- Hogyan kezdődött a kaposvári színházi pályád?

- '96-ban, rögtön a főiskoláról kerültem a Csiky Gergely Színház társulatába - ami még akkor is egy kivételes szellemiségű műhely volt. Folyamatosan jó munkákban vettem részt. Az egyik első fontos munkám a Réthly Attila rendezte Heilbronni Katica volt, ami a rendező jóvoltából zenés lett.

- Akkor ugyan nem énekeltél, de később arra is sor került.

- Egyébként a Kleist-darabból készült előadás nem az a fajta zenés színház volt, amivel én mindig is küszködtem: a musicalt például egyáltalán nem állhatom. Az első és egyben utolsó rendes operettszerepem pedig az Ascher Tamás rendezte Luxemburg grófjában volt, ami akkor arról szólt, hogy beszéljünk a giccsről. De engem a giccs úgy sem különösen érdekel, ha viccesen beszélünk róla. Ha nem lehet letenni annak az alját - mert a Luxemburg grófja hiába, hogy zeneileg igen, drámailag nem elég erős anyag, szemben például a Csárdáskirálynővel -, akkor hiábavaló az egész. S nyilván láttam operetteket, amelyek eltértek az úgymond tradicionálistól, pláne nagyra becsülöm, ha komolyan veszik, mint drámát, aztán eljátsszák az összes nehézségéve együtt. Mégsem kaptam hozzá kedvet. A zenés népszínműveknek ellenben kínálkozik olyan reflektív olvasata, amit én szeretek, ráadásul annak a műfajnak nincs annyira erős semmiképpen-nem-szeretnék-gondolkodni-csak-szórakozni hagyománya, mint az operettnek.

- Mennyire számít, hogy te mit szeretsz? Tudtad alakítani a pályádat?

- A színész egy társulatban szerepeket, feladatokat kap, ilyen értelemben nem ő találja ki magát, de a feladatokon belül persze igen: amit csináltam, én csináltam. Utólag végiggondolva, nekem Kaposváron leírhatatlanul nagy szerencsém volt. Rengeteg főszerepet eljátszottam - nem mintha ez lenne a lényeg, de ez például növelheti egy színész terhelhetőségét -, és voltak karakterfeladatok vagy zenések. Utóbbiakkal egyébként a gyakorlatban nem is az volt a legnagyobb problémám, hogy nekem ezért vagy azért nem tetszettek, hanem az, hogy nem sikerült úgy megcsinálnom, hogy magamat elfogadatónak lássam, halljam. Ugyanakkor, akik annak idején vezették a színházat, színészekben is gondolkodtak. Azt nem állítom, hogy mindenkiben. Hozzáteszem még egyszer: kivételezett helyzetem volt. Amikor például Ascher Tamás rám osztotta az Erdőben Szomorovot, én öt év egyetemi képzést kaptam.

- Miért voltál te ilyen szerencsés?

- Addigra már több nagy szerepet is játszottam mások rendezésében, amire Babarczy László Rokonok-előadásában - ami mellékesen arról is szólt, mi folyt Kaposváron - kaptam szerepet. És egyszercsak azt mondta Babarczy: erről a fiúról kevesebbet gondoltam. Úgy tartom, nekem olyan a szerencsém, ahogy bánnak velem. Minden színész érzékenysége és gondolkodása arra fejlődik, amerre dolgozik. Éppen ezért kifejezetten szeretem is a rendezői színházat. Nem egyszer láttam: öt jó színésztől még nem biztos, hogy lesz előadás, de öt közepes színésszel egy jó rendező által már igen.

- Ezért rendeztél magad is?

- Én nem rendeztem.

- Hát akkor ki rendezte a legutóbbi évadban a Színházi bestiákat vagy a főiskolások Pirandellóját, hogy egyebeket hirtelen ne is említsek?

- Azok nem voltak rendes rendezések. A főiskolásokkal közösen dolgoztunk, én inkább szerkesztettem a rengeteg összejött anyagot. A szomorú sorú Színházi bestiák pedig az érdeklődésemről szólt, hogyan lehet ügyesen, egyszerűen szakmából színházat csinálni.

- És az nem veszélyes dolog? Annyira lehet unni, akár csodálva is a technikai tudást, ha a nézőtérről nem látszik, hogy azok ott emberek.

