Eddig azt tapasztaltam magamon, hogy a Katonában, ha más nem, a színészi játék mindig örömet tud szerezni. Lehet vacak a történet, gyenge a szöveg, a színészek kárpótolnak. A mostani két új produkció esetében ez a vigasz elmaradt.
Bányai Kelemen Barna, Fullajtár Andrea - Széljegy (Fotó/Forrás: Szilágyi Lenke / Katona József Színház)
Spiró György új darabja, a Széljegy, amelyet a Kamrában mutattak be, tanmese a naivitásról. Egy jámbor, teljességgel gyanútlan, valahol a való világon kívül élő tanárnőt átvernek, becsapnak, mindenéből kiforgatnak, pedig csak annyit szeretne, hogy örökbe fogadott gyerekével kertes házban, jó levegőn, a természet közelében élhessen. Véletlenül rábukkan gyermekkori barátnőjére, aki történetesen ingatlanokkal foglalkozó ügyvéd. Rábízza magát. Mire fölismerné, hogy becsapják, már semmije sincs, de az idegállapota úgy leromlik, hogy csaknem okkal zárják élete végéig elmegyógyintézetbe.
A nagyszínpadra Alfred Döblin Berlin, Alexanderplatz című regényét találták meg az alkotók. A történet lényege ugyanaz. Bár kilencven évvel korábban és a német fővárosban játszódik, hőse pedig egy szállítómunkás, aki szinte semmiben sem hasonlít a pesti tanárnőre, a darab elején éppen börtönből szabadult, merthogy korábbi barátnőjét úgy meg találta csapni, hogy az belehalt. Egyetlen közös vonásuk van, a naivitás. Ami ellen sem műveltség, sem okosság, sem jó szándék, sem tisztesség nem véd meg. A művelt tanárnőt tanultsága éppúgy nem védi meg a legostobább trükköktől, mint a szállítómunkást testi ereje és elszántsága. A két történet vége azért eléggé különböző: a tanárnőt a bolondokháza, a szállítómunkást a náci párt fogadja be.
Korunk jellemző tragédiája lehetne mindkét történet.
Mészáros Béla, Kovács Lehel - Berlin, Alexanderplatz (Fotó/Forrás: Véner Orsolya)
Hogy egyik sem lett azzá, annak különböző okai vannak. Spiró szövege beleragad a jogi csűrcsavarásba, és a játszma kimenetele nem lehet kétséges. Még a főhősnél is naivabb nézőnek kell lenni ahhoz, hogy ezt valaki ne vegye észre. Ám sokat javít a helyzeten Fullajtár Andrea játéka. Megviselt, fáradt, sebezhető tanárnője egyszerűen igazi. De rafináltan, lényeg szerint valódi. Nincs benne semmi naturális, kidolgozottan olyan, mint egy darab való élet. Rezes Judit ügyvédnője Szakács Györgyi ruhakölteményeiben pompázva, éppen az ellentéte: minden gesztusában fegyelmezetten művi, precízen megjátszott. Takács Katalin a naiv tanárnő földhözragadtan praktikus anyjaként igazi epizódot, bravúros kabinetalakítást mutat be, Bányai Kelemen Barna pedig elemi erővel képviseli a szerzői közlendőt: a mindent diadalmasan elsöprő bunkóságot. Zsámbéki Gábor rendezésének fő erénye, hogy szinte észre sem venni. A tér közepén egy apró pódiumon átlátszó asztal és székek sugallják a hipermodern hangulatot (Khell Csörsz díszlete), a jeleneteket egy hölgy érkezése választja el, aki valamit igazít az asztaldíszen.
Rezes Judit, Bányai Kelemen Barna - Széljegy (Fotó/Forrás: Szilágyi Lenke / Katona József Színház)
A Berlin, Alexanderplatz esete az előbbinél összetettebb. Mikó Csaba átirata belevész a regénybe, Kovács D. Dániel rendezése meg tévelyeg a történet szövevényeiben. De leginkább az időben téved el. Nem úgy, hogy anakronizmusokat követ el, hanem azzal, hogy igazából egyik kort sem idézi meg, sem a múlt század húszas éveinek végét, se a mi időnket. S ezt még súlyosbítja is azzal, hogy minden jelenet előtt feliratozza az időpontot. Így mindig tudhatjuk, hogy 1927-ben vagyunk. Tudhatjuk, hogy közeleg a gazdasági világválság, amely majd alapvető fordulatot hoz a történelemben. Ám ez holt ismeret marad, nem válik a dráma szerves részévé.
Pálos Hanna - Berlin, Alexanderplatz (Fotó/Forrás: Véner Orsolya)
Sőt, kifordítja a drámai eseménysort önmagából, szinte történelmi illusztrációvá laposítja, miközben tőlünk inkább távolítja, mintsem közel hozná. Az emberi sorsból viszont lassan csak annyi marad, hogy a náci ideológia miképpen dolgozza meg, darálja be a kisembert. Azt persze el kell ismerni, hogy az illusztrációs anyag igen gazdag, a Katona színészei Horváth Jenny ki-beforgó díszletében, amelynek két oldalán a kocsma és az otthon tűnik fel időről időre, kiváló portrékat skiccelnek fel. Mészáros Béla kifogástalanul hozza a lelke mélyén jámbor jóembert, akit éppen jósága siklat ki, mondhatni menetrendszerűen. Vagy éppen a többiek nem engedik – ahogyan Brechttől fülünkbe cseng. Egy szép nagydarab butaság, amit szeretni, szánni kell, noha csaló. Balesetben elvesztett karja okán hadirokkantnak nézik, és ő ezzel visszaél. Erkölcse sebezhető – ezért lesz a rendpártiak könnyű prédája. Körülötte sok, jól formált karaktert láthatunk, fölsorolhatnám a színlapot, és nem találnék kihagyhatót.
A rendező filmbejátszásokkal, a függönyre vetített szentenciákkal is igyekszik sulykolni a közlendőt, két zsidó fölléptetésével pedig biblikus távlatot is szán a játéknak. Fölfogjuk, de nem éljük át, a jelzés jelzés marad. Pedig Dér Zsolt és Vajdai Vilmos nagy meggyőző erővel jelenítik meg az ősi hit jóságos és hivatalosan merev képviselőjét.
Mészáros Béla, Dér Zsolt, Vajdai Vilmos - Berlin, Alexanderplatz (Fotó/Forrás: Véner Orsolya)
Spiró új darabja a jogi útvesztők labirintusába ragad bele, a Berlin, Alexanderplatz pedig a rendezői ötletek esetlegességébe. És ezt a színészi remeklések sem tudták feledtetni.
hírlevél
