Mivel tölti most az idejét?
Kováts Adél (Fotó/Forrás: Dobos Tamás, Radnóti Színház)
Színésznőként teljesen „ki vagyok iktatva”, de igazgatóként a vezetői munka operatív része zajlik. Napi kapcsolatban vagyok a színház vezetőségével, kérésekre, kérdésekre reagálunk, munkákat átszervezünk, felfüggesztünk, folyamatos a külső-belső kommunikáció, interjúk, közlemények szervezése zajlik, dramaturgokkal, rendezőkkel a jövő évad újratervezésén gondolkodunk, pályázatot írunk stb. Szóval, vannak feladataink bőven. És ezek másképp igényelnek energiát, mert hiányzik a személyes kontaktus.
Azért élvezem a home office előnyeit is. Próbálom egyfajta napirendhez tartani magamat, hiszen nagy a csábítás, hogy az ember egész nap folyamatosan dolgozzon, és párhuzamos tevékenységet végezzen, ami nem jó sem a munkatársaknak, sem a családnak. Ehhez szoktatnom kell magamat, és némi erőfeszítésembe kerül.
Szinte minden nap főzök a családra, jó, hogy „állandóan jelenlevő” anyukája lehetek az érettségire készülő lányomnak, a férjem is örül, hogy többet lát. Számunkra ez az abnormális helyzet azt hozta, hogy mi is úgy élünk most, mint egy „normális” család. Ami viszont nagyon nehéz, hogy nem merek hazamenni az anyukámhoz, de naponta beszélgetünk, és van időnk elidőzni a dolgok felett. Apósomról a férjem és a testvére gondoskodik.
Az idős családtagok miatt szorongok egy kicsit, de nemcsak a mi családunkhoz tartozókért.
Hogyan lehet összetartani ilyenkor a társulatot?
A társulattal telefonon is és szervezeti szinten is tartom a kapcsolatot. Nekem annyira jól esik, hogy felhívják egymást, és mesélik, hogy ki, kivel beszélt, ki hogy van. Működik a kötődés, a szeretetháló. Nincs meg bennem a kényszeresség, hogy színészként azonnal csináljak valamit, mert nekem van most bőven dolgom. Viszont örülök, hogy a színészkollégák aktívak, remek kezdeményezésnek tartom a Művészek az Otthoni Oktatásért Mozgalmat, amiben szerepvállalásra buzdítottam a saját társulatomat is.
Hogyan fogadta a kényszerleállást és mekkora kiesést jelent ez az intézmény számára?
Nem vagyunk felkészülve ilyen horderejű járványra, váratlan és kiszámíthatatlan. Számomra nem volt kérdés, hogy azonnal leálljon-e a színház, az élet felülír dolgokat.
Lehet keseregni, mert sújt minket, főleg azokat, akik nem alkalmazotti munkaviszonyban vannak, ezért üdvözlöm azt a két szociális kezdeményezést (FESZ „Adjuk össze” kampány és a Színházi Szolidaritási Alap), amit az előadóművészek és a színházi háttérdolgozók megsegítésére hoztak létre. Mi is a Radnóti Színház Alapítványának pillanatnyilag csekély bevételét a nem alkalmazotti státuszú kollégák támogatására fordítjuk, és mostantól kampányszerűen gyűjtünk az Alapítvány számára, hogy minél hatékonyabb lehessen ez a támogatás.
Tudjuk, hogy sok lesz a járulékos veszteségünk, és nemcsak a kulturális szektorban, hanem mindenhol. Hogy mekkora kiesést jelent, ez most megjósolhatatlan.
Nemcsak a járványt kell túlélnünk, hanem szemléletet kell váltanunk, másként kell gondolkodnunk a továbbiakban, alkalmazkodnunk kell majd azokhoz a körülményekhez, amiket a járvány hatása okoz.
Kováts Adél és Lovas Rozi a Futótűz c. előadásban (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel / Radnóti Színház)
Mit tanácsol az elkövetkező hetekre?
A Futótűzben Nawal azt kérdezi Sawdatól: „…és a szüleid?
– /…/ Azt mondják: Itt nem ér el minket a háború.” Hát, üzenem mindenkinek, hogy de, ide is elér. Persze nem olyan egyértelmű most semmi, mert nem tudod ki az „ellenség”. Körül vagyunk aknázva, és nem tudhatjuk, hogy nem vagyunk-e mi magunk is mások számára időzített bomba. Az a baj, hogy sokan gondolják még mindig azt, hogy ők biztosan nem fognak „felrobbanni”.
Az univerzum üzenete az, hogy legyünk szolidárisak egymással. Ez a legtöbb, amit adhat egy ember a másiknak.
A legfegyelmezettebben tegyünk meg mindent a lehetőségeinkhez képest egymásért, és ne keressünk kiskapukat! Személyiségemből fakadóan én mindig a legrosszabb forgatókönyvre is felkészülök, annak ellenére, hogy pozitív szemléletű vagyok. Például pozitívan fogom fel, hogy az internet világában érte el ez a vírus az emberiséget. Ha ez nem lenne, sokkal nehezebben tűrnénk a karantént.
Legyünk türelmesek, ja, és azért tornázzunk is! A legjobb tanács, hogy készüljünk a legrosszabb forgatókönyvre, viselkedjünk úgy, mintha már mi is fertőzöttek lennénk, és ez segít a fegyelmezettségben. Maradjunk otthon szolidaritásból vagy önzésből, mindegy, csak legyünk fegyelmezettek! Hogy az, aki teheti, mehessen önkéntesnek vagy tehesse a dolgát értünk! És mindenekfelett maradjunk emberségesek, hogy ha ennek vége lesz egyszer, tudjunk tiszta szívvel magunkra nézni, hogy érdemes volt embernek maradni.
A sorozat többi része ide kattintva érhető el!
Fejléckép: Kováts Adél (fotó: Falus Kriszta / Radnóti Színház)
hírlevél
