- A színház rizikós, társadalmi kérdéseket sem megkerülő sorozatának részeként készült az előadás. Ez a kortárs terep nektek is otthonosabb alkotóként, mint ha klasszikus alapanyagokkal dolgoznátok?

Spiegl Anna: A klasszikusok attól klasszikusok, hogy olyasmivel foglalkoznak, ami állandóan aktuális marad. Attól, hogy ez egy kortárs dráma, az alkotói hozzáállás nem jelent mást.

Bercsényi Péter: Nyilván jobban tudok hozzá kapcsolódni, mert most élek, egy időben tapasztalom a világot vele, de nem ettől nehéz eljátszani, beszélni róla.

- A darab témája kényes, hiszen hajléktalan fiatalokról szól, de mégiscsak ifjúsági előadás készült belőle. Mennyire merítkeztek mélyre, mit és hogyan mutattok meg ebből a valóságból?

BP: Bábszínházi előadásról van szó, ezért inkább szimbólumokkal dolgozunk, stilizálunk: a hajléktalan gyerekek itt gyümölcsök és zöldségek. Ez egyfajta elidegenítést jelent, ugyanakkor valamennyire segít feldolgozni a történet, ami által még jobban ráirányítjuk a figyelmet a mögöttes érzelmekre és sorsokra. Viszont ezzel együtt ugyanúgy megéljük azt, amiről szó van.

SP: Az csak a háttér, hogy ők hajléktalanok, mert a történet igazából erről a két fiatalról szól, akik a barátaikkal próbálnak egyfajta élhető közeget teremteni, mert a társadalom kilökte magából őket. Árva utcagyerekekről van szó, de nekem alapvetően magával a karakterrel kellett foglalkoznom, és nem azzal, hogy ő hajléktalan. Annak ellenére, hogy én vagyok az, aki beszél, mintha csak sodródnék a csoporttal, alávetem magam a szabályoknak, mert tudom, hogy nincs más módja a túlélésnek, csak ha köztük maradok és alkalmazkodom.

- Szóljunk pár szót a bábokról, illetve az előadásban szereplő zöldségekről és gyümölcsökről. Ezek igaziak lesznek? Még rohadnak is?

BP: Ha nem cseréli a kellékesünk, akkor igen. (Nevet.) Ma például kivégeztük Avokádót, mert szivárgott szegény. Pedig óvtuk-védtük, mert költséges gyümölcs.

SA: Minden előadásra újakat kell majd beszerezni. Azt már kitapasztaltuk, hogy Répánál jó, ha kicsit fonnyadtabb, mert úgy könnyebben törik, viszont Zeller ne legyen régi, mert akkor nem roppan.

- Egy gyümölcs roppanása, a paradicsom szétfröccsenése - ezek erős képek. Így használjátok? Van, amit meg is esztek?

BP: Egy almába például mindketten beleharapunk. Inkább úgy fogalmaznék, hogy sokféle asszociációra és játéklehetőségre alkalmat adó kellékek a gyümölcsök és zöldségek. Természetesen bele van kalkulálva, hogy ezek élő játékszerek, nem pedig preparáltak vagy műanyagok, és ezeket a hatáslehetőségeket igyekszünk kihasználni.

SA: Ezek fontos momentumok, mert amikor történik egy tragédia, akkor az a zöldségekkel is bekövetkezik.

- Mi az a licsi?

BP: Ez egy olyan gyümölcs, aminek szúrós a héja, viszont ha lehúzod róla, belül fehér és puha húsa van. A szerelem gyümölcsének is tartják, mivel vágyfokozó. Valószínűleg nem véletlenül hívják így a karakteremet, ugyanis ő is pont ilyen: kemény, belevaló utcagyerek, de valójában, a felszín alatt nagyon érzelmes fiú. Ő fut mindig leghátul, mert le tudja hagyni a kutyákat. Mindent tud az utcai életről. És egyszer csak jön ez a lány, Kivi, aki teljesen összezavarja, aztán lassan elkezdenek egymás felé nyitni. Attól szép a történet, hogy ez a szerelem valódi, nincs benne semmi érdek, két ember őszintén egymásra találása.

SA: Licsi az, aki elnevezi Kivit. Nekem mindig az ugrik be, hogy egy félbevágott kivi milyen szép belülről. Olyan lányt képzelek el, akinek ehhez hasonló nagy, hatásos szemei vannak.

- Miért nem használják a saját nevüket?

BP: Azáltal, hogy bekerülnek ebbe a közösségbe, nem változnak meg, de maguk mögött hagyják a múltjukat, és lényegében megtisztulnak.

SA: Ez egy keresztelés, ami megengedi nekik, hogy új fejezetet nyissanak az életükben, ahonnan új lappal indulhatnak tovább.

- Ti viszont nem voltatok egymásnak teljesen újak, dolgoztatok már együtt színpadon, és itt a színházban hasonlóan vagytok egymásnak: Anna, te most kerülsz ki az egyetemről, valamennyire még új neked ez a világ, Péter, te pedig már évek óta itt vagy otthon.

BP: A közös hullámhossz szerintem megvan. Hiába csak öt éve végeztem, vannak már olyan dolgok, amiket a rutin hozott meg, és fura azt látni, hogy Anna is ugyanazokba szalad bele. Nem azt mondom, én is elkövetem ezeket a mai napig, csak már tudom, mit lehet kezdeni velük. Nem szeretek beleszólni más dolgába, de ha látom, hogy elakad, akkor próbálom átsegíteni. Persze végül neki magának kell megbirkóznia ezekkel, nem akarok rátelepedni, ennyire ugyanis nem érzem azt, hogy én lennék a gondoskodó "big brother".

SA: Az mindenképpen sokat jelent, hogy amikor kétségeim támadnak, lehet Petihez szaladni.

- Ez Gáspár Ildikó második rendezése. Érződik, hogy más területről, a dramaturgia felől érkezik? Milyen volt a közös munka?

SA: Azt érzem, hogy nagyon tudatos. Gondolom, ha az ember rendezők mellett dolgozik, sokszor adódik olyan helyzet, amikor majd' felrobban, mert ő tudja, hogy mit mondana, hogyan vezetné tovább a dolgokat, mégse veheti át az irányítást. El tudom képzelni, hogy az összes hibát, amit valaha látott, ilyenkor igyekszik elkerülni. Mindenre van válasza, és pontosan tudja mit és hogyan akar, ha pedig nyafogunk, vagy hatni kell ránk, érzi, mikor kell szigorúnak lenni, hogy kihozza belőlünk azt, amit látni szeretne.

BP: Nem "vetített", hogy ő most meghozta a tutit, hanem elmondta, hogy mi ketten voltunk a fejében, és szeretne velünk kísérletezni. Jó, hogy ez létre tudott jönni, és még a macerálásnak tűnő helyzetekben is éreztük, hogy szeret minket, és tudja, hogy milyen nehéz, amit ebben az előadásban meg kell valósítanunk.

- Mi okozza a nehézséget?

BP: Én ilyet még soha nem csináltam. Fura ez a kint- és bent levés, hogy narrálunk, de közben át is kell élni, amit elmondunk. Olyan, mintha három irányba játszanánk egyszerre: befelé, a nézők felé és a tárgyak irányába, amelyeknek szokatlanul kevés itt a bábossága. Ha például van az asztalon egy karalábé, akkor nem kezdjük el figurásítani, nem csinálunk neki kezet meg lábat és elvékonyított hangot, hanem egyszerűen csak felmutatjuk, mint egy zöldséget, miközben hozzájátszunk valamit. Sokáig tétovák voltunk, de Ildinek volt egy erős elképzelt világa, amivel tudott nekünk segíteni.

SA: Nekem az a legnehezebb, hogy a nézők körbeülnek minket, nagyon közel, miközben ők is meg vannak világítva, nekem pedig így kell mesélni nekik, és szélsőséges lelkiállapotokban is meg kell osztanom velük, amit érzek. Ez nagyon nehéz, amit tanulnom kell.

BP: Ez a körbe-körbe játék azért nekem is izgalmas, bár a SZERET...lek miatt nekem nem ismeretlen az a helyzet, hogy a közönség nagyon közel van hozzám a térben, hogy egy-egy néző szemébe mondok egy monológot.

- A tér, amiben játszotok, egy pár négyzetméteres sziget. Ezt inkább egyfajta "kitettségként" élitek meg, vagy a lehetőségeket látjátok benne?

SA: Azért ilyen kicsi a hely, hogy közel legyünk a nézőkhöz, és látszódjanak az apró dolgok is. Szerepel például az előadásban egy mandula, amit nagyszínpadon nem lehetne látni.

BP: És egy ekkora tér - bár alapvetően "befelé" játszunk, nem improvizálva, hanem nagyon pontos koreográfia szerint, egymásra reagálva - azt is megengedi, hogy a nézőket is bevonjuk az előadásba.

- Milyen mértékben kell a nézőknek a saját fantáziájára hagyatkozniuk? Sokat kell nekik hozzárakniuk a látottakhoz fejben?

SA: Utcai ruhában vagyunk egy looperrel, két mikrofonnal, színes linóleumon és a zöldségek mellett csak színes műanyag tárgyaink vannak. A szövegből és a looper segítségével "felépített" hangkulisszából derül ki, hogy hol vagyunk, mi történik, hagyományos értelemben vett díszlet és jelmez nincs. A közönség tehát ránk van bízva, ami felelősség, de azt reméljük, hogy az előadás alatt a nézőkben megszületik a történet és a helyszín is.

- Tulajdonképp nevezhetjük tárgyjátéknak azt az animációs technikát, amit használtok, de mennyiben tekinthető a Kivi bábelőadásnak?

SA: Kérdés számomra, mennyire bábos az előadás, a létrehozásához viszont abszolút bábosként kellett gondolkodni. Egy nem bábos színésznek nagy nehézséget jelentenének ezek a megoldások, amiket mi kitaláltunk.

BP: Szerintem bábelőadásnak nem tekinthető, inkább bábos előadásnak. Gyereknek kell lenni lélekben, hogy életre kelljen, amit látunk. Nem mutatunk meg mindent, de adunk némi segítséget a nézőknek, hogy jobban el tudják képzelni, amiről beszélünk.

- Az előadás óta másképp vesztek a kezetekbe egy gyümölcsöt vagy zöldséget?

BP: Megkívántam egy brokkolit.

SA: Amikor elmegyek egy zöldségpult mellett, elkezdek az előadáson gondolkodni. Csak mint "mementók" állnak a zöldségek a világban, és mindenről ez jut az eszembe...

Frauenhoffer György az elődasáról írt kritikáját ide kattintva olvashatja el!