Kisvárosi fesztiválnapló – 2.

A színházról alkotott véleményünk nem nélkülözi a szubjektivitást. (Közhelygyűjtemény, 1. fejezet.) Van, ami szakmailag magas színvonalú, mégsem érint meg. Ilyen volt a komáromiaktól a Bezerédi Zoltán rendezte Gárdonyi-népszínmű, A bor. A színpad hátterében hatalmas falvédő, amire pirossal ráhímezték magyarul és szlovákul a címet, sőt magát a szerzőt is. A játék tere, a nyersszín lécekkel keretezett lejtős dobogó és a szomszédos porta stilizált kapuja, a BOR feliratú, ülésre, tánc közbeni emelgetésre egyaránt alkalmas faládák - mindez azonban nélkülözött mindennemű rusztikusságot. Nem úgy a jelmezek, ám falusiságukra nem került erőltetett hangsúly. A dalos-táncos, mulatós-magyaros történetet jóval komorabb síkra tolták, ezáltal lelassult, és felszínre került benne az alkoholizmus, a családon belüli erőszak, továbbá a kommunikációképtelenség problémája. Lehetne tovább boncolgatni és értelmezni az előadást, amelyben Ascher Tamás becketti árnyalatokat fedezett fel, és sorolta a magyar drámairodalom klasszikusait a Bánk bántól a Liliomig, amelyek motívumai az önsorsrontó néma büszkeségtől a bocsánatot-kérni-nem-tudásig mintegy esszenciálisan fedezhetők fel a komáromi produkcióban, valamint világszínház-történeti momentumokra hívta fel a figyelmet (Brook Szentivánéji álma és Viharja, ahol az angol rendező a kereplőt kitüntetett zajkeltő kellékként használta), vagy épp a darab szövegébe tökéletesen simuló mondatot, amelyet az Ivanovban Lebegyev mond (a Katona Ascher rendezte Ivanovjában épp Bezerédi), számomra mégsem jelentett kivételes színházi ünnepet az este.

Ha egy előadás kimozdul eredeti játékteréből, az adaptáció következményekkel jár. (Közhelygyűjtemény, 2/a fejezet.) A beregszásziak két előadása majdnem elveszett a Művészetek Háza színpadán, de a szabadkai Kicsik és polgárok - Gorkij Kispolgárokja - díszletét széltében úgy össze kellett nyomni, hogy a Rákóczi-stúdióterembe beférjen, hogy kizökkent az előadás ritmusa, és a színészek mozgása is megzavarodott. Az aula azonban nemcsak a félház miatt kongott - hiszen nincs ember, aki elnyelje, terelje a hangot -, hanem a néhány rendezői megoldás okozta értetlenségtől is. Ilyenkor aztán rettenetesen nehéz a kritikus dolga, mert a játszók közel állnak a szívéhez, drukkol nekik, ők azok, akivel aztán tényleg nem akar pikírt lenni, mert a színész magában érzi, hogy rosszul mentek a dolgok, de képtelen az udvariaskodásra.

(Közbeszúrás: Más külső körülményektől nem tekinthetünk el egy színházi előadás esetében. (Közhelygyűjtemény, 2/b fejezet.) Nem úgy működik a videó, a lámpa, az egyik szereplő lábáról a gipszet alig egy hete vették le - a színész pedig óhatatlanul kizökken a megszokott tempóból, és persze igyekszik menteni a menthetőt. A válogató bizonygathatja, hogy márpedig amikor ő látta, az ideális körülmények között, akkor nagyon hatott a produkció.)

Aztán persze olyan is van, hogy a talált tér többletjelentést ad a történetnek. Az Elektra nevű királylányt a város szélére űzte anyja. A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház társulata Euripidész drámáját a Várszínpadon játszotta. E két tényt összekapcsolva máris azt hihetnénk, a genius locinak köszönhetően felszikrázott az előadás. Ő segítette volna, de ha a rendező a történetet szöveggel és tánccal is elmondja, ha annyi ötletet belepakol, ráadásul ezek párhuzamosan zajlanak, hogy azok tökéletesen kioltják egymást, továbbá a Földműves szerepében Szabó Jenő úgy komédiázik, hogy a színháztörténetben egyedülálló módon a görög tragédia megröhögteti a közönséget. Lehet, hogy nem mindig jó az, ha a V-effekt két lábon jár?

Ha az ember beleszerelmesedik egy előadásba, vágyik arra, ha minél több ember megismerné. (Közhelygyűjtemény, 3. fejezet.) Sajnos, nem láttam a dunaszerdahelyi Epopteia Színházi Társulás produkcióját, de az, hogy a kolozsvári újságíró kollégák és Nánay tanár úr, sőt ha jól láttam, marosvásárhelyi érdeklődő is akadt az ottani színiegyetemről, mind jelezték, szeretnék, ha Jevgenyij Griskovec monodrámája, a Hogyan ettem kutyát? (rendező: Czajlik József, játssza: Gál Tamás) Erdélybe és Budapestre is eljutna, s ennek érdekében az első telefonhívásokat már megejtették. Aki viszont nálam szerencsésebb és Rozsnyó felé jár júliusban, figyelje a műsornaptárt, mert ott lesz belőle előadás.

És érdemes kiruccanni Esztergomba is, mert ott A bor (július 25-26.) után augusztusban (15-16.) a Seress Rezső életét feldolgozó Szomorú vasárnap látható. A háromszemélyes darabot Kovács Frigyes rendezte, főszerepeit Pálfi Ervin és G. Erdélyi Hermina játsszák finoman, izgalmasan, ésszel és szívvel, a pult mögött pincérként Szőke Attila asszisztálja végig, folyamatos és erős jelenléttel a játékot. (Kisvárdán az egyik jelenetben fennakadt az ágykereten a mikrofonzsinór. Szőke „szerepben” sétált oda és hárította el az akadályt.) Bodrogi Gyula, Voith Ági, Horváth Gyula játszották az ősbemutatót, nemrég Sopronban tűzték műsorra a darabot Huszti Péterrel, Mikó Istvánnal és Piros Ildikóval, itt pedig mindhárman fiatalok. Nem akarnak ráöregedni a szerepekre, nem akarják művi módon átélni se a második világháborús időket, se azt, hogy Seress a hívásoknak azért állt ellen, mert szerelmesen szerette az, ahol élt. Konzekvencia: mindegy, hogy a hetedik kerület vagy Szabadka, a múlt századközepe vagy 2008, az érzés ugyanaz.