Színház

Kortárs közel-keleti művészet, Libanon, Mroué

2010.11.04. 16:53
Ajánlom
Mestyán Ádám írása az Egy eltűnt hivatalnok nyomában című Trafó-beli előadás kapcsán.

A kortárs közel-keleti művészet nem geográfiai fogalom. Arról sem vagyok meggyőződve, hogy létezik-e ilyesmi. De az analitikus megközelítéshez kapóra jön.

Az általában a "kortárs közel-keleti művészethez" tartozó művek nagy globális központjai New York, London, Bejrút, Isztambul, Kairó, míg kisebb mértékben Párizs, Berlin, Damaszkusz, Tel Aviv vagy éppen Tunisz. A kortárs közel-keleti művészetet az sem jellemzi feltétlenül, hogy közel-keleti származású művészek (törökök, arabok, zsidók, perzsák, kurdok, örmények) produkálják (akad neo-orientalista művészet, pl. Vanessa Hodgkinson), s azt sem jelenti, hogy minden közel-keleti származású művész munkáját automatikusan oda kellene sorolnunk (pl. a magyar El-Hassan Róza).

Hogy akkor mi egész pontosan a kortárs közel-keleti művészet jellemzője, azt nagyon nehéz megállapítani. Talán megragadható két pont, melyek esetleg segítségünkre lehetnek. Az első szerint a közel-keleti művészet reflektál vagy a saját, területi hagyományára (azt használva, kifordítva vagy éppen megtagadva), vagy pedig a kortárs közel-keleti valóságra. A második szerint különösen a művészek egy szűkebb csoportja politikai művészetet űz, vagy legalábbis a kortárs közel-keleti politikai helyzet a művekben valamilyen módon megjelenik.

Az utóbbi húsz évben robbanásszerűen törtek be olyan alkotók a globális kortárs művészeti piacra, akik valamiképpen (származásuknál, tematikájuknál fogva?) a "kortárs közel-keleti művészethez" tartoznak. A 2001 utáni felfokozott politikai helyzet, a világ kíváncsisága, a nyugatinak tekintett "kortárs-ság" támogatása különösen felpörgette az alkotók értékét. Az isztambuli biennálék, a bejrúti vagy kairói fesztiválok nem csak lokális események, hanem komoly nemzetközi üzletté is váltak. Megjelentek galeristák és gyűjtők, nagy állami múzeumok és privát befektetők. E piaci szegmens még komoly jövő előtt áll. Egyben segít újragondolni a globalizációt és magát a kortárs művészetet mint struktúrálható hatalmi viszonyrendszert.

E sok központú, sok szállal, eltérő hagyományokkal rendelkező képlékeny pluralitásnak egyik kitüntetett szereplője a kortárs libanoni - bejrúti - művészet. Számos oka van annak, hogy miképpen lehetséges, hogy e relatíve kicsiny ország művészeti termelése számos nagyobb arab országét jóval meghaladja. Az egyik talán, hogy Libanon történelmileg mindig is élenjáró volt a nyugati találmányok meghonosításában (pl. az első működő arab színház, 1849), hosszú évszázados festészeti hagyományai vannak (örmények és keresztény arabok), a 19. század folyamán elfranciásodott, majd az utóbbi évtizedekben az angolszász hatás domináns, és az sem megvetendő, hogy az 1970-es évekig Bejrút az egyik leggazdagabb arab kikötőváros volt.

Libanon számos vallási és etnikai felekezete (maronita keresztények, drúzok, muszlim szunnita palesztinok, muszlim szunnita libanoniak, muszlim síita libanoniak, ortodox keresztények stb.) potenciális konfliktusforrás. Amíg az Oszmán Birodalom részeként Nagy Szíria tartomány egyik magját alkotta, a különböző adminisztrációk nem érintkeztek, amint azonban az európai nagyhatalmak, elsősorban Franciaország a libanoni keresztények protektoraként lépett fel, s később Bejrút önálló oszmán tartományi fővárossá vált, az érdekrendszerek egyre nehezebben váltak kezelhetővé a 19. század második felétől. Noha számos kisebb-nagyobb konfliktus tört ki (különösen a francia koloniális rendszerről való leválással, az arab államok, majd Izrael megalakulásával), az igazi nagy polgárháború 1975-ben kezdődött és hivatalosan 1990-ig tartott, de hatásai máig érződnek. A rendkívül bonyolult palesztin-izraeli-libanoni-szír négyzet puskaporral tölti meg - a szó szoros értelmében - a levegőt.

Ebben a helyzetben alkot a libanoni művészek egy igen jelentős csoportja. Sokan közülük vagy kétlakiak, vagy egyáltalán nem élnek Libanonban. Különös jellemző, hogy akik viszont ott élnek, azok sokszor egyszerre történészek és művészek, náluk valamiképpen a megélt mindennapok valósága és annak esztétikai megformálása egybetartozik. Mások, például a New Yorkban élő Walid Raad a történelem különböző formáit (pl. a gyűjtemény) használják fel, hogy "hamis" dokumentációval egyszerre hívják fel a figyelmet a gyűjtemény kollektív hatásaira és magára a libanoni valóságra.

A számos eltérő színvonalú és a libanoni művészeten belül is eltérő hagyományokhoz tartozó művész közül az utóbbi időben a színész-performer-videoművész Rabih Mroué (1968) jutott jelentős hírnévhez. Mroué az 1990-es évek elejétől alkot, de néhány éve került igazán fókuszba, talán mert szerepelt egy kevésbé sikeres szentimentális filmben Catherine Deneuve-vel (Je veux voir, 2008), de persze már a 2000-es években elismert performernek számított. A 2009-es Isztambuli Biennálé megnyitó performensze is az övé volt, ami egy zseniális kalandozás képek, politika és humor között, miközben a libanoni háború súlya óhatatlanul megüli a levegőt (The Inhabitants of Images). Noha a művész sokat utazik, érdemes megjegyezni, hogy egyike azon keveseknek, akik máig Bejrútban élnek és alkotnak.

Mroué egyik kitüntetett terepe a színház és a politika (vagy inkább az átpolitizált valóság) közötti átmenet. Ő maga is készít "archívumokat," melyek egyszerre hamisítanak és egyszerre dokumentálnak. Az igazi valóságdarabokat alakítja át egy saját elbeszéléssé, egyszerre teátrális és politikai gesztussal. Sokszor ölti fel egy fiktív oknyomozó alakját, hogy valami saját igazságra találjon. Az "igazság" keresése azonban sokszor éppen arra mutat rá, hogy a libanoni romokon ülve milyen üresen is cseng ez a szó.

A művész a Trafó-beli Looking for a Missing Employee című előadásával az Inhabitants performenszet variálja tovább. A libanoni polgárháborúban eltűntek utáni nyomozás szintén egy esztétikaivá formált történelmi-történészi módszernek álcázza magát, miközben paradox módon rámutat a média szerepére is a valóság elvesztésében. Mroué okos és érzékeny alkotó, a kortárs globális művészeti piac egyik legérdekesebb szereplője jelen pillanatban.

2010. november 5., 6. 20:00 - Trafó - Kortárs Művészetek Háza

Rabih Mroué: Looking for a Missing Employee (Egy eltűnt hivatalnok nyomában)

Ea.: Rabih Mroué, Ghassan Halawani

Angol fordítás: Ziad Nawfal

Látvány: Samar Makaron, Talal Chatila

Videó: Mohamed Soueid, Pamela Ghoneimeh

Rend.: Rabih Mroué

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden csütörtökön a Fidelio hírlevelében

Legolvasottabb

Könyv

Ezekért a kötetekért mindenképp érdemes lesz ellátogatni a 95. Ünnepi Könyvhétre

Június 13. és 16. között rendezik meg a 95. Ünnepi Könyvhetet Budapesten a Vörösmarty tér és a Duna-korzó területén. A magyar irodalmi élet egyik legrangosabb eseményére készülve kiválogattunk néhány különösen izgalmas kötetet.
Színház

Egyeztetést követelnek a budapesti művészszínházak

Máté Gábor, Mácsai Pál, Kováts Adél, Barda Beáta és Benkő Nóra is aláírta azt az Országos Színházi Találkozó szervezőinek, a Kulturális és Innovációs Minisztériumnak és a szakmai közvéleménynek szóló nyílt levelet, amelyben azt sérelmezik, hogy a re:oszton nem lesz lehetőségük tárgyalni az új Kulturális Törvényről.
Klasszikus

Átadták a Simándy Énekverseny díjait

Június 3. és 8. között rendezték meg a XII. Simándy József Nemzetközi Énekversenyt, a korábbi évektől eltérően Budapesten, az Eiffel Műhelyházban. A nagy hazai zenei intézmények vezetőiből álló zsűri öt kategóriában hirdetett győzteseket.
Plusz

Lemondott Csák János miniszter

A politikus azzal indokolta döntését, hogy itt az idő átadni a stafétát a fiatalabbaknak. Egy interjúban arról beszélt, elégedett az elmúlt két év során elért eredményeivel. A kulturális és innovációs tárca vezetését Hankó Balázs vette át.
Színház

Vidnyánszky Attila: Vecsei H. Miklós a saját elképzeléseit is megvalósíthatja a Nemzeti társulati tagjaként

A Nemzeti Színház oldalán megjelent interjúban ismertette a következő évaddal kapcsolatos terveket Vidnyánszky Attila. Az intézmény vezérigazgatója saját Marx-rendezésének tervéről is beszélt.

Nyomtatott magazinjaink

Ezt olvasta már?

Színház hír

Átadták a Staféta közönségdíjakat és kihirdették a TITÁNium pályázat nyerteseit

Június 11-én a Jurányi Ház udvarán tartott évadzáró piknik keretében adták át a Staféta program közönségdíjait, köztük a Fidelio által biztosított elismerést, beszámoltak a 2023/24-es évad kiemelt projektjeiről és kihirdették a TITÁNium pályázat eredményét.
Színház hír

Összefogás indul a független színházakért és társulatokért

Támogatási kampányt indítanak és közösségi gyűjtést szerveznek a független színházak és társulatok finanszírozásának megsegítésére június 12-étől július 31-ig. Az eSzínház kezdeményezéshez elismert színészek, rendezők, írók és dramaturgok is csatlakoznak.
Színház hír

Visszakérhetik vagy az alapítványnál hagyhatják pénzüket a Tompos Kátya gyógykezelését támogatók

A gyűjtést szervező Fábián Juli Emlékalapítvány közleményben tájékoztatta az adományozókat, hogy a színésznő halála után mi lesz a sorsa az általuk felajánlott összegnek.
Színház hír

Vidnyánszky Attila: Vecsei H. Miklós a saját elképzeléseit is megvalósíthatja a Nemzeti társulati tagjaként

A Nemzeti Színház oldalán megjelent interjúban ismertette a következő évaddal kapcsolatos terveket Vidnyánszky Attila. Az intézmény vezérigazgatója saját Marx-rendezésének tervéről is beszélt.
Színház hír

Egyeztetést követelnek a budapesti művészszínházak

Máté Gábor, Mácsai Pál, Kováts Adél, Barda Beáta és Benkő Nóra is aláírta azt az Országos Színházi Találkozó szervezőinek, a Kulturális és Innovációs Minisztériumnak és a szakmai közvéleménynek szóló nyílt levelet, amelyben azt sérelmezik, hogy a re:oszton nem lesz lehetőségük tárgyalni az új Kulturális Törvényről.