- Én mindig szakmaiságra törekszem, mert úgy látom, mindig az hibádzik, ha valami nem stimmel. Megnéztem például felvételről a Rettegett Ivánt, és szégyelltem magam. Hiába mondták többen is, hogy bár nem hibátlan, azért nem voltam abban olyan rossz - nekem az tisztán bukás volt. Nem tudtam megcsinálni. Akkoriban mondta Mohácsi András, miután az első takarásból megnézte: mindent megcsináltam, csak kicsiben. Ha mondhatom tehát így: az ember megvolt - mert az nyílik a színészben, ha jól dolgozik -, a feladatot mégsem sikerült teljesíteni. Azt kell megtanulni, és mindig azzal kell foglalkozni, hogy szakmailag legyen minden lerakva.

- Mely szakmai elvárással szoktál leginkább veszkődni?

- Mindennel. A fizikalitással, mozgással kapcsolatban rendszeresen kínlódom. Például amikor Liliomot játszottam, azt gondoltam, hogy ez az ember egy kicsit kövérkés, életébe belekényelmesedett alak - még rá is gyúrtam. Igen ám, de ettől a figura tohonya lett. Közben ezt nem vettem észre, ami óriási hiba, hiszen Liliom nem lehet tohonya, mert annak attól függetlenül, hogy túl van mindenen, még energikus - amit azonban abból a fizikai formából nem tudtam megcsinálni, úgyhogy az egész munkát ez a tévedésem határozta meg. Aztán nem vagyok jól beszélő színész, folyamatosan kudarcok is érnek - azért nagyon meg kell küzdenem, hogy sikerüljön valami. Még most is hallom, ahogy Ascher kiabálja, nem beszélhetsz így, hogy csak mondod a szavakat. Magától értetődő módon nagyon kevés színész tudja megadni a szavaknak az időt, mint ahogy Törőcsik Mari vagy Kovács Zsolt tudja. De tényleg mondhatnék még számos szakmai követelményt, amivel állandóan foglalkoznom kell, mert csak úgy semmi nem adatik.

- Tizenhat év alatt számos jó feladatot kaptál, de most inkább a folyamatról szeretnélek kérdezni, aminek a vége az lett, hogy jövőre már nem ebben a társulatban dolgozol. Tudtommal évek óta kínlódik a társulat. Te meddig élted felhőtlenül a kaposvári évadokat?

- Visszafelé gondolva már tudom, hogy 2004-ig jól működött minden - persze akkor annyira még nem láttam, hogy romlik el, mert része voltam én is.

- Jó darabok, jó színészek, jó rendezők voltak. Mégis mitől kezdett elromlani?

- Színház, társulat, pláne egy kisvárosban, nem létezik közönség és közeg nélkül. Úgy gondolom, nem a színház romlott el akkor, hanem a hozzá való viszonyulás. És nem is a közönség, hanem a város fordult el szép lassan a színházától. Először csak egy ismerős ismerőse mondott valamit az általános nemtetszésről, aztán iskolákban kezdtek arról beszélni, hogy nem ezt, és nem így kellene játszani. Egyszercsak köztudott lett, hogy a fél önkormányzat, aztán még nagyobb hányad azt gondolta, ők képviselik a város véleményét, és szerintük az nem jó, ahogy mi színházat csinálunk. Ez elkezdett hatni - ránk is. Egyébként ilyesmire volt már igény korábban is: amikor a Három nővért játszottuk Rusznyák Gábor rendezésében, kaptunk egy tiltakozó levelet egyik kaposvári iskola igazgatóhelyettes nőjétől, hogyan merészelünk egy iskola igazgatójáról így beszélni.

- Hát idővel megváltozott a színház és a külvilág kapcsolata. Szerinted milyen lett ez a viszony? Mások lettek az elvárások?

- Nem tudom, akkoriban sokat dolgoztam, és talán a kelleténél kevesebbet figyeltem a színházon kívüli világra. De amikor a szolnoki polgármester azt mondta, nehogy már a farok csóválja a kutyát, azóta én is tudom, hol vagyok. Muszáj volt már meghallani, hogy a kutya melyik végére gondolnak minket. Amikor aztán a Csak egy szög POSZT-díjával hazaértük, a város már egy vállrándítással sem észrevételezte ezt.

- Érdekes módon a szakma felől is az hangzott el inkább, hogy már nem olyan a Kaposvár, amilyen - bár ezt évtizedeken át hallottam.

- A POSZT-on, akkoriban, amikor a Csak egy szög után Fodor Tamás, akit mindig nagyra tartottam, azt mondta - nem biztos, hogy rossz értelemben -, ez egy félamatőr társulat. Hát nem esett jól ezt hallani, de biztosan tudtam, hogy nem ok nélkül mond ilyet.

- Szerintem pedig kisebbségügyben (bár nem túl elmés így leegyszerűsíteni) - szerencsére születnek azóta is alkotások a témában - még mindig ez a legrelevánsabb előadás.

- Nem tudok erre mit mondani, egy kritikus nyilván több előadást lát, mint egy színész.

- Egyébként milyen volt ez a társulat, amikor odamentél? És hogyan változott aztán?

- Nagyon erős közeg volt. Gyilkolt és szeretett. Mindenért meg kellett küzdeni, és ez felemésztett sok mindent.

- Szóval törvényszerű, hogy kifáradt a társulat?

- Valószínű, hogy ez megfelelő frissítésekkel elkerülhető lett volna. A legtöbbet azonban az vette ki, hogy kilenc éven át folyamatosan készenlétben álltunk a változásra. Ép ésszel ebbe csak belefárad az ember, még ha jó társaságban is van. A legpusztítóbb pedig az volt, ami közben belül történt: Mohácsi Jánosnak mentek neki közülünk többen - éppen annak, aki megpróbált mindent megtenni ezért a társulatért. Szóval nem kívülről morzsoltak fel minket - elsősorban nem kívülről, legyen akármilyen hányatott sorsa is ennek a társulatnak az utóbbi években. Az idő tájt eszembe jutott, amit Fodor Tamás mondott a félamatőr társulatról - és akkor megértettem, mire gondolt.

- Ezek szerint leginkább a társulat tehet mindarról, ami történt?

- Ez nem ilyen egyszerű. Mindenkinek része volt abban, hogy itt tartunk most, mert például a Babarczy László iránti tisztelet miatt Mohácsi és a fiatalabb rendezői csapat (akikkel mindig közösen dolgoztak) hosszas tötyörészése olyan rossz helyzetet teremtett, amiből már képtelenség volt erőt gyűjteni a későbbiekhez. Át kellett volna venni korábban a vezetést.

- Mohácsi János aztán dolgozott Schwajda György igazgatósága alatt, de a következő vezetés hamar felmondott neki, és az a fiatal rendezői csapat sincs már ott. Te sokat dolgoztál Mohácsival, nyilván megismerted közben. Szerinted mitől lett kedvelt rendező? És ennek ellenére miért nem kellett már Kaposvárra?

- Mohácsi, mint minden jó rendező, érti a színházat, ám ő olyan szépen bánik az iróniával, ami nem mindennapi. Persze azt a színházat, amiben nincs legalább egy csipetnyi irónia, nem lehet komolyan venni. S ez szerintem az önreflexióból jön. Ha pedig eltűnik a színházból az irónia, a közeg sem lesz önreflexív. A kaposvári színházban valamikor az volt a szokás, hogy egyenesen megmondtuk egymásnak, milyennek láttuk a másikat. Ez kellemetlen, sőt rémes volt néha, de adott egy komoly biztonságot. Ez mára teljesen megváltozott. Az lett a policy, hogy mindenki csak jót mond a másiknak. Pedig egy ideje már ebben a szakmában vagyunk, kizártnak tartom, hogy ne lássuk mindannyian, hogy valami jó vagy rossz - megengedem, árnyalatnyi különbségek lehetnek, de nem arról beszélek. Ennek pedig súlyos következményei vannak már most.

- Összefügg ez azzal, hogy eljöttél onnan?

- Azért jöttem el, mert az igazgató felmondott nekem. S persze, összefügg, mert nem hallgattam el a véleményemet. Rátóti Zoltán azt várta, hogy teljes odaadással fogadjam el őt, ami azonban szakmai okok miatt nem ment.

- Másféle színház alakul, mint amilyen korábban volt.

- Ami egyáltalán nem lenne baj, azonban a nézők jelentős többségének, akik a valahai kaposvári színházon nőttek fel, ez az utolsó évad nem ütötte meg a mércét - nyilván nem végeztem kompetens felméréseket, csak a benyomásaimra és az érzéseimre tudok támaszkodni. Illetve, ha jól vettem észre, a szakma sem volt túlzottan lelkes. Kérdés, hogyan reagál minderre a színház jelenlegi vezetősége.

- Azt meglátjuk majd. Miután felmondtak neked Kaposváron, hívtak több helyre? Azt hiszem, mostanában nem könnyű egy színésznek állást találni.

- Szerencsére hívtak - a miskolci ajánlat mellett döntöttem.

- Milyen évad elé nézel?

- Hát sok minden más lesz, mint eddig. A miskolci évadot figyelemfelkeltőnek gondolom, semmint túlzóan súlyos kezdésnek. Ugyanakkor markáns társulat látszik alakulni, tele szimpatikus kollégákkal, ígéretes rendezőkkel: lesz munka, lehet színház.