- A napokban írtad alá a szerződésedet a Katona József Színházban. Milyen érzések vannak most benned?

- Váratlan kanyarja ez az életemnek, amelynek nagyon örülök. Valami ezzel körbeért most, mintha hazataláltam volna a hosszú vándorlás után. Pályám kezdetén Kaposvár meghatározó nyolc éve volt az életemnek, és most úgy érzem, mintha ebbe a közegbe térnék vissza.

-'85-ben kerültél Kaposvárra, hogyan jellemeznéd az ottani szellemiséget?

- A kaposvári műhelyet a színházról és a világról vallott haladó gondolkodás jellemezte, amelyet én valamiért máig az egyetlen üdvözítő útnak tartok. Munkaalapú volt, nem a hagyománytisztelet iránt elkötelezett, hanem radikális, a valósággal foglalkozó, azt értelmezni és annak tükröt tartani próbáló előadások létrehozására törekedett. Anélkül volt politikus színház Kaposvár, hogy direktbe politizált volna, ám ezzel együtt - nem eltúlozva a saját jelentőségünket - szerintem a nyolcvanak évek színházcsinálásának volt némi szerepe abban, hogy megtörtént a rendszerváltás. Ezért is fáj, ami most történik, hogy egy központi akarat megszüntetni próbálja ezt a fajta színházat, és egész egyszerűen balliberálisnak bélyegzi. Ugyanott tartunk, mint a nyolcvanas években.

- Végül nyolc év után a fővárosban folytattad.

- Magamtól jöttem el Kaposvárról, mert egy idő után sok lett az utazásból, sok barátom elment a színházból, és egyszer csak azt éreztem, hogy egyedül maradtam a társulatban. Bálint András már régóta és szeretettel hívott a Radnótiba, végül '93-ban igent mondtam. Babarczy László úgy engedett el, hogy nyugodt afelől, mindent megtanultam, és abban is biztos, hogy ezt a fajta gondolkodást mindenütt képviselni fogom.

- A Nemzetiből való távozással újabb fontos korszaka ér most véget a pályádnak, éppen tíz évet töltöttél el itt. Hogyan tekintesz vissza erre az időszakra?

- Az a fajta színház, amit Robi csinál (Alföldi Róbert - a szerk.) direktebb, nem annyira bonyolultan fogalmazó, de mégiscsak határozottan a valósággal szembesítő és jelen idejű színