Kulcsok, ajtók és hiányok – a függőségről szól a Loupe előadása

A Loupe Színházi Társulás legfőbb célkitűzése, hogy fontos társadalmi kérdéseket emeljen a köztudatba, s előadásaikkal beszélgetéseket kezdeményezzen. (Ha esetleg ezt elfelejtettük volna, a tapsrend végén – szokás szerint – több más mellett erre is emlékeztetnek minket a játszók.) Ez a törekvés nemcsak hogy nemes, de a színház egyik kiemelt funkcióját is kihangosítja, azaz hogy arra reagáljon, ami körülöttünk történik, s így, ha absztrakt módon is, közvetlen kapcsolat jöjjön létre a színpadon látottak és a valóság között. Ez a szemlélet gondolkodásra, eszmecserére buzdítja a nézőket, ami megint csak egy igazán fontos és becsülendő szándék, hiszen ezáltal a produkció nem ér véget azzal, hogy lemegy a függöny, hanem tovább él a témáról való beszélgetésekben.

Formán Bálint, Lovas Rozi és Baksa Imre az Emberek, helyek és dolgok c. előadásban (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Loupe Színházi Társulás)

Úgy tűnik, az idei évad kezdetén a Loupe egyik kiemelt témája a függőség, főként az alkoholtól és drogtól, és a mindezekhez kapcsolódó felelősség(nem)vállalás: nemcsak a jelen cikkben górcső alá vett Emberek, helyek és dolgok, hanem a Nem vagyunk már gyerekek is ebben a kérdéskörben mozog, bár meglehetősen eltérő kontextusban. Duncan MacMillen darabjában adott egy színésznő (Lovas Rozi), aki alkohol- és drogproblémákkal küzd. Elvonóra kényszerül, de gyógyulását gátolja, hogy magának sem ismeri be, hogy baj van. Orvosa (Udvaros Dorottya) köti az ebet a karóhoz, hogy márpedig csak akkor kaphatja meg a munkába való visszatéréshez szükséges papírt, ha végigcsinálja a kezelést, s ennek részeként eljár a csoportba. Jön a dac, majd a beletörődés, erőre kapás, belefáradás, jókedélyű beszélgetések, heves viták, látszólagos felemelkedés, majd visszaesés.

Ezzel tulajdonképpen le is írtuk az első felvonás cselekményét, s a történet itt akár véget is érhetne. De van folytatás: jön a második felvonás az elvonóra való visszatéréssel, kifogyhatatlannak tűnő motivációval, idilli felépüléssel és új kezdettel, amit minden erőfeszítés ellenére beárnyékol a múlt. A téma fontos, beszélgetési alapot is bőven kínál, s ugyan kissé sztereotip, hogy épp egy színésszel esik meg az eset, a főszereplő függősége mögött (szerencsére) több húzódik, mint a művészvilág és -lét sokszor klisésen, a felszínt kapargatva ábrázolt viszontagságai.

Lovas Rozi, Znamenák istván és Udvaros Dorottya az Emberek, helyek és dolgok c. előadásban (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Loupe Színházi Társulás)

Feltűnhet, hogy az előbbi leegyszerűsített cselekmény kizárólag egy személyre fókuszál. Mi a helyzet a többiekkel? – kérdezhetnénk, feltételezve, hogy a háromórás előadásban azért akad némi lehetőség más történetek vagy csupán történetfoszlányok megismerésére. Nos, nem igazán akad. Az előadás egyértelműen a főszereplőt és az ő változékonyságát helyezi előtérbe, ennek megfelelően Lovas Rozi játéka nagy amplitúdón mozog. A többi szereplő legfőbb (tulajdonképpen egyetlen) funkciója az ő kiemelése; az arányokat tekintve ez nem olyan szerencsés felállás: egy a kilenchez. A szereplők kidolgozatlansága nemcsak a drámából adódik: Horváth János Antal rendező látszólag nem törekszik arra, hogy erős önálló személyiséggel, rájuk jellemző gesztusokkal rendelkező egyének alkossák a terápiás csoportot vagy legyenek az egészségügyi intézmény dolgozói:

Egy-egy rövid epizód erejéig fellángol a remény, hogy talán egyik vagy másik szereplő kiemelkedik a tömegből – Znamenák István és Mohai Tamás karaktereinek lenne erre lehetősége –, azonban olybá tűnik, hogy a produkció dinamikája nem teszi lehetővé, hogy a főszereplőn kívül valaki más túlságosan érdekessé váljon. De a helyzet az, hogy a színésznőről sem tudunk meg olyan sok mindent – a lehetőségekhez képest legalábbis.

Jelenet az Emberek, helyek és dolgok c. előadásból (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Loupe Színházi Társulás)

Horváth János Antal rendezése egyben tartja a történet elejét, ám az idő előrehaladtával a produkció egyre széttartóbbá válik. Noha a formai töredezettség lehetne a tartalom kivetülése, belemagyarázás lenne mindent erre fogni. Ott van például Fekete Anna díszlete, amelynek fő elemei nagyméretű keretek, valamint világító dobozok – utóbbiak számos funkcióban felbukkannak, például ülőalkalmatosságként vagy egymásra pakolva recepciós pultként. Az elrendezés gyakran, túl gyakran változik: a folyamatos mozgás afféle nyughatatlanságot és bizonytalanságot mutat, ami persze tükrözheti a főszereplő lelki állapotát,

Ugyanakkor szép kép az előadás végén, ahogy a főszereplő visszatér a szülői házba: az üres tér közepén lévő ágy kellő fókuszt ad, miközben jól érzékelteti az egyén és a külvilág kapcsolatát. A díszleten kívül a látvány meghatározó eleme a fény, amely dramaturgiailag is fontos szerepet tölt be (fénytervező: Markó Zsolt). A keretek világításának intenzitása, a villogás üteme és tempója remekül leképezi a különböző tudatállapotokat, a meleg és hideg fények alkalmazása is jól átgondolt, idővel azonban ez a vizuális alátámasztás meg-megbicsaklik, a dobozok különböző színekben pompázása pedig egyszerűen túlzásként hat.

Alberti Zsófi, Znamenák istván és Brezovszky Dániel az Emberek, helyek és dolgok c. előadásban (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Loupe Színházi Társulás)

A rendezés erőteljesen támaszkodik a díszletre és a fényre, ám ezek teljes egészében nem tudják betölteni annak minden funkcióját – talán ez adja az egyre növekvő hiányérzet alapját. Olybá tűnik, hogy

így azonban könnyen hamiskássá válik. Nem segítenek az apró fordításbéli és dramaturgiai döccenők, amelyek ugyan korántsem végzetesek, egy-egy pillanatra mégis kizökkenthetnek (fordító: Horváth János Antal; dramaturg: Németh Gábor). A téma azonban nemcsak fontos, hanem izgalmas is: ha valaki tud hozzá személyesen kapcsolódni, azért, ha nem, azért. A történet visz magával, felemel és a mélybe ránt, s közben lehet izgulni a karakterekért vagy éppen velük együtt.

Jelenet az Emberek, helyek és dolgok c. előadásból (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Loupe Színházi Társulás)

Függőségekről, elvonóról beszélni-gondolkodni érdekes, de kockázatos, ám szerencsére az alkotók kellő érzékenységgel nyúlnak a felvetett kérdésekhez. S ha a néző nem is feltétlenül tud azonosulni egy színésznő megéléseivel, a hivatást természetszerűen érdeklődés övezi: mindenki szeretne a csillogás mögé látni, szeretné tudni, milyen egy híres ember a reflektorfényen túl, milyen akkor, amikor sebezhető, ugye ő is sebezhető, ugye van, hogy neki is nehéz. Ezzel jóformán meg is találtuk a sikerhez vezető első ajtó kulcsát. S ha eggyel beljebb lépünk, ott a téma már emlegetett, közbeszéd szempontjából is fontos oldala. A következő kulcs maga az alkotógárda: nem fér hozzá kétség, hogy a Loupe csapatának társadalmi kérdésekben vállalt szerepe szintén vonzó lehet a néző számára, és nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a produkcióikban szép számban tűnnek fel olyan színészek, akiknek nevére az ember felkapja a fejét – ez most sincs másként. Gond nélkül kitárulnak előttünk ezek az ajtók, az utolsó kulcsával azonban kissé meggyűlik a bajunk; belemegy ugyan a zárba, de kissé szorul: akadozik a művészi erő.

Fejléckép: Brezovszky Dániel, Lovas Rozi és Sztarenki Dóra az Emberek, helyek és dolgok c. előadásban (fotó / forrás: Gordon Eszter / Loupe Színházi Társulás)