Az anyaszínházadban március 7-én mutattátok be A hóhér kötele című krimi-musicalt. A nem mindennapi előadás Petőfi Sándor egyetlen regényéből készült, és színpadi változatban először látható. Mi adja a produkció különleges hangulatát?

Az alkotók továbbálmodták Petőfinek a regénybeli világát. A történetnek több dimenziója van, az elkészült előadás egy mozgóképes elemekkel, vetítésekkel és rengeteg zenével átszőtt produkció, vadromantikus színpadi időutazás.

A darabban Andorlaki Bálint szerelmét, Lujzát alakítod, aki a többi női karakterhez hasonlóan mellékszereplő Petőfi művében.

Valóban a férfiak viszik a hátukon az előadást, mindenekelőtt a két főhős, míg a nőknek ezúttal kis szerepek, nyúlfarknyi jelenetek jutottak. Ebben a darabban a nők valójában azt szolgálják, hogy a férfiak beléjük szeretnek, ami mindig továbblendíti a történetet, mert lesz miért bosszút állni, és lesz miért szenvedni. A nők jelenlétének leginkább dramaturgiai jelentősége van, de a karakterek nem mennek keresztül nagy jellemfejlődésen. Úgy gondolom, az előadás sikere elsősorban azon múlik, hogy a két főszereplő mennyire tudja „behúzni” a közönséget a borzongató cselekménybe. A hóhér kötele egy barátság története, amely egy árulás miatt tönkremegy, és egy bosszúszomjas háborúvá züllik.

Mindenképpen szeretném kiemelni a produkció koreográfusát, Szelőczey Dórát, valamint a táncosokat, akik mindvégig teljes erőbedobással, kőkeményen dolgoztak.

Koncz Andrea A hóhér kötele című előadásban (Fotó/Forrás: Újszínház)

Jelenleg tíz futó előadásban játszol. Van köztük olyan, amelyik különösen kedves a szívednek? 

2012-ben szerződtem az Újszínházhoz, az első pár évben többnyire naiva karaktereket formáltam meg. Most érkeztem be abba a korszakomba, hogy már egyre színesebb palettán tudok mozogni. Ami a legkedvesebb munkákat illeti: szeretem, ha intenzív az alkotófolyamat, ha a rendező erős koncepcióval érkezik, de ugyanakkor elég rugalmas ahhoz, hogy képes legyen beleszőni a színészek ötleteit és jellemét, szeretek olyan partnerekkel dolgozni, akikkel tudunk együtt gondolkodni, akikkel inspiráljuk egymást. Boldog vagyok, ha azt tapasztalom, hogy a színészet nem merül ki csupán intsrukciók végrehajtásában. Ha ehhez hozzájön még egy jó díszlet meg egy jó jelmez, számomra ez jelenti a csúcsélményt. A Királyi vadászat ilyen előadás. Ez egy történelmi krimi, Nagy Viktor rendezte, Almási Sándorral és Tóth János Gergellyel hárman vagyunk a főszereplői, és nagyon szeretjük játszani. A másik kedvencem a Császármorzsa, Gyurkovics Tibor tollából, amit Dörner György állított színpadra. Egy rendkívül abszurd darab, de kiváló ízléssel elemzi a társadalmi rendszerünket és a kapcsolati viszonyainkat. Nem maradhat ki a kedvenceim sorából a Se itt, se ott című vígjáték sem, ami az idősödést, a gyászfolyamat lélektanát, valamint az öregedés magányát boncolgatja, és nagyon jó szocioképet ad arról, hogyan kezeli a család és a közvetlen környezet az idős családtagokat. Számomra fontos, hogy a színház olyan – társadalmi – témákat érintsen, amelyek engem is érdekelnek, érintenek vagy amelyekről úgy gondolom, hogy muszáj róluk beszélni.

Tizenöt éve vagy a pályán, ebből a tizenharmadik évadot töltöd az Újszínháznál.

Hűséges alkat vagyok ilyen szempontból, és

Számodra mi az adja az itteni közösség erejét?

Arról nincs sok tapasztalatom, hogy milyen az, amikor valaki vendégművészként funkcionál, és egy évadon belül több színházhoz is köti a munkája, de úgy képzelem, hogy elég kényes műfaj. A társulati létben az a jó, hogy egy idő után ismered a partnereid legminimálisabb neurózisait, így kialakul egy olyan alkotói közeg, amiben jól értjük egymást, és jól tudunk reagálni egymásra. Létrejön a csapatjáték, vagyis egy mély egymásrahangolódás, amiért érdemes ezt az egészet csinálni. Amikor egy jó munkaközösségben dolgozol, ahol értenek és megértenek téged, és ahol reflektálnak rád, kialakul egyfajta bizalmi viszony. És mindez, a színészek közötti összhang látszik a színpadon, „letapogatható”, ennek varázsa van, és ez beszippantja a néző figyelmét. Érzelmileg erősen kötődöm ehhez a társulathoz. Sokat jelent az is, hogy számítanak a munkámra, és minden évadban kapok új feladatot. Szeretem ezt a létformát.

Koncz Andrea a Királyi vadászat című előadásban (Fotó/Forrás: Újszínház)

Ehhez képest szabadúszóként kezdted a pályádat, miután Erdélyből Magyarországra költöztél. Mondhatni, fejest ugrottál a mélyvízbe.

Valóban, és pont azért voltam nehéz helyzetben, mert a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem, ahol végeztem, még a társulati létre nevelte a hallgatókat, nem a szabadúszásra. A miénk egy átmeneti generáció volt. Anno az évfolyamunkon heten végeztünk, de amikor átvettük a diplománkat, csak az osztálytársaim felének volt szerződési ajánlata, tehát az már látszott, hogy lesznek olyan pályakezdők közöttünk, akik először lebegnek a térben. Engem hívtak a nagyváradi színházhoz, mégsem szerződtem oda. Az akkori párom Budapesten élt, és emiatt, az erdélyi lehetőségeket magam mögött hagyva, ideköltöztem, amit utólag meglehetősen vakmerő lépésnek tartok. Körülbelül másfél év után éreztem azt, hogy hosszú távon nem tesz jót nekem a szabadúszás, mert nem tudtam kellőképpen levezetni azt az energiát és túlfűtöttséget, ami pályakezdőként felgyűlt bennem.

hogy azokon keresztül, a gyakorlatban tanulja meg, milyen végigvinni egy főszerepet, hogyan lehet jól beosztani az energiáit, hogyan kell társulatban dolgozni, a színház hierarchikus világában mozogni, és azt is, hogyan legyen alázatos, de közben bátor és önazonos. A szabadúszás nem adta meg nekem ezeket a tapasztalatokat. Szerencsére nem kellett sokat lebegnem a térben. 2011-ben a Szkéné Színházban a Liselotte és a május című darabban játszottam, amit Pozsgai Zsolt, az Újszínház későbbi művészeti vezetője és főrendezője írt. Zsolt megnézte az előadást, és nem sokkal később meghívott a társulatba.

Visszakanyarodva Marosvásárhelyhez: tizenöt év elteltével hogy állsz most a kötődéseiddel? Budapest vagy Erdély jelenti számodra az igazi otthont?

Az, hogy hol érzem igazán otthon magam, vagy hogy hová megyek „haza”, mostanra összemosódott. Amikor a nyári szünetekben hosszabb időt töltök Székelyudvarhelyen, pár nap után azt érzem, hogy ott turista vagyok. Aztán visszajövök Budapestre, és néha itt is kívülállónak érzem magam. Szerintem ez most már nem is fog változni. Itt is jól érzem magam, meg ott is, viszont nincs nosztalgikus honvágyam. Annak idején 18 évesen költöztem el a szülővárosomból Marosvásárhelyre, de egy év elteltével már onnan sem vágyakoztam vissza Székelyudvarhelyre.

Koncz Andrea a Császármorzsa című előadásban (Fotó/Forrás: Újszínház)

Könnyen azonosulok a beatnemzedék lelkületével, engem is inspirál „úton levés” élménye. Miközben időről-időre felteszem magamnak a kérdést: vajon lehet-e gyökeret ereszteni úgy, hogy közben mobilis legyek? Vágyom arra, hogy tartozzak valahová, de közben meglegyen a szabadságom.

Egy hétéves kisfiú édesanyjaként hogyan tudod összeegyeztetni a hivatásodat és a családi életedet?

Annak idején, a kisfiam születése után kihagytam két évadot, mert az anyaság teljesen beszippantotta a figyelmemet. Noé másfél-kétéves lehetett, amikor ébredezni kezdett bennem a vágy, hogy kilépjek a gyerekszobából. Az elején nagyon megküzdöttem ezzel a helyzettel, mert a színészet nem egy családbarát szakma. Ha csak az esti altatást veszem, este 8 órakor én még javában a színpadon vagyok, pedig ezek nagyon intim és fontos pillanatok a szülő–gyerek kapcsolat kialakulásában. Az első két évben letesszük az alapokat, így tanulja meg a gyerek az érzelmi biztonságot, és érzi meg a saját szerethetőségét, miközben kialakul egy rendszer, amiben az önbizalma nő. Sokáig bűntudatot éreztem, amiért nem tudok mindig ott lenni az altatásnál, és kellett pár év, mire elfogadtam, hogy ez van, és hogy máshol és máshogyan meg tudom adni azt a szeretet a kisfiamnak akkor is, ha nem mindig én adom az utolsó puszit a homlokára elalvás előtt. Fokozatosan tértem vissza a színpadra. Először csak egy-két szerepet vettem vissza, és kimondottan jót tett a munka, mert utána otthon feltöltődve léptem be a gyerekszobába, és abból, amit „hazavittem” a színházból, Noé is tudott töltekezni. Most, hogy már nagyobb, szívesen jön be velem a színházba próbát és előadást nézni, nagyon élvezi, olyan neki, mint egy óriási játszótér. Mostanra már megtanultam egyre jobban összehangolni a munkát és az anyaságot, de ehhez kellett és kell a segítség. Kell egy támogató közösség, egy nagyon erős családi, baráti háttér, ami nélkül nem boldogulnék.

Támogatott tartalom.

Fejléckép: Koncz Andrea (fotó/forrás: Újszínház)