Új videósorozat indul a Fidelio.hu-n: Heti groteszk – Koltai Róbert vlogja. A színművész Gellért András novelláiból olvas fel nekünk minden héten egyet. Pár perces abszurdok és más mini-drámák – a kanapén ülve. Tartsanak velünk minden héten!
Kapcsolódó
Heti groteszk: Szép hírek nyugodt tónusban
Új videósorozat indul a Fidelio.hu-n, amelyben vasárnaponként Koltai Róbert olvas fel egyet Gellért András napjaink problémáit optimista derűvel és tűpontosan megragadó, groteszk novellái közül.
– Felhívták a figyelmemet Gellért András két könyvére, a Befalazott csőgörényre és a Rúdtáncosnő fegyverére – meséli Koltai Róbert. – Mindkettőben rövid, szatirikus novellák találhatók, s úgy mondták, az írások kicsit hasonlítanak Örkény egyperceseire. Egy-kettőbe bele is olvastam, és sikoltozva nevetgéltem! De az írások közt nemcsak humorosak vannak, hanem komolyak, szívfacsarók, elgondolkodtatók is. Azt éreztem, megérdemlik a figyelmet, ezért úgy döntöttem, felolvasom őket videóra. Már az első nap bele is tört a bicskám, közben annyira kellett nevetnem. Nagyon jó érzés találkozni ezekkel a szövegekkel. Remélem, a Fidelio olvasótábora is szeretni fogja őket.
Mennyire más így, videofelvételeken keresztül kapcsolatba lépni a „láthatatlan” közönséggel?
A nézőtér forró leheletét nem helyettesítheti semmi sem.
Fantasztikus erőt tud adni az embernek! Ez most nincsen.
Tud már konkrét dátumot, amikor újra színpadra léphet?
Koltai Róbert (Fotó/Forrás: a tulajdonos engedélyével)
Nem igazán! A Király Színházban az Anconai szerelmesek folytatását együtt rendeztük a párommal, Gaál Ildikóval. De a szeptemberi premier elmaradt. Az igazgató sajnos nemrég meghalt Covidban. Drámai helyzetek sora. Tizenkét előadásban játszottam. Jöttem-mentem az országban. Mindenhol azt mondták, ha minden jól megy, ez a produkció ide, az meg oda kerül majd át. De nem megy jól. Elég hosszú életet éltem már – nagy örömökkel és sok szép munkával. Most azonban már lassan több mint egy éve semmi sincs. Van a naptáramban egy-két ilyen kósza beírás, de semmi fix. És még ez a legkisebb probléma. Mert sok-sok barátom, kolléganőm és kollégám elment. Ehhez képest az, hogy mi még itt tudunk beszélgetni, valódi örömünnep.
Valóban nehéz ez az időszak. Sokszor még mindig nem hiszem el, hogy nem csak egy rossz amerikai filmet látok, hanem a mi életünk lett ilyen.
Eddig cammogtak a napok, most repülnek. Már átálltunk valamire, amit szeretnénk lerázni, hogy adják vissza a régi életünket!
Azelőtt minden hónapban egyszer, vagy kétszer találkoztam Kern Andrissal a Balfácánt vacsorára! című produkcióban. A 485. előadásnál tartottunk. Még mindig menne, csak éppen másfél éve nem játsszuk már. Őrület! Kertész Péterrel 8 éves korunk óta vagyunk barátok. Csodálatos színész. Soha nem hívogattuk egymást ennyit, mint most! Már tudunk aggódni egymásért. Ugyanúgy Jordán Tamással. Tartjuk a kapcsolatot, vigyázunk egymásra, fájlaljuk, amit fájlalni kell, és örülünk, aminek lehet. Más barátságokat pedig elveszített az ember. Olyanokat is, amelyekről azt hittük, örökké fognak tartani. Például a kaposvári színház csodacsapata. Különböző okokból nagyon eltávolodtunk. Ugyanakkor annak idején, amikor Haumann Péter elment a Katona József Színházból, Máté Gábor megkérdezte Aschertől, szerinte ki ugorjon be Haumann szerepébe A mi osztályunk című darabban. És dacára annak, hogy köztünk elromlott a korábbi erős kapcsolat, Ascher kapásból azt mondta: „Hát a Koltai Robi!” Ezt Máté Gabi mesélte nekem utólag, hogy nagyobb kedvem legyen a beugráshoz, és életem egyik legszebb szerepét kaptam.
Ez így, annyi évnyi eltávolodás után megnyugtató érzés lehetett.
Nem voltam én nyugtalan, mert remek csapatokkal dolgoztam. Nem panaszkodhattam. Játszottam például a 90-es évek elején Pécsett Forgách András Vitellius című királydrámájában: Vincze János rendező felkérésére a címszerepet, Vitellius császárt alakítottam. Amit Kaposváron soha nem kaptam volna meg, mert intellektuálisabb figurákban nem rögtön rám gondoltak.
Valahol nyilatkozta, hogy ami elsőre rossznak tűnik, abból nagyon sok jó is kisülhet, s az, amit jónak hiszünk, esetleg más fordulatot is vehet. Gondolhatunk Kaposvárra is. Amikor odakerült, akkor még nem kezdődött el az a bizonyos legendás időszak.
A kaposvári teátrum akkor még egy nagyon közepes színház volt. Zsámbékival mentünk oda ketten, a főiskoláról. Pogány Judit már ott volt, s azok, akik a kaposvári nagy korszakot fémjelezték, csak jóval később jöttek. Molnár Piroska, Csákányi Eszter, Lukáts Andor, Jordán Tamás, Lázár Kati, Máté Gábor, Bezerédi Zoli, Básti Juli. Mi akkor már ott küzdöttünk jó pár éve.
Gaál Ildikó, Koltai Róbert (Fotó/Forrás: a tulajdonos engedélyével)
Majd elindult a legendás kaposvári időszak. Utána két év Nemzeti Színház, aztán újra Kaposvár, egészen 1993-ig. Akkor mutatták be a Sose halunk meg című filmjét. Ez a mérföldkő színházi pályafutásában is nagy változásokat hozott?
Volt egy nagybátyám, volt egy történetem és úgy éreztem, milyen jó lenne, ha ebből valami más születhetne. Tényleg olyan volt, mint egy álom! Most annyi minden történik körülöttünk. Szomorú dolgok.
Lehet, hogy nem is volt igaz, hogy ezt meg tudtam csinálni.
Még jó, hogy most is játssza a tévé! A film után vissza kellett volna mennem, éppen Ascher rendezésébe, de nem mentem. Ő pedig ezért neheztelt meg rám. Pedig én csak arra gondoltam, ez a mozi megérdemli, hogy elkísérjem a közönségtalálkozókra. Azt akkor még nem tudtam, hogy külföldre is, számtalan helyre elhívnak majd. Sőt, ’94-ben a Sose halunk meg képviselte Magyarországot az Oscar-díjért. Azt sem gondoltam volna, hogy az első filmemet további nyolc követi majd. De én közben ugyanaz a srác maradtam, aki voltam!
Majd időközben az ember – mielőtt még észrevenné – azon kapja magát, hogy nagy öreggé vált, és megszeppenve áll előtte a sok fiatal.
Ezen a pályán magázódni sem lehet, nemhogy túltisztelni!
Jól esik, ha valamennyire elismernek, de nem szabad túlzásba vinni. Erős bennem a pedagógiai hajlam, és szeretem a fiataloknak átadni azt, amit tudok a szakmáról. Ezért is fájdalmas látni, ami a Színművészetivel történt és történik. Nem lehet ennyi évtized után azt mondani, hogy nem voltak csodálatos tanáraink és ideológiai oktatás folyt. Dehogy! Nem is tudtuk, mi az! És nekem évtizedek múlva kell igazolnom, milyen csodákat kaptunk mi annak idején? Emlékszem, amikor Pártos Géza tanár úr elhozta nekünk Gábor Miklóst a főiskolára. Csak azért, mert az előző vizsgánk nem úgy sikerült, és el voltunk keseredve! Bejött Gábor Miklós és elkezdett velünk együtt improvizálni. És ez csak egyetlen példa!
Koltai Róbert a Sose halunk meg olvasópróbáján (Fotó/Forrás: a tulajdonos engedélyével)
Milyen volt később – már végzett színészként – együtt dolgozni Gábor Miklóssal?
Nagyon nagy megtiszteltetés. Eörsi Istvánnak Lukács Györgyről, a filozófusról szóló darabjában, az Interjúban játszottunk együtt, a Játékszínben. Babarczy László rendező azt találta ki, hogy én alakítsam magát az írót, Eörsit, Gábor Miklós meg Lukács Györgyöt. Nagyon szerettem Eörsi Pistát, parodizálni is! Rendkívül gyorsan beszélt, sokszor annyira belejött, hogy alig tudta magát utolérni. Gábor Miklós a legértelmesebb színészekhez képest is professzor, akkora volt a tudása. Nehéz valakivel úgy játszani, hogy közben az ember legszívesebben mindig meghajolna, meg kezet csókolna. Babarczynak az volt a taktikája, hogy elvezet oda a próbák folyamán, hogy Gábor Miklós méltó partnere lehessek. Mert ott volt egy szellemóriás, és ott voltam én.
Nem vagyok hülye, van valamilyen adottságom a dolgokhoz, de nem lehetett mindjárt ráengedni Gábor Miklós magaslatára!
Babarczy tudta, ha Eörsi Pista nézi a próbákat, nem fogja kibírni, hogy ne adjon nekem tippeket a szerepemhez. Szegény Eörsi, már ő sincs köztünk... Ott ült, a próbákon, és látszott rajta, hogy majd kiugrik a bőréből, de Babarczy nem engedte. Azt mondta, hagyd a Robit, hagyd csak rá – meg rám! Közeledett a premier, és végre kezdtem rátalálni a Gábor Miklóssal közös platformra, amikor egyszer Eörsi elbújt valami függöny mögé. Én gyanútlanul jöttem be a színházba. Eörsi kiugrott rejtekhelyéről, és kimondta azt a mondatot, amit nem lett volna szabad, hogy halljak, még évekkel később sem. Azt mondta: „Robi! Ez agyak..! Érted? Ez az agyak mérkőzése!” Elég kegyetlen dolog ilyet mondani egy fiatal színésznek, mert egyből tudtam belőle, hogy én ehhez az egészhez hülye vagyok. Mikor Babarczy megkérdezte, mi van velem, hiszen már egészen jól haladtam a szereppel, elmeséltem neki, hogy összefutottam Eörsi Pistával. Babarczy annyira begurult, hogy azonnal letámadta.
Gábor Miklós és Koltai Róbert az Interjú című előadásban (Fotó/Forrás: Ilovszky Béla)
Szokott színházzal álmodni?
Általában nem emlékszem arra, mit álmodtam! Ma pont hajnali fél négykor keltem, hogy a macska ne ébressze fel a többieket. Ilyenkor adok neki enni, vagy kiengedem. Tud kopogni is! Igen, a nyári ajtón van egy háló és azt ki tudja nyitni. Amikor már visszajönne, akkor kopog. Fölkelek, majd visszabújok az ágyba és várom a kopogást.
Nagyon nehéz macskával élni, de nélküle nem lehet. Úgy tud bújni!
Szóval fél négykor fölkeltem, utána jött a fájdalom.
Mi történt?
Koltai Róbert (Fotó/Forrás: a tulajdonos engedélyével)
December 10-én arcra estem a Fillér utcában. Akkor csúnyának nézett ki a sérülés, de semmi bajom nem lett. Egy hónappal később, itthon, egy kis ügyetlenség miatt, a papucsommal alámentem egy lábtörlőnek. Oldalra dőltem és ráestem a bal vállamra. Ez olyan kis „esésecske” volt, mégis, most így, ültömben is alig tudom tartani magam. Ma fájdalomklinikán voltam, és megtudtam, hogy a vállizmunkat nem szalagok tartják, hanem felülről egy burok veszi körül. A kis baleset után állandóan pihentettem a vállamat. De kiderült, hogy pont az ellenkezőjét kellett volna tennem: rögtön tornáztatni. Eltelt így három hónap. Azzal, hogy óvtam a vállizmomat, elszoktattam attól a munkától, amit remélhetőleg a gyógytorna vissza tud majd hozni. Három hónapja egyre jobban fáj, azért vagyok egy kicsit most is elesett. Nem tudom az autó ablakát leereszteni. Nem tudok oldalra nyúlni. Ezt csak azért meséltem el, mert láttam, hogy a drámára is eléggé érzékeny, és mindig a kedves közönség igényeit kell kiszolgálni! De ígérem, hogy ezentúl heti kétszer-háromszor járok gyógytornára! És
elhatároztam, hogy most már csakis 20 éves leszek!
Hát hogy én jövök ahhoz, hogy már 77 múltam?! Olyan, mintha álmodnám, hogy már ennyi év eltelt. De meg kell mondjam, csupa örömben.
Néha ijesztő, milyen törékenyek és sérülékenyek vagyunk, és sajnos az embert a teste időnként figyelmezteti, hogy többé már nem húszéves.
Igen, és ezt eddig nem éreztem! Olyanokat tudtam csinálni a színpadon, amiket nem értettem, fizikailag hogyan bírok. Mert a közönség, a szerep, a rendező és a partnerek ilyesmiket tudnak kihozni az emberből! De most már előre félek, mi lesz a játszott szerepeimmel. Hogy tudok-e a színpadon ugyanúgy teljesíteni? Eddig nem volt ilyen problémám, pedig volt már gerincműtétem is, három héttel később mégis röpködtem a Balfácánban.
Azt mondják, amikor az ember színpadra lép, benn elmúlik az, ami kinn még fájt.
Ez általában igaz. De
most dolgozik bennem a bizonytalanság, hiszen az esés óta még nem voltam színpadon.
Nem tudom, hogyan fog hatni rám! Lehet, majd más válaszokat adok ugyanabban a szerepben, hogy a közönség ne vegye észre, és még jó is legyen.
Gaál Ildikó és Koltai Róbert Darvas Ferenc zeneszerző társaságában (Fotó/Forrás: a tulajdonos engedélyével)
Egy kicsit még térjünk vissza Gellért András novelláira, amelyek közül – egy videósorozat keretében – jó néhányat felolvas majd nálunk.
Szerencsésnek mondhatom ezt a találkozást Gellért András írásaival, remélem, hogy másoknak is tetszeni fognak.
Nem tudtam, hogy engem még így meg lehet nevettetni, a kiborulásig.
Abszolút optimista vagyok. Csak olyan jó lenne, ha nem a gyűlölet hangja kerekedne felül itt köztünk! Mármint nem miköztünk...
Sejtettem.
Az, hogy nálunk két oldal ennyire utálja egymást, a világon egyedülálló! Hogy ennyit gyűlölködjenek... Igen, ez még a vállamnál is jobban fáj.
hírlevél
