1993 Németországában látszólag semmilyen jelentős esemény nem történt, pedig mintha még a föld is megremegett volna, amikor Witha (Nagy-Kálózy Eszter) belépett egykori házába, amelyet a férje (Telekes Péter) egy zsidó családtól vásárolt fel a II. világháború alatt. Beköltözésük hazugságok sorát indítja el, és
ahogyan szép lassan összemosódnak az addig egyértelműen behatárolt idősíkok, úgy csúszik egybe a nő fejében élő kép a kendőzetlen valósággal.
A lámpákon felvillanó – és a technika segítségével a képernyőn is feliratozott – évszámok lassan lényegtelenné válnak, a család menekülése súlytalanná lesz, hiszen saját maguk elől nem futhatnak. Túlélték a bombázásokat, a folyton váltakozó politikai rendszereket, egy „kötelességből” elkövetett (ön)gyilkosság pedig a családi anekdotákban mártírhalállá, valódi hőstetté szelídül. Mindez törvényszerűnek tűnik, ha elfogadjuk a történet politikával terhelt változatát. Wolfgang példaképpé válik, és „hőstettei” a következő generáció számára sem fakulhatnak, annak ellenére, hogy Hannah (Antóci Dorottya) ki is mondja, hogy nem tud felnézni a nagyapjára, egy olyan emberre, akit nem ismert.
Jelenet a Vígszínház A kő című előadásából (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel / Vígszínház)
Hannah gyerekes dacból – és mert ő már kívülről képes szemlélni azt, amit anyja és nagyanyja személyes tapasztalatai nyomán nem – nem azonosul a felmenői által követett értékrenddel. Antóci Dorottya azonban nem képes kimozdítani a karakterét a kamaszos lázadás sztereotip gesztusrendszeréből, ezért igazsága is megkérdőjelezhető. Pedig rezonőrként kéne tükröt mutatnia a szereplőknek, rávilágítva azokra a hazugságokra és kimondatlan vagy félig kimondott konfliktusokra, amelyekben az emberek társadalmi szinten is élnek.
Így aztán akarva-akaratlanul Nagy-Kálózy Eszter generációkat összekötő Whitája válik érvényes figurává, aki a kő előkerülésével rákényszerül arra, hogy szembenézzen a múlt eseményeivel, saját élete jól és rosszul meghozott döntéseivel.
De hányféleképpen mesélhető el egy kő bedobásának és a család elmenekülésének története? A gesztus, az ok a fontos, vagy a kő fizikai volta, a betört üveg, az arc mellett elsuhanó tárgyak alig érezhető szele, az omló vakolat, netán a szétzúzott zongora épen maradt és összerakható billentyűi?
Michal Dočekal rendező csak kérdéseket fogalmaz meg, melyek kimondatlanul és megválaszolatlanul lebegnek a levegőben, a nézőre bízva azt, hogy melyik felvázolt élettörténetet fogadja el érvényesnek. Megelégszik a zsidókat mentő hős nagypapa tragikus halálának meséjével, vagy azt tartja észszerűbbnek, hogy a zsidók nem tudtak elmenekülni, Wolfgang pedig a politikai ideológiák mentén öngyilkos lett, hiszen a történelemórák alapján ennek kellett történnie?
Jelenet a Vígszínház A kő című előadásából (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel / Vígszínház)
A követ kiáshatjuk, lerakhatjuk a konyhaasztalra, mint egy letűnt kor mementóját, azonban a maga szürkeségében éppen úgy beleragadt a múltba, mint a megígért nyugati csokija után áhítozó, és a múlt árnyaként időről időre megjelenő Stefanie (Majsai-Nyilas Tünde).
Csendes és szenvedő szemlélőként a történelmi őrület másik központi alakjává Heidrun válik, aki két generáció közé szorulva keresi a helyét a történetben. Szilágyi Csenge hol naiv kislányként, hol az anyjára vigyázó és egy kamaszt nevelő édesanyaként próbál lelki békét és megnyugvást találni, felemás sikerrel. A kő eltemetésével és kiásásával önkéntelenül is az események mozgatórugója lesz, ám a menekülés előtt értetlenül álló gyerek inkább elnagyolt, karikaturikus figurának hat, aki édesanyaként már sokkal inkább önazonos, sőt uralja és irányítja a helyzeteket. Felnőtt mivoltában Szilágyi Csenge olyannyira a jelenetek központi figurájává válik, hogy pillanatokra ugyan, de főszereplőjévé lesz annak a családdrámának, amelynek árnya édesanyja vállát nyomja.
A követ bedobták a Pesti Színház színpadára, át a nézők képernyőjén, a végső kérdés pedig az, hogy felvesszük és eltemetjük, feltesszük a polcra egy jól látható helyre, vagy a zsebünkben magunkkal cipeljük, mint a múltunk egy súlyos terhét.
Fejléckép: jelenet az előadásból (fotó: Dömölky Dániel / Vígszínház)
hírlevél
