Induljunk ki Sztanyiszlavszkijból a szombati produkciók elemzésénél? Megtehetnénk, hiszen okot - és nem csak ürügyet - kínálna rá a dunaszerdahelyi Epopteia Társulás - Műhely Orál morálja (a formációt 2007-ben alakította, Gál Tamás színész, Peter Pavlac dramaturg és Czajlik József rendező, céljaik között a színházművészet határterületeinek felkutatásától a nyitott végű társadalmi modellek fontosságának hangsúlyozásáig és kidolgozásáig egszein sokrétűek). Nos, megtehetnénk, de nem tesszük, mert mert bízunk benne, hogy a Kedves Olvasó nem vizsgáztatni akar. Ráadásul a Jelenetek egy színészházasságból alcímű produkció nem is száraz elmélet.

Pár perccel négy előtt a leginkább elkent sminkű bohócként kinéző, aranyruhás, szőke parókás Szoták Andrea még a Rákóczi Középiskola előtt dohányzik, beszélget valakivel, a nézőket pedig kedvesen tessékeli be az előadásra. Olasz István arca olyan, mint egy megelevenedett Miró-festmény, parókástul-jelmezestül viszont leginkább egy glamrock-rajongó hippit idéz. Ő a nézőtéren ülő ismerőseivel beszélget kedélyesen, azok lefotózzák, tovább beszélgetnek... Nem tudni, arra várnak-e, hogy minél többen érkezzenek, vagy már ez is az előadás része. Aztán kiderül, ez már maga a produkció, amiben bohóctréfától sztanyiszlavszkiji etikai előírásokig, egészen köznapi, négy fal közötti szövegektől kubista színpadi képhez rendelt dadaista szövegig (vagy talán Artaud egy hangverse az?) szinte minden van, Wilsontól Grotowskin keresztül Kárpátiig és Tasnádiig egészen sok név elhangzik. Megemlíttetik Szervét Tibor és Cserhalmi György, leterítenek egy nyolcszögű szőnyeget (Brook találkozása Shakespeare-rel a középiskolai aulában), elhangzik egy Abba- és egy Rutkai Bori-dal is. A (nemcsak) színházelméleti potpourrinak története nincs, a szövegekre készült improvizációk magáról a játékról, a szerepekről és az átváltozásról szólnak.

Az újvidéki Hét nap a világ esetében azonban ne kérjük számon sem a mimézist, sem az arisztotelészi esztétikát, sem a lélektani realizmust. Maradna a jó öreg (...) posztmodern - ha nem lennék olyan néző, aki azt szereti, ha az érzékeire, a gyomrára meg a zsigereire hat elsősorban a színház, nem pedig az agyára, úgyhogy vessük el ebben az esetben is az elméleti megközelítést, és maradjunk inkább az énélmény-beszámolónál. Mert lehet, hogy az Úr hét nap alatt teremtette a világot, de az, ahogy a sláger is mondja, Csak egy nap.

Fura olyan két felvonásos előadást nézni, amelyiknek a második részét  két éve, a Vajdasági Magyar Drámaíróversenyen, az elsőt meg tavaly itt, Kisvárdán. Az első esetben a rendező asszisztense, a másodikban a rendező volt Puskás Zoltán, aki egyébként Gyarmati Kata darabját színpadra állította. Az előadást játszották Pesten is. A Thália Színházban a rácsodálkozás aha-élménye mellett azonban csak az agy működött és a megfejtési kényszer: a szürke és még szürkébb négyzetekből álló dobozszerű tér, a szögletes, erősen koreografált mozgások keltette asszociációk összerendezése, az intertextuális referenciák keresése Madáchtól Csehovon, Ionescón át Beckettig, sőt a Hacsek és Sajó párosig és Tarantinóig, a két, egymáshoz képest almának és autónak, íróasztalnak és lakkbenzinnek vagy tudom is én, mindenesetre iszonyúan össze nem passzoló felvonásokból valami rendszer felépítése. De színház az nem volt azon az estén. De ebben a sokat átkozott kisvárdai térben - ahol a trégerek látszódtak a játéktér fölött, az extrém, szinte használhatatlanul széles színpadot pedig be kellett szűkíteni - valami megszületett. Teatralitása, érzékisége és tétje lett az inkább problémák, mint hús-vér figurák párbeszédeinek a kommunikációképtelenségben. Jobb tempó, nagyobb koncentrálás, fesztiválhangulat - ennél egzaktabb magyarázat nem adható.

A snittek a görcsös boldogságkeresésről szólnak, a vágyott tartós, meg a létező a deficites párkapcsolatokról. Ha nagyon kellene történetet mondani, akkor: az első részben három nővér próbál szerelmet találni, a másodikban egy vonat utasai alól megy ki hirtelen a sín és találják magukat a semmi közepén. (A szakmai beszélgetés hozzászólójának, Pinczés István rendezőnek a megfogalmazásában: "laboratóriumi körülmények között vizsgált csoportdinamikai helyzetek, és azokra kínált ad hoc megoldások" - hátha ez segít elképzelni azoknak, akik nem látták az előadást, hogy miről is van szó.) De tényleg nem a történet a fontos, hanem a snittekben felvetett problémák - és ezek most valóban rendszerré váltak össze, a két rész nemcsak a formai egység és a mindkettőben felbukkanó karakterek (a két Utas) miatt működött egymás folytatásaként, hanem világossá váltak a színészek játszotta - névtelen - karakterek első és második felvonásbeli egymásra utalásai, sőt azonosságai. Ami viszont még mindig érthetetlen, az az angyalok kara: a giccses, melodrámai aláfestésnek tökéletes zenére belibbenő, nem különösebben izgalmas koreográfiákat előadó szürkeruhás ufószerű valakik. Mindenesetre megszületett egy új magyar dráma, amelynek első interpretációja intim műhelymunka keretében, szinte színészre írva készült el. Érdekes lenne máshol, más rendezővel, más színészekkel is látni színpadon.

A Szomorú vasárnap viszont sláger - a jelző kerülhetne Müller Péter drámája, a címadó dal, továbbá Seress Rezső többi szerzeménye elé is. Csak egyetlen bizonyíték: tavaly Kisvárdán a Szabadkai Népszínház produkciója lett a legjobb zenés előadás, sőt kategóriájában a kritikusok díját is elnyerte. Idén a Komáromi Jókai Színház érkezett Lévay Adina rendezésében. A Várszínházban játszott előadás kapcsán meg kell emlékezni arról az örömről, amit Ollé Erik szereplésének ténye szerzett (az és amennyit játszania kellett, már elszomorítóbb volt), Fabó Tibor szép pillanatairól Seress Rezső szerepében, valamint azt a tényt sem szabad kihagyni a felsorolásból, hogy a recenzens volt olyan szerencsés, hogy Pálfi Ervin (a pazar szabadkai Seress) mellett ülve nézte az első felvonást. Pálfi amellett, hogy remek színész, diplomáciai érzéknek sincs híján. Arra a kérdésemre, hogy milyen ez az előadás (mármint az övékéhez képest, ami még mindig repertoáron van), lakonikusan annyit mondott: "Más." Nos, a másság nem takar invenciózusságot. A keserédes önéletrajzi revü megvalósulása a fekete díszletfal fehér krétarajzainak két dimenziójáig jutott el csupán.