Színház

Kortárs közel-keleti művészet, Libanon, Mroué

2010.11.04. 16:53
Ajánlom
Mestyán Ádám írása az Egy eltűnt hivatalnok nyomában című Trafó-beli előadás kapcsán.

A kortárs közel-keleti művészet nem geográfiai fogalom. Arról sem vagyok meggyőződve, hogy létezik-e ilyesmi. De az analitikus megközelítéshez kapóra jön.

Az általában a "kortárs közel-keleti művészethez" tartozó művek nagy globális központjai New York, London, Bejrút, Isztambul, Kairó, míg kisebb mértékben Párizs, Berlin, Damaszkusz, Tel Aviv vagy éppen Tunisz. A kortárs közel-keleti művészetet az sem jellemzi feltétlenül, hogy közel-keleti származású művészek (törökök, arabok, zsidók, perzsák, kurdok, örmények) produkálják (akad neo-orientalista művészet, pl. Vanessa Hodgkinson), s azt sem jelenti, hogy minden közel-keleti származású művész munkáját automatikusan oda kellene sorolnunk (pl. a magyar El-Hassan Róza).

Hogy akkor mi egész pontosan a kortárs közel-keleti művészet jellemzője, azt nagyon nehéz megállapítani. Talán megragadható két pont, melyek esetleg segítségünkre lehetnek. Az első szerint a közel-keleti művészet reflektál vagy a saját, területi hagyományára (azt használva, kifordítva vagy éppen megtagadva), vagy pedig a kortárs közel-keleti valóságra. A második szerint különösen a művészek egy szűkebb csoportja politikai művészetet űz, vagy legalábbis a kortárs közel-keleti politikai helyzet a művekben valamilyen módon megjelenik.

Az utóbbi húsz évben robbanásszerűen törtek be olyan alkotók a globális kortárs művészeti piacra, akik valamiképpen (származásuknál, tematikájuknál fogva?) a "kortárs közel-keleti művészethez" tartoznak. A 2001 utáni felfokozott politikai helyzet, a világ kíváncsisága, a nyugatinak tekintett "kortárs-ság" támogatása különösen felpörgette az alkotók értékét. Az isztambuli biennálék, a bejrúti vagy kairói fesztiválok nem csak lokális események, hanem komoly nemzetközi üzletté is váltak. Megjelentek galeristák és gyűjtők, nagy állami múzeumok és privát befektetők. E piaci szegmens még komoly jövő előtt áll. Egyben segít újragondolni a globalizációt és magát a kortárs művészetet mint struktúrálható hatalmi viszonyrendszert.

E sok központú, sok szállal, eltérő hagyományokkal rendelkező képlékeny pluralitásnak egyik kitüntetett szereplője a kortárs libanoni - bejrúti - művészet. Számos oka van annak, hogy miképpen lehetséges, hogy e relatíve kicsiny ország művészeti termelése számos nagyobb arab országét jóval meghaladja. Az egyik talán, hogy Libanon történelmileg mindig is élenjáró volt a nyugati találmányok meghonosításában (pl. az első működő arab színház, 1849), hosszú évszázados festészeti hagyományai vannak (örmények és keresztény arabok), a 19. század folyamán elfranciásodott, majd az utóbbi évtizedekben az angolszász hatás domináns, és az sem megvetendő, hogy az 1970-es évekig Bejrút az egyik leggazdagabb arab kikötőváros volt.

Libanon számos vallási és etnikai felekezete (maronita keresztények, drúzok, muszlim szunnita palesztinok, muszlim szunnita libanoniak, muszlim síita libanoniak, ortodox keresztények stb.) potenciális konfliktusforrás. Amíg az Oszmán Birodalom részeként Nagy Szíria tartomány egyik magját alkotta, a különböző adminisztrációk nem érintkeztek, amint azonban az európai nagyhatalmak, elsősorban Franciaország a libanoni keresztények protektoraként lépett fel, s később Bejrút önálló oszmán tartományi fővárossá vált, az érdekrendszerek egyre nehezebben váltak kezelhetővé a 19. század második felétől. Noha számos kisebb-nagyobb konfliktus tört ki (különösen a francia koloniális rendszerről való leválással, az arab államok, majd Izrael megalakulásával), az igazi nagy polgárháború 1975-ben kezdődött és hivatalosan 1990-ig tartott, de hatásai máig érződnek. A rendkívül bonyolult palesztin-izraeli-libanoni-szír négyzet puskaporral tölti meg - a szó szoros értelmében - a levegőt.

Ebben a helyzetben alkot a libanoni művészek egy igen jelentős csoportja. Sokan közülük vagy kétlakiak, vagy egyáltalán nem élnek Libanonban. Különös jellemző, hogy akik viszont ott élnek, azok sokszor egyszerre történészek és művészek, náluk valamiképpen a megélt mindennapok valósága és annak esztétikai megformálása egybetartozik. Mások, például a New Yorkban élő Walid Raad a történelem különböző formáit (pl. a gyűjtemény) használják fel, hogy "hamis" dokumentációval egyszerre hívják fel a figyelmet a gyűjtemény kollektív hatásaira és magára a libanoni valóságra.

A számos eltérő színvonalú és a libanoni művészeten belül is eltérő hagyományokhoz tartozó művész közül az utóbbi időben a színész-performer-videoművész Rabih Mroué (1968) jutott jelentős hírnévhez. Mroué az 1990-es évek elejétől alkot, de néhány éve került igazán fókuszba, talán mert szerepelt egy kevésbé sikeres szentimentális filmben Catherine Deneuve-vel (Je veux voir, 2008), de persze már a 2000-es években elismert performernek számított. A 2009-es Isztambuli Biennálé megnyitó performensze is az övé volt, ami egy zseniális kalandozás képek, politika és humor között, miközben a libanoni háború súlya óhatatlanul megüli a levegőt (The Inhabitants of Images). Noha a művész sokat utazik, érdemes megjegyezni, hogy egyike azon keveseknek, akik máig Bejrútban élnek és alkotnak.

Mroué egyik kitüntetett terepe a színház és a politika (vagy inkább az átpolitizált valóság) közötti átmenet. Ő maga is készít "archívumokat," melyek egyszerre hamisítanak és egyszerre dokumentálnak. Az igazi valóságdarabokat alakítja át egy saját elbeszéléssé, egyszerre teátrális és politikai gesztussal. Sokszor ölti fel egy fiktív oknyomozó alakját, hogy valami saját igazságra találjon. Az "igazság" keresése azonban sokszor éppen arra mutat rá, hogy a libanoni romokon ülve milyen üresen is cseng ez a szó.

A művész a Trafó-beli Looking for a Missing Employee című előadásával az Inhabitants performenszet variálja tovább. A libanoni polgárháborúban eltűntek utáni nyomozás szintén egy esztétikaivá formált történelmi-történészi módszernek álcázza magát, miközben paradox módon rámutat a média szerepére is a valóság elvesztésében. Mroué okos és érzékeny alkotó, a kortárs globális művészeti piac egyik legérdekesebb szereplője jelen pillanatban.

2010. november 5., 6. 20:00 - Trafó - Kortárs Művészetek Háza

Rabih Mroué: Looking for a Missing Employee (Egy eltűnt hivatalnok nyomában)

Ea.: Rabih Mroué, Ghassan Halawani

Angol fordítás: Ziad Nawfal

Látvány: Samar Makaron, Talal Chatila

Videó: Mohamed Soueid, Pamela Ghoneimeh

Rend.: Rabih Mroué

Programkereső

Legnépszerűbb

Klasszikus

Elmezavara miatt nem ítélik el a zongoraművész volt feleségét, aki megölte két gyermeküket

 Egy texasi bíró hétfőn elmezavara miatt nem találta bűnösnek két kislányuk meggyilkolásában Vagyim Holodenko ukrán zongoraművész volt feleségét.
Zenés színház

Kalocsai Zsuzsa: „A szívünk-lelkünk benne van”

Kalocsai Zsuzsa született díva, igazi primadonna, aki nem csak csodás hangjának, hanem belső eleganciájának, királynői megjelenésének köszönhetően érdemelte ki a Budapesti Operettszínház közönségének szeretetét.
Klasszikus

Bolhás kutyus vette el a színpadot a hegedűművész Quentin Tarantinótól

A szégyentelen Blöki dörgölőzött, hempergőzött, vakarózott, és a füle botját sem mozdította a zenére. Most ez a szakasza van az évnek.
Klasszikus

Boros Misi: „Minden egyes hangra érdemes odafigyelni”

Nyaralásról, fociról, gyakorlásról kérdeztük Boros Misit, beszélgetésünk során a Bogányi Gergellyel közös Arénakoncert is szóba került.
Vizuál

Kiállítják az első bécsi női fényképész századeleji portréit

Művészek, arisztokraták és más hírességek a század elejéről Klimttől Picassóig a Madame d'Ora néven dolgozó Dora Kallmus fotográfiáin a bécsi Leopold múzeumban.

Támogatott mellékleteink

Ezt olvasta már?

Színház lázár kati

Lázár Katinak ítélték a színikritikusok az idei életműdíjat

A Színházi Kritikusok Céhe nyolcadik alkalommal ismer el életműdíjjal a színházművészet bármely területén kiemelkedőt alkotó, 65 év feletti művészt.
Színház Radioaktív

Keverni nem csak a fakanállal lehet: Marie Curie nem mindennapi élete

Marie Curie története sok szempontból a századforduló és a 20. század története. A radioaktivitás úttörő kutatójának életét feldolgozó monodráma egy egyedülálló tudós történetét meséli el, akinek volt bátorsága szembemenni a hagyományos női szerepkörrel.
Színház interjú

Gyerekek tragédiája – valóságos túszdráma, színházi köntösben

2004-ben a beszláni I. számú iskolát terroristák rohanták le, ezernél is több embert ejtve túszul. A holland Carly Wijs Mi és Ők című kamaradarabja ezen elbeszélhetetlen napok emlékéről szól.
Színház hírek

Ők a Színikritikusok díja várományosai

A Színházi Kritikusok Céhe 39. alkalommal adja át az előző évad legkiemelkedőbb színházi teljesítményeinek járó elismerést szeptemberben.
Színház magyar színház

Az Operettszínház és a Magyar Színház vezetésére írtak ki pályázatot

A kiírások szerint mindkét pályázat nyertese 2019. február 1-jétől öt évig töltheti be a vezetői pozíciót.