Könnyed kálvária – a Santa Lolita Marosvásárhelyen

A mélyen vallásos Dolores magára marad egy szürke kisvárosban, miután férje elhagyja őt. Manolo indoka a távozásra nem más, mint hogy a nő „túlságosan jó”. A mindenkivel kedves Dolores nem találja helyét a másik fele nélkül, Anselmo atyához fordul, akit egyre jobban irritál a nő mértéktelen nagylelkűsége és értelmezhetetlen gyónásai, hiszen nem követ el bűnt. Dolores kétségbeesetten próbálja visszaszerezni férjét, életét furcsa jótékonysági munkának szenteli, hogy végre ne legyen túlságosan jó. Lolita néven lefekszik a község férfiaival. Tette felkavarja az állóvizet a közösségben, csupán egyvalamit nem érez senki: hogy Lolita vétkezett volna.

Gecse Ramóna, Ördög Miklós Levente és Moldován Orsolya a Santa Lolitában (Fotó/Forrás: Bereczky Sándor / Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulat)

Laura Mañá 2000-es, Sexo por compasión (magyar címe elég gyatra: Megváltó szex) című filmje tematikáját tekintve könnyen párhuzamba állítható Lars von Trier 1996-os Hullámtörésével. A különbség viszont lényegi: míg Bess számára Jan ad ultimátumot, hogy szerelmük fenntartásának érdekében áldozza föl a testét, addig Dolores támpontok hiányában keresi a megoldást. A Hullámtörés sztorija pusztító és lélekőrlő, a mexikói filmé kedves és humoros. Míg Bessé brutális női passió, addig Doloresé könnyed kálvária – ahogyan a műfaji besorolás is jelzi: istenné válás helyett megemberüléstörténet.

Hozzáteszem: ahogyan feltehetően a közönség java része, úgy én sem láttam az eredeti Laura Mañá-filmet, bármit is tett Takács Réka, Bélai Marcel és a rendező Kiliti Krisztián a színpadi adaptáció során, az nyilvánvalóan az anyag javára vált. A létrejött szöveg, a drámai struktúra áll a lábán, nem azt érezzük, hogy a Santa Lolita egy filmbe kapaszkodik, hanem hogy kisebb döccenésekkel ugyan, de flottul megy.

Jelenet a Santa Lolitából (Fotó/Forrás: Bereczky Sándor / Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulat)

Sok a dicsérendő elem a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház előadásában, kezdve mindjárt a díszlettel: Szőke Zsuzsi fordított helyzetű, a földből az ég felé törő, kopottas orgonasípjai ölelik körül a napszítta teret. Konkrét, de nem túl szájbarágós látvány, amelyben Lokodi Aletta fakó jelmezi jól érvényesülnek. Zeneileg (Bocsárdi Magor) is finom, igényes a Santa Lolita, van benne temperamentum és szigor, karnevál és fénytelenség egyszerre. Ugyanakkor maguk a dalok nem képeznek egységet, két spanyol nyelvű van, egy, amelynek érdemi szövege nincs, és egy klasszikus, verzére és refrénre épülő színházi song, amelyben a környék prostituáltjai énekelnek hivatásukról. A dalok kapcsán azt érzem, jó, de túl sok ötlet találkozott. Dabóczi Dávid koreográfiái ezzel szemben kiválóan szolgálják a dramaturgiát: a népünnepélyhez illő csoportos táncok, a háttérben lezajló kettősök nem lógnak ki az előadásból, valamiféle törzsi összetartozást képeznek le.

Bokor Barna a Santa Lolitában (Fotó/Forrás: Bereczky Sándor / Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulat)

A nevesítetlen városka nem pezsgő latin-amerikai közeg, hanem egy kissé megfáradt Mexikó, egy világ, amelyet egzotikusnak és szenvedélyesnek vélünk, pedig pont annyi kibeszéletlen ellentét feszül az emberekben, mint akárhol máshol. Összességében elmondható, hogy minden színésznek jó feladata van, csapatban és egyénileg is meg tudnak mutatkozni. Egyedül a történet folyását narráló, azt fotókkal dokumentáló Biluska Annamária (Leocadia) számára jut kevesebb interakció, neki viszont nagyon való a mesélés, és valamennyire ő válik a kifürkészhetetlen lelkű Dolores szócsövévé. A címszerepet vivő Moldován Orsolya nem hőst alakít, és pont ettől lesz emlékezetes.

Klassz megoldás az egymást követő aktusok koreográfiája: minden egyes alkalommal ugyanott tűnnek el az alanyok, akiket Lolita úgy vezet a szeretkezés helyszínére, mint gyónni vágyókat a templomba. Moldován Orsolya jelmeze külön kiemelendő: a karakter testét nőietlenné, szögletessé teszi, a kosztüm leginkább egy zárdaruhára emlékeztet.

Moldován Orsolya és László Csaba a Santa Lolitában (Fotó/Forrás: Bereczky Sándor / Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulat)

És ha már a vallási vonatkozásnál tartunk, az előadás fajsúlyos szereplője Anselmo atya, aki Bokor Barna alakításában egy gyötrődő, vágyakozó, szerencsétlen férfi. Már pont azt hinné, elért valamicske sikert a templom új harangjának elhelyezésével, amikor kiderül, a hívek adománya valójában a Lolita szolgálataiért járó hálapénz. A papban egyszerre lobban föl a harag, a vágy és az irigység, hiszen Lolita több ember megtérésében játszott szerepet, mint ő maga.

Miközben Dolores és Manolo (László Csaba) kapcsolatáról semmit sem tudunk, az előadás megismerteti Floren és Pepe szerelmi vívódását. Gecse Ramóna és Rózsa László kettőse bizonyítja igazán Lolita erejét: a férfi a vele való együttlét után képes felvállalni érzéseit, Floren pedig valami mélyebbet ért meg az odaadásból, olyasmit, amire a nagymamája sepregetéssel kapcsolatos életbölcsességei nem tanították meg.

Az előadás humora vegyesen működik, a letisztult látvány inkább művészszínházi produkciót ígér, de a színészek jóvoltából lehet nevetni: jól ütköznek a jellemek, erős az összjáték. Édesen hatnak a vidéki karakterek, akik egymásra utaltságukban elfelejtették, mit jelent a másikat megbecsülni. Dolores „színeváltozása” megújította a város közösségét, Lolitaként mindenféle hegyibeszéd nélkül, a testével terelte a szeretet útjára a környékbeli férfiakat, akik képessé váltak újra felfedezni feleségeiket.

Fülöp Bea a Santa Lolitában (Fotó/Forrás: Bereczky Sándor / Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulat)

Hogy mit gondol Dolores a szerelemről, arra Leocadia világít rá, ez talán az előadás egyik legszebb pillanata, amely egészen biztosan az adaptáció során került be: Platón A lakoma című művében írja le az összetartozás filozófiáját. Eszerint a szerelmesek egykoron egy test voltak, csak kettéválasztották őket, így minden ember a maga részét, a másik felét keresi. Egy ponton föl is merül, hogy

mellett a Manolóval való szoros viszonyából fakadhat. Hogy a megemberülő Dolores hogyan viszonyul a szexhez, nem derül ki konkrétan, de azt megtudjuk: a legbizsergetőbb érzése mindig is az volt, amikor Manolo elalváskor a derekára tette a kezét. Bár nincs kimondva, de a narráció ekkor üzeni meg: a főhős hordoz magában valami olyan tisztaságot és küldetéstudatot, ami túlmutat az e világi dolgokon.

Jelenet a Santa Lolitából (Fotó/Forrás: Bereczky Sándor / Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulat)

Kiliti Krisztián rendezésének különlegessége, hogy ügyesen vegyíti a szentet a profánnal, kellően humoros és gyermeki ahhoz, hogy ne legyen túl fájó, de súlytalan se. Ugyanakkor elmarad a nagy tragédia, és talán épp emiatt soványodik el az előadás vége, illetve nincs összhangban a nagy volumenű záróképpel. A vásárhelyi Santa Lolita nagyszínpadi előadásként sem akar sokat, és talán pont ettől lehet szeretni. Nem ad konkrét megfejtést arra, mi volt a titka a mélyen vallásos és a szexről nem sokat tudó nőnek, de annál érdekesebbet mond a hűségről, közösségről, önfeláldozásról.

Fejléckép: Moldován Orsolya és Bokor Barna a Santa Lolitában (fotó/forrás: Bereczky Sándor / Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulat)