A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Terápiájára nem valami nagy lelkesedéssel ültem be. Az ok: a pesti vendégjátékon, nem szépítem, végigunatkoztam az előadást. Nem különösebben érintett meg a téma, ami tulajdonképpen Cosmo-girlökről és GQ-fiúkról szól. Ha velük ültetem tele a nézőteret, jókat kacarásznak, de nem ismernek magukra, aki meg nem tartozik az említett két halmazba, az is kacarászik, de azt meg miért is érintené meg. Semmi más, mint sekély sekélység a Chistopher Durang alapján, a próbákon sok improvizációból és sajátélményből dolgozva létrehozott darab, amihez a hat színész teszi hozzá saját mélységét. Így lesz ez a "romantikus vígjátékszagú kapcsolatparódia, önvizsgáló-öngyógyató lelki pornóshow, pszichoindividualisztikus állapot, egyere-begyere áskáram tam-tam..." (és még folytatható a hasonlóan műmájer, rémlilán ködös meghatározások sora, amivel nyit az előadás) a filmváltozatnál mégis több. És ehhez a megállapításhoz valószínűleg hozzájárul az is, hogy Kisvárdán jobban, tempósabban ment az előadás, mint a Thália Színházban.

A Terápia egyik "síkja" egy szkeccsekből álló történet, a másikban viszont kilépve annak a szerepeiből a hat színész hol saját élettörténeteit osztja meg, hol a közönséggel játszik, hol pedig életvezetési tanácsokat ad illusztratív bemutatóval kísérve.

Az első, igen lapos "síkban" egyetlen normális ember van, az Erdély Andrea által játszott Prudence, aki kétségbeesetten próbál pasit találni. Hirdetéseire azonban mindig ugyanaz a problémákkal terhelt férfiú válaszol (a ripacséria innenső határán maradva játszó Mikes Imre Elek), aki egyrészt elvált, mert felesége nem bírta elviselni biszex voltát, másrészt most is barátjával, az affekta Bobbyval él (Mészáros Árpád). Ebben a vékonyka rétegben szerepel még egy egészen zakkant idős pszichiáter nő, aki mintha valamelyik Monty Python-jelenetből került volna elő (Béres Márta), valamint egy nem kevésbé zizzent, ám szexmániás pszichiáter férfi (Ralbovszki Csaba). Jelenetösszekötő narrátorként - nem említem Brechtet, mert forogna a sírjában - Mészáros Gábor foglalja össze és vetíti előre a cselekményt. Ezek a szkeccsek még épp elviselhető hosszúságúak (aki a történetre kíváncsi: természetesen happy end van, a pszichiáterek egymásra találnak, Prudence kompromisszumot köt, és Bobby is megtalálja párját az éttermi pincérben). A hat színész kétféle játékstílusban dolgozik: Erdély Andrea kivételével mindenki rettenetesen túloz, elrajzolja a figurát. És ez a párhuzamos kétféleség a színpadon nem tud konfliktust eredményezni: a krónikus esetek között Prudence normális marad, nem reagál rájuk, nem találja sem furcsának, sem meglepőnek az újabb és újabb őrültségeket. Ez a világ neki nem útvesztő, arra szinte apátiával reagál. Lehet, hogy egyetlen mozdulat, egyetlen gesztus hiányzik csak, amitől tétre menőbbnek, kétségbeesettebbnek érezném az út- és párkeresést.

A második "sík" személyes és intim, gyerekkori emlékek idéződnek fel és jelenlegi színházi és magánéletbeli jól- vagy rosszul-létükre reflektálnak. Ez, bármennyire is szórakoztató, plasztikus és mélységes.

A harmadik "sík" sincs híján a viccesnek, de helyenként sok, hosszú, a beszélgetések (különösen a pasik és csajok jó/rossz tulajdonságairól) vagy az énekes betétek magukat ismétlővé válnak. A közönség bevonása meglepetésszerű, szerencsés esetben hangulatoldó és nem zavarba hozó - tegye mindenki a szívére a kezét, és válaszoljon őszintén arra, bevallaná-e nyilvánosan, milyen színű bugyi van rajta, vagy megengedné-e, hogy a színész megnyalja a fülét. (Az én válaszom: csak akkor, ha nem először látom az előadást, amiben számomra privát is kedves emberek játszanak. Úgyhogy ebben az esetben egy aulányi közönség megtudott rólam ezt-azt. Örüljön, aki részese lehetett, tekintsük színháztörténeti eseménynek.)

A nap második előadását, a csíkszeredai Kék madarat Victor Ioan Frunza rendezte, akinek munkái meglehetősen ellentétes érzéseket váltanak ki. És nemcsak Magyarországon - nem is olyan rég igen nagyot bukott az Új Színházban Marat/Sade-ja, de kevés olyan színházzal foglalkozó, színházról író van nálunk, aki ne tartaná becsben a Hamlethez vagy a Lorenzaccióhoz fűződő emlékeit -, mert mondják, Csíkban is elég megosztó ez az előadás.

Maeterlinck darabja a boldogságkeresésről szól. Ugyanez érdekli Frunzát is, ám szigorúan ma, a reklámok álomvilága keltette hiú remények korában. A szöveg szoros olvasatából indul ki a terembe lépés első pillanatától nyilvánvaló konzumtársadalom- és kapitalizmuskritika. Shopping mallokban elszemélytelenített-elnyálasított karácsonyi dalok szólnak, egy kis Junoszty-féle tévén fekete-fehérben folyamatosan a tévéreklámok futnak. Tyltyl és Mytyl két szerencsétlen árva utcakölyök, a Macskából kurva, az Éjszakából madám lesz (de miért kap Jennifer Beals-i attribútumokat a Flashdance-ből, rejtély), Macska és Kutya közt pedig állandó a harc, mintha a régi stricijével vagy egy folyamatosan elutasított férfival lenne dolga a nőnek. Az emberiséget boldoggá tevő szerkezet a drog, a tetkós, piros trikós Tűz tagadásra és pusztításra buzdít, a Félelmek aerobic-Barbarellák, a Tej, a Kenyér azonban jelmezében mesésebb, a Cukor, a Víz, a Fény, a Tündér helyén lenne egy elvontabb szimbólumokkal dolgozó, a történetet nem a hordóbeli tűznél melegedő, betépett ("fű az van"), a lét legperemére sodródás közben onnan menekülni vágyók közé helyező előadásban is.

A színpad falai csupaszak, oldalt minden és mindenki látszik. Titkok, mellébeszélések nincsenek. Élesen, keményen, ellentmondást nem tűrően fogalmaz Frunza, egy percig nincs kétségünk abban, hogy amit mutat, azt nem fogadja el. Nyerseségében mégis ott az érzéki, elemelt költészet, ami leginkább Cári Tibor zenéjének köszönhető. A zene (zongorával - játszik a szerző, fémhordóval, faléccel - előadja a remekül működő, nagy energiákkal és látható hittel dolgozó társulat), a látvány (Adriana Grand), a csíkszeredai színészek tömege rázuhan a nézőre, aki aztán vagy tud sodródni, vagy ezt soknak és agresszívnak találva tökéletesen kívül marad ezen a világon. Nem mondom, hogy nem zavart Frunza színpadi titoktalansága, de az előbbi három dolog miatt mégis beszippantott.

A krónikához hozzátartozik, hogy a nap harmadik előadását, a beregszászi, sok év után felújított Tragédiát az eső elmosta. 9-kor kezdődött volna, Vidnyánszky Attila 9-ig várt. A zuhogó eső és a villámok mindent felülírtak. Senki nem örült, kiváltképp a színészei nem. Ők játszani akartak, kipróbálni, hogy működik-e néhány új megoldás. Legközelebb. Máshol, másutt. A világ így vagy úgy, de megy tovább. És akkor a summázathoz is eljutottunk.