Noha Lőrinczy Attila darabja nem "rázza meg" a befogadót, nem kívánja a halál tapasztalatát egész lényünket átjáróan bemutatni, a 40 éves friss özvegy, Klárika és rokonságának, ismerősi körének gyászhoz való viszonyának ábrázolásával lerántja a leplet egy magasan pozícionált társadalmi réteg belső meghasonlottságáról, és nekünk, befogadóknak szegezi a kérdést: mit kezdünk a halállal, és mit kezdünk az életünkkel?

A Réthly Attila által rendezett darab hagyományos színpadi térben jeleníti meg Suhanik Mihály dúsgazdag építési vállalkozó halotti torát, amelyen (amint azt a darab címéből is sejteni lehet) a meghívott barátok és ismerősök tesznek ajánlatot Klárikának (Pikali Gerda) élete elkövetkező szakaszának "megszépítésére". Az első felvonásban rajzolódnak ki az egyes személyek közötti kapcsolatok és derül fény szép lassan a felszínen csillogó máz mögötti valóságra. A drámai konfliktus, amely végső soron saját "létbe vetett" helyzetünkkel szembesít, Klárika személyén keresztül szólít meg bennünket.

A férjénél 30 évvel fiatalabb özvegyasszony, aki addigi életében kényelmesen lubickolt a fényűzésben, a darab során döbben rá reménytelennek tűnő boldogtalanságára. A körülötte ólálkodó, elhunyt férje baráti köréből jelen lévő 70-es öregurak, mind a kádári rendszert nosztalgiával visszasíró Richter úr (Bezerédi Zoltán), mind pedig az elmúlásra és veszteségre hajdan volt költők szavaival melankolikusan reflektáló Zám doktor (Balikó Tamás) is saját szerepükkel kerülnek önellentmondásba a komédia végére. Az addig az ifjú özvegyet kiszolgáltatottságának, gyengeségének és árvaságának hiszemében gyámolítani próbáló férfiak később rápillantanak Klárika valós indokaira házasságát illetően, és talán saját, dédelgetett illúzióikba is beleütköznek. Így van ez talán az elhunyt nővérével is, Mártival (Margitai Ági), aki a kezdeti, jó kedélyű telefonos jóslást megunva, az este történéseinek hatására szinte apokaliptikus vízióban közvetíti "látomásait" az őt hívó kuncsaftnak. A dráma szereplői saját álomvilágukkal hasonlanak meg, legyen az a pénz, szerelem, zene vagy alkohol bűvölete.

Ennek a meghasonlottságnak drámai eleme egyrészt az időnként felcsendülő élő muzsika, amely a szavak helyett próbálná meg kifejezni a szembesülés fájdalmát. Így van ez Richter úr és Zám doktor tangó-kettősében is, amikor a felettük elmúló időt siratják. Őszinte érzéseik feltárulkozása helyett azonban a komikum eszközeivé válnak, helyzetük ironikus ömlengés lesz, gesztusaik pedig inkább eltakarják valós személyüket. A darab során végighúzódó helyzetkomikumok így eltávolítanak a mélyebb történésektől, és egy olyan világot tárnak elénk, amelyben nincs súlya az őszinte gesztusoknak és szavaknak, ahol a halotti tor játékká válik; mi pedig, befogadók a játék játékát szemlélhetjük, és nevethetünk a szereplők esendőségén, szánalmas próbálkozásain, hogy elérjék boldogságukat.

A zenei betétek mellett elhangzanak versrészletek, töredékek, amelyeket Zám doktor "sóhajt bele" az aktuális, félpillanatnyi csendekbe. A darab elején botránkozásba és értetlenségbe fulladó Kosztolányi-vers (Halotti beszéd) sorai olyannyira kilógnak a gyászoló társaság nyelvi közegéből, hogy ez a szinte már "helyzethez nem illő", pátosszal teli hang újabb félreértéseket szül, és a megemlékezés, búcsúzás, illetve fájdalom regisztereiről a komikum irányába billenti ki az eseményeket. Ezáltal a dráma nyelvezete, amely kiveti magából a költészetet, ugyanakkor összefonódik különböző zenei stílusokkal, beépít változatos slágerekből merített dallamokat és szövegeket, konfliktusba kerül a Zám doktor által megpendített "igényesebb" nyelvi minőséggel. Voltaképpen ebből a szemszögből tekintve Zám komolyabb, illetve líraibb hangvétele ezáltal szintén a komikum forrásává válik, hiszen a darab végére ő maga is meghasonlik saját magával, a Klárikához fűződő, mély szerelemnek hitt érzelmeivel. Ez persze megkérdőjelezi a gyászhoz és magához az elhunythoz való kapcsolatát is, amely persze a komédia összes szereplőjét érintő kérdéssé válik.

A Klárikát alakító Pikali Gerda alakítását azért érdemes külön is kiemelni, mivel az ő játékával kapcsolatban merülhet fel bennünk a tragédiának és a komédiának a kettőssége. Az első felvonásban kevéssé érződött, hogy szerepét egyfajta belső irónia hatja át, amely talán minden szereplő karakterét jellemezte. A második felvonásban azonban jobban artikulálta az általa játszott karakter kisstílűségét és nevetséges voltát. Ennek szép példája a Patekkel (Sarkadi Kiss János), nevelt fiának, Misikének (Kelemen József) barátjával játszott kettőse, amelyben a Floridában zenélésből élő férfi kérésére szinkronúszó gyakorlatokat mutat be a kanapé mögött. A tizenhat éves önmagát alakító nő így válik saját maga maszkjává, ugyanakkor le is leplezi mostani, gyászoló énjét. Valójában még mindig az a tizenhat-tizenhét éves fruska, aki önmagától eltelve (egykori Miss Hungary 3. helyezett) mondott igent egy, a darabban végül is általa nevén nevezett liliomtiprónak.

Hogy boldogságát ezzel végképp feladta, hogy fiatal éveit már nem hozhatja vissza, az csak most kezd világossá válni számára. Kétségbeesettnek tűnő éneke mind a darab elején, mind pedig a végén a tragédia és komédia között feszülő vékony kötélen billeg, amelynek egyik elemeként eldönthetetlen, hogy a Klárikát alakító színésznő hangja vajon a rendezői szándéktól vezérelve csuklik-e meg a magasabb hangoknál.

"Miért nő a fü, hogyha majd leszárad? / miért szárad le, hogyha újra nő?" - kérdezi Zám doktor a darab utolsó jelenetében. Kérdése azonban elsikkad, nem talál senkit, aki egyáltalán hallgatásával feléje fordulna. Az élet értelmének kérdésére adott válasz Klárika szájából hangzik el, akinek utolsó dala a szerelemről szól. Alakja azonban hitelteleníti, és belülről ironizálja válaszát, amely irónia egyben a tragikumot is magában hordozza.