Kovács ikrek: „Mi már-már veszélyesen nosztalgikus alkatok vagyunk”

Ikrek vagytok, ráadásul állandó alkotótársak. Mi tesz titeket igazán jó csapattá – mi a szupererőtök?

Kovács Viktor: Jó lenne ezt tudni. Szerintem a kétely, bár nem olyan tipikus szupererő ez. Alapvetően az ikerség hasonlóságot tükröz, de azért bennünk nagyon sok minden van, ami természetszerűen másfajta aspektusokat nyit meg egy alkotófolyamat során. Én nagyon élvezem a vitáinkat, és hogy mindig mindent felülbírálunk, újragondolunk.

Kovács Dominik: Nagyon inspiráló az a folyamat, amelynek a végén a közös álláspont megszületik, ennek pedig fontos eleme az őszinteség és a napirend. Fontos számunkra, hogy a napjaink egyfajta rendszerben működjenek, hiszen olyan jó, amikor este visszatekintünk arra, honnan indultunk és hova jutottunk. Látni azt, hogy kitöltöttük az időt, valamiféle takarékossági örömet is ad. Ebben is tudjuk inspirálni egymást.

KV: Valamilyen formában mindig dolgozunk és mindig pihenünk, mert annyira erősen ragaszkodunk ahhoz, amit művelünk, és annyira szeretjük azt, amit csinálunk, hogy nem igazán érzékeljük ezt tehertételként. Inkább váltani kell. Akkor se kapcsol ki teljesen az alkotótudatunk, ha előadást nézünk, mégis az egy regenerálódó-töltekező idő.

Gergye Krisztián, Pető Kata és Hernádi Judit az Alízban (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel / Jurányi Ház)

A színház kicsi korotoktól kezdve jelen van az életetekben. Hogyan változott a színházról való gondolkodásotok, amióta alkotók is vagytok?

KD: Ez azért nagyon érdekes, mert már nagyon régóta úgy jártunk színházba, hogy tudtuk: ezzel szeretnénk foglalkozni. Az alkotó szándék már tízévesen is dolgozott bennünk. Ami bennem személyesen változott, hogy míg korábban mindig egy alakításban, egy szerepben kaptam meg a katarzist, addig az utóbbi tíz-tizenöt évben sokkal többet foglalkozom a szerkezettel, és a komplett élményen keresztül próbálom vizsgálni az előadást. Gyakran teszem fel a kérdést magamban, hogy mi volt ebben az előadásban mondjuk a szövegnek a szerepe, és mit tett hozzá az alkotógárda többi része.

És mi az, ami nem változott?

KV: Nem szabad bizonyos élményeinkkel szakítani, csak azért, mert harmincévesek vagyunk. Az alkotáshoz eleve kell valamiféle játékkoncepció.

A csodák redukálódnak az életben, de nem feltétlenül kell, hogy így legyen – csak dolgozni kell azon, hogy megmaradjanak.

Ha már csodák... Szeptember 8-án lesz az Alíz – engedd szépen, hogy megegyelek című előadás bemutatója a Füge Produkció, az Orlai Produkció és Gergye Krisztián Társulatának koprodukciójában, amelyet drámaíróként jegyeztek. Már az előadás címéből és ajánlójából is szembetűnik Lewis Carroll regényével, az Alice Csodaországban-nal való kapcsolat. Mi inspirált titeket a regényből?

KD: Egy olyan kislány nézőpontja érvényesül ebben a villódzó képek sokaságát tömörítő regényben, akit tulajdonképpen frusztrál a felnőtt világ kaotikussága, bizarr viszonyrendszere, és innen már egyenes út vezetett a horrorként való értelmezés felé. Így fogalmazódott meg Pető Katával közösen az az alapgondolat, hogy jó lenne ezt egy dráma, aztán egy előadás formájában kibontani. Egyébként gyerekkorunkban mi is sokat olvastuk ezt a regényt, emlékszem, hogy ötödik osztályos korunk utáni nyáron már foglalkoztatott bennünket egy színpadi adaptáció elkészítése, ami természetesen mesei keretben értelmezte az Alice-t, és összetettségében nem hasonlítható össze a most született darabbal.

KV: Nem egy biztos válaszokat kínáló regényről van szó, hanem egy nonszensz műről, benne rengeteg rejtvénnyel és titokzatossággal. Különleges irodalmi irány ez, és szerintem ebben a közegben és problémakörben, a gyerek sérülékenységének a kérdésében, különösen jól működik.

Pető Kata és Rohonyi Barnabás az Alízban (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel / Jurányi Ház)

Az előadás egyik fő témája, a kamaszkori, illetve felnőttkori önkeresés, mostanában meglehetősen népszerű. Milyen aspektusokat szeretnétek a témában kihangosítani, amikről eddig kevés szó esett?

KD: Az első, ami eszembe jut, és ez nem csak a kamaszkor szempontjából fontos, hogy hogyan lehet jól szeretni, és hogyan lehet adott esetben végzetes hibákat elkövetni a szeretet nevében. Az Alíz – engedd szépen, hogy megegyelek főszereplője a kezdet kezdetén kiskamasz még. Az őt körülvevő világnak az a legfőbb problémája, hogy a szülői szeretet, odaadás és figyelem nincs összeegyeztetve a gyerekkel – ezért is hívjuk „rémmesének a szeretetről”. Amikor valakire rátesszük a szeretetünket, nem tehetjük meg vele, hogy azzal a szeretettel elzárjuk a világtól, vagy másik irányba fordítjuk általa. Figyelnünk kell arra, hogy neki hogy lenne jó, hogy szeressük, és ne csak úgy szeressük, ahogy nekünk ideális lenne.

KV: Két társadalmi peremre szorult személyiség találkozik Alíz szüleinek házasságában, akik próbálják megfelelően szeretni a lányukat. Súlyos traumákat hordoz a főszereplő édesanyja, akinek mindennapjait körüllengte a brutalitás. Ebből a világból érkezve akarja szeretni a lányát, de hogyan tudná jól szeretni, ha magát sem szereti, és teli van szorongással, frusztrációval? Amikor Alízzal kegyetlen, akkor valójában magával kegyetlen. Az is egy sajátossága a szeretésnek, hogy ha én magamat nem tudom szeretni, akkor a másikkal sem tudok problémamentesen szeretetteli lenni.

Az Alíz – engedd szépen, hogy megegyelek alkotógrádája (Fotó/Forrás: Jurányi Ház)

A téma mostanában vált igazán népszerűvé, az előadás mégis a 90-es évek Magyarországán játszódik. Miért ezt a korszakot választottátok?

KD: Rengeteg ellentmondás rejlik ebben a korszakban:

Mi ’96-ban születtünk, tehát végeredményben kevés a saját tapasztalatunk, de a személyes környezetünkben sok kihívást jelentett a 90-es években való létezés. Eleve a már említett szabadság sokféleképpen értelmezhető – ez pedig nem minden esetben konstruktív.

KV: A rendszerváltás időszakában a lakosság egy részének szociokulturális értelemben egyik pillanatról a másikra kellett a gyermeki tudatból felnőtté válnia, és hirtelen olyanfajta öngondoskodást és felelősséget várt el a kialakuló világ, ami traumát jelentett az ilyen helyzetben levő embereknek, így a történetbéli Alíz szüleinek is. Az előadásban a szülők, kényszeredetten ugyan, de egy új kamaszkort, egyfajta kapunyitási pánikot élnek át – ők is Csodaországban vannak.

Pető Kata és Hernádi Judit az Alízban (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel / Jurányi Ház)

Az előadás színlapját nézve szembetűnik, hogy rengeteg a közös pont egy korábbi drámátok, a MILF színházi bemutatójának alkotógárdájával. Mik azok a bevált praktikák, amiket a MILF alkotófolyamatából megőriztetek és mi az, amit ezúttal másként csináltatok?

KV: Lényegében hasonlóképp modellezhető a két alkotófolyamat. Beszélgetéseket folytattunk Pető Katával, valamint Gergye Krisztiánnal, az előadások rendező-koreográfusával, és mindezekből inspirálódva írtuk meg a darabot. Ez mindkét esetben jól működő, őszinteségen, bizalmon, kreativitáson, szabadságon és egyenjogúságon alapuló folyamat volt.

KD: Az Alíz esetében Pető Kata és Rohonyi Barnabás színpadi kettőse kiegészül Hernádi Judittal és Gergye Krisztiánnal. Az előadás többszereplős volta természetszerűen változásokat hozott: bizonyos fokú szabadságot és formanyelvi merészséget is jelentett arról gondolkodni, hogy mi mindent tud négy személy eljátszani. Az alkotócsapattal való beszélgetések során világossá vált, hogy a képszerűség, a hallucinációra való utalásrendszerhez a dráma formanyelvéhez is hozzáépülhet. Ez inkább felszabadított bennünket, ennek dacára nagyon fontos volt, hogy rendszert tartsunk, s részletes vázlatot – talán az eddigi legrészletesebbet – készítsünk. Eleve úgy gondolkodtunk az Alízról, hogy ez egy látványos, zenés, már-már operai sajátosságokat hordozó darab lesz. Azt hiszem, hogy valamelyest bátorságot adott nekünk a MILF, a korábbi tapasztalatok hozzáépültek az írói határfeszegetési szándékunkhoz.

Milyen téren feszegettétek a határokat az Alíz megírásakor?

KV: Legfőképpen a témában:

mert ilyen fizikai közelségben lehetetlen, hogy az ember mindig mindent jól csináljon. Előfordulnak tévedések, de ezek sajnos hatással vannak a gyerekre. Ebben valamilyen fokon szerzői állásfoglalást tenni, azt hiszem, ez volt a legnagyobb felelősség és kihívás. És oda jutottunk végül is, hogy mindenkit valahol az esendőségében, a problémáiban, a szánandóságában kell megmutatnunk.

KD: Egyikünk sincs szülői szerepben, de fontos volt a megírás során, hogy ne egy kívülálló szemszögéből nézzük a szereplőket, hanem megtaláljuk magunkat az esetleges kegyetlenségeikben, tévedéseikben, önzőségeikben is. Lehetséges, hogy van olyan szerző, akinek a távolságtartásból írás működik, de mi nem ilyenek vagyunk, éppen ezért az alkotófolyamatban különösen fontos volt az önreflexió. Szerencsésnek érzem magam, mert én egy meglehetősen nyitott gondolkodású, szabad lehetőségeket biztosító, támogató családban nőttem fel, azonban nyilván elgondolkodtam azon, hogy mi történt volna, ha jót akar nekem a szülőm, de a szeretetnyelvünk nem találkozik – ez is előfordulhat.

Hernádi Judit, Rohonyi Barnabás, Pető Kata és Gergye Krisztián az Alízban (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel / Jurányi Ház)

Ez a második olyan alkalom, hogy a Jurányiban, ráadásul ugyanazzal a csapattal dolgoztok. Mit gondoltok a házi szerzőségről?

KD: Nekünk már nézőként is nagyon sokat adott a Jurányi intézményével való alanyi találkozás, ezért igazán megtisztelő a számunkra, hogy házi szerzőként hivatkozol ránk, amely pozícióban az állandóság mellett ott van a folyamatos megújulás is. Az intézményi vagy éppen alkotócsapatbéli átfedések ellenére ugyanis legtöbbször teljesen más kérdéskörök mozgatják a darabokat, tehát tulajdonképpen

KV: Intézményi értelemben én is egy pozitív dolognak tartom a házi szerzőséget, mert az ember egyfajta megerősítést kap arról, hogy jó irányba halad. Mi már-már veszélyesen nosztalgikus alkatok vagyunk, erős a múlttudatunk, és az, hogy ugyanabban a közegben dolgozhatunk, erre sok lehetőséget ad. Az írói világ mindig kontinuus, mindig felfedezhetőek azonos motívumok, de az az egyik legnagyobb kihívás, egyben meghatározó motiváció az írásban, hogy az ember mégiscsak hozzátegyen valamit a világhoz, amit korábban nem tudott.

Fejléckép: A Kovács ikrek (fotó: Szkárossy Zsuzsa)