A színházi rendező és újságíró Tel Avivban született, 30 éve él az Egyesült Államokban, és néha átruccan Kelet-Európába színházat csinálni. Hallgatott angol irodalmat, színdarabírást, színjátszást, újságírást és matematikát, folytatott rabbinikus tanulmányokat Jeruzsálemben és tanult a kereszténységről és az iszlámról is. A lengyel származású Tenenbom igen határozott képpel rendelkezik az őt körülvevő világról. Ha felteszünk neki egy kérdést, mintha egy gombot nyomnánk be: csak úgy árad az információ.

A New York-i Zsidó Színház (JTNY) alapító művészeti igazgatójaként Tenenbom fő tevékenységei közé tartozik a megbotránkoztatás, a szókimondás és a nézősereg elgondolkodtatása. Innen Budapestről nehéz elképzelni, hogy az igazán Nagy Alma mindössze egyetlen angol nyelvű zsidó színházzal rendelkezik, mikor nekünk két társulatunk is van: a Gólem Színház és az ex- Budapesti Zsidó Színház, a SALTO MOR(t)ALE.  Pedig valóban, az olasz Corriere della Sera által a "világ leginnovatívabb zsidó színházának" nevezett JTNY éppen újító és hagyományosnak semmiképpen sem nevezhető jellege miatt számít különlegesnek még New York Cityben is. Tenenbom újságíróként kezdett dolgozni 1981-ben, majd a színház megalapításakor abbahagyta politikai esszéinek és kulturális kritikáinak írását. Nemrég, 2006-ban kezdtek ismét megjeleni cikkei, melyeket a Die Zeit, a Corriere della Sera, a Jewish Post vagy például az Atlantic Times közöl.

Ezt a jellegzetes, szőke hajú, vastag szemüvegkeretes figurát nem nehéz észrevenni. Főleg, ha éppen két ablakban ülő színészt instruál szövegkönyvvel a kezében. A 2010 májusában a Tűzraktérben rendezett Művészettel a Diszkrimináció Ellen fesztiválra Tenenbom az Európa utolsó zsidója című darabját hozta el, hogy Budapestnek is megmutassa az ő színházát és ezzel szoros összefüggésben különleges gondolkodásmódját.

A májusi fesztivál kapcsán beszélgettünk a darabról, színházról és diszkriminációról.

Fidelio: Mitől lesz egy színház zsidó színház?

Tuvia Tenenbom: Nem hiszem, hogy a zsidóság egy nép, vagy egy vallás lenne, így ez semmiképpen sem a társulati tagok személyétől vagy az ő meggyőződéseiktől függ. A zsidóság számomra egy olyan kultúra, mely a kérdést helyezi előtérbe és a választ szinte már meg sem hallja.  Egy olyan gondolkodásmódról van szó, ahol központi fogalom a kétség. Ez az absztrakt gondolatiság jellemző a színházra is. Gondoljon csak bele, a zsidók istene még saját nevét sem árulta el. Igen furcsa az a kapcsolat Istennel, ahol a tejjel mézzel folyó Kánaánban még víz sincs. A zsidóság arra tanít, hogy gondolkodj a dobozon kívül - ez a legfontosabb. Nem az, hogy valaki betart-e bizonyos vallási szabályokat. A zsidó gondolkodásmód vitára nyitott, tízezer kérdést vár, nem tízezer választ.

Fidelio: Hogyan magyarázza színháza fő jelmondatát: "Merj másképpen gondolkodni."?

TT: Az amerikai zsidó színházakat általában a folklorisztikusság jellemzi. A sztori minden esetben szinte ugyanaz. Van egy okos zsidó fiú, aki a Bloomingdale's-nél dolgozik és van egy fogorvos apja. Egy szép napon beleszeret egy nem zsidó lányba, összeházasodnak és elmennek élni Miamiba. Laposnak tartom ezeket a darabokat, mind olyan mintha a Hegedűs a háztetőn alapmotívumait váltogatná. Kérdezzen csak meg egy átlagos amerikait a zsidókról, a Hegedűs a háztetőn egyik dallamát kezdi majd el dúdolni és ezzel körülbelül ki is merül minden tudása. Minket nem ez érdekel. Mi politikát viszünk a színpadra. Megszólaltatjuk a náci eszméket vagy éppen az arab világ gondolatait. Miért ölték meg a nácik a zsidókat? Csinálunk róla egy darabot.  Az aktuális problémákat felhelyezzük a színpadra.

Fidelio: Művészettel, színházzal el lehet érni valódi változást? Lehet tenni a diszkrimináció ellen?

TT: Úgy gondolom, ha az emberek színpadra emelve, hús-vér színészek által bemutatva látják a saját életükben jelenlévő komoly gondokat, az valódi hatással lehet rájuk. A társadalom elé tükröt kell helyezni. A budapesti bemutatón például valódi, a magyar közéletből kiemelt antiszemita szövegeket és jelmondatokat fogunk felhasználni, nem kitaláltakat. Hiába vannak sokan tisztában a problémákkal, ha eltaszítják maguktól a lehetőséget a valódi cselekvésre. Azt szeretném megmutatni, hogy a színpadon az antiszemita üzeneteket terjesztő figurák pontosan ugyanolyan emberek, mint a mi nézőink. Nem gondolatok, hanem személyek. Ugyanazon a nyelven beszélnek, megvan a maguk élete, szerelme, munkája, álma, satöbbi. A cél az, hogy a nézők később valóban megmozduljanak és tegyenek valamit. Hogy lássák, nem egy arctalan távoli problémáról van szó, hanem egy mindennapjaikat befolyásoló kérdésről.

Fidelio: Hogyan működik a JTNY, ha nem egy New York-i, hanem például egy európai előadásról van szó?

TT: Fontosnak tartom, hogy darabjaim mindig a helyi nyelven legyenek előadva, hiszen a színház mindenkihez kell, hogy szóljon. A szövegkönyv pedig gyakorlatilag mindenhol ugyanaz, hiszen hasonló problémákkal találkozhatunk Kelet-Európa különböző országaiban.  A helyi színházakhoz kikerül tehát az eredeti szöveg, amit vagy eljövök megrendezni, vagy csak instruálom a folyamatot. Ez egyszerűen az időbeosztásomtól függ.

Fidelio: A 2006-os bemutató  óta eltelt négy év alatt változott valamit az Európa utolsó zsidója?

TT: Nem igazán. A különbség inkább az európai és az amerikai előadások között van. Az amerikai közönség nem bírta a tragikus végkifejletet, úgyhogy beleírtam egy kis feloldást.

Fidelio: Van kedvenc mondata a darabból?

TT: Az utolsó megjegyzés: "Élj soká Európa" ("Long live Europe"). Minden így volt, így van és így is lesz. Csak rajtunk múlik, hogy változtatunk-e.

A darabot május 28-án, 29-én és 30-án 19:30-kor lehet megnézni a Tűzraktérben.