Közel, távol, kelet, nyugat - 5. nap a Szigeten

Végre sikerül kiérnem úgy, hogy a Vietnámi Vízi Bábszínházat megnézhessem. Már tele van a színházi sátor melletti domboldal, keresek egy lyukas helyet elöl. Kis kör alakú kőmedence, a közepén felfüggesztett bambusz-roló. A roló túloldalán láthatatlan kézként a színészek: ők irányítják a vízből fel-felbukkanó falulakókat, sárkányokat, kacsákat, hattyúkat. A medence két oldalán nádból font mezőgazdasági, háztartásbeli eszközök. Egy vietnámi falu sémája, egy mini-skanzen. Elindul a zene, bejönnek a színészek, fejükön a híres vietnámi kalap (előadás után megvásárolható). Mindennapi teendőiket végzik. A tó felé fordulnak, és valami szertartás-szerűt végeznek. Világossá válik, hogy a szakrális jelenetek a vízhez, a világiak a földhöz lesznek köthetők. Eső ellen és esőért is imádkoznak, jobb termésért, jó életért, a családért. Báb- és emberjelenetek váltják egymást, a bábos részek zenéje és effektjei sokkal intenzívebbek és harciasabbak. Az egyórás előadás végére megszeretjük őket, már nem tűnik annyira távolinak. (A bábuk mozgatásának trükkjét nem sikerült megfejtenem. Biztosan nem csak kézi erővel működtek, hiszen elmerültek, fölbukkantak, pörögtek-forogtak, volt tűzokádó és vízköpködő sárkány is. Kíváncsi lennék az üres medencére!)

A távol-keleti élmény után a közép-európai valóság felé botorkálok. A TÁP Színház egyperceseire nem résztvevőként, hanem sajtóként megyek be, és végignézek néhány etapot. Érettségiztetés folyik. Három, hol marcona, hol kedves tanár (igazgató, vizsgaelnök, osztályfőnök) várja a kedves érendőket. Az asztal közepén egy tálcán néhány porcsík. Ha valakinek nem pörögne elég jól az agya. Senki nem kér belőle. Egy delikvens élne vele, ráförmednek: ez egy érettségi! Kapásból bukás. Egy másik lány beledugja az ujját. Lebuktatja a grémiumot, megállapítja, hogy csak porcukor. Vizsgatételt kell húzni, különböző rémes kérdésekkel. A lányoknak elég, ha spárgáznak, fekvőtámaszoznak vagy ugrálnak, már meg is van az ötös. Persze lehet, hogy a kérdés a webes adatbázisokról, netán az egyszikűekről szólt. De ez teljesen mindegy. Vicces látni, ahogy mindenki megrökönyödik a kérdés láttán, és próbálja előkaparni, amit tud róla. Inkább kevesebb sikerrel, mint többel. Sokukon kijön a vizsgadrukk, megnémulnak, megszeppenten dadognak, tördelik a kezüket. Mások maguk ajánlkoznak, hogy a választ ugyan nem tudják, de valami másban egészen jók. Néhány külföldi ragaszkodik, hogy a magyar nyelvű tételt olvashassa föl. Megküzdenek. A beengedő, Dióssy Gábor mint egy jó pedellus mászkál, fölteszi a szemüvegét, megnézi a kérdéseket. Súg, segít, biztat, mosolyog. A bizottság néha összevész, néha udvarol, néha szigorú, néha ordít. A tudás hatalom – rappeli a sátor előtt Máthé Zsolt.

A Vándor Vurstliban gyerekek lőnek célba. Katonákra dobálják a labdákat, vártornyokra a karikákat. A kicsik egészen közel mennek, és nagyon boldogok, ha egy-egy vitéz eltűnik a süllyesztőben. Ugyanez a sátor éjszakára átalakul: a másik oldalán Moulin Rouge-hangulatú kidobós várja a felnőtteket. Előtte stílusos sminket is kaphat, aki akar. A legkeresettebb az a kidobós, ahol a papírmasé lányok fejét kell eltalálni, mert akkor fölemelkedik a lábuk, megmutatják az alsóneműt. Pincérnek öltözött személyzet szaladgál a labdák után, tálcán hozzák a vendégeknek, letörölgetik az asztalt, sürögnek-forognak, lesik a vendégek kívánságait. A fa alatt Liliomként ül tohonyán egy fickó. Ő lenne a kikiáltó? Vagy csak a security-s, de beöltöztették? Az ölébe ül egy piros-sárga rasztahajú lány. Ez ideig tűri, majd némán, lomha kézmozdulattal jelzi: tessék fölállni és tovább haladni.

Az idei Szigetemet a Magic Mirrorban végzem be, a Könnyű esti Sértés színészzenekar koncertjén. Hazafelé látom, hogy a Zúzda színpadát már lebontották. Néhány sátor fullos, néhányban már csak lézengenek. A tömeg még mindig tart valahová. Amikor hazaérek, már kezdődik a Magyarország-Kanada férfi vízilabdameccs. 12-3 a javunkra. Biztosan akadtak még, akik a Szigeten ünnepeltek.

(A szerző fotói.)