagy a művház előtti padokon kávézgatnak, és ha neadjisten nem ájuldoznak tőlük, megsértődnek. (Tényleg csak lábjegyzet: a szombati Népszabadság közöl egy interjút Tompa Gáborral, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatójával, aki arról beszél, Magyarországon fordított a színházi értékrend, és a „belterjes, homokba dugott fejű a kis magyarországi színházi társadalom, teljes mértékben le van maradva a világ legtöbb színházi dolgáról (…) A beszélt nyelv is csak véletlen egybeesés esetünkben.” Hozzáteszi: „A színházi nyelv szempontjából mindig éreztem egyébként, hogy magyar-magyar szótárra lenne szükség ahhoz, hogy megértsük egymást.” A Florica Ichim által néhány éve vele készített interjúkötetben pedig főképp vígszínházi és szolnoki rendezések után - 2003-ban a magyarországi színházi életből kivonulva - en bloc mond véleményt a magyarországi állapotokról. Amik egyébként őt egyáltalán nem is érdeklik… A valóban katartikus Ványa bácsi POSzT-ra nem-meghívásáról szó esik a cikkben, a leendő budapesti nemzeti színházi vendégjátékról azonban a sorok között sem olvasni. És itt bezáródik a zárójel.)

Válogatás előzi meg a versenyprogramot, amelybe szakmailag akár penetránsan rossz produkciók is bekerülhetnek csak azért, hogy reprezentálva legyen az évad. 19 év telt el azóta, hogy az Ungvári Zenés Drámai Színház Lézerszínháza, a Magyar Területi Színház Kassai Thália Színpada és a Szabadkai Népszínház elutazott Kisvárdára, s elkezdődött valami. És ez jó. Az idei jubileumi buli után azonban nem ártana szusszanni és átgondolni a jövőt - színházépület-kilátás ide vagy oda. Mert nemcsak a harag, de a rutin sem jó tanácsadó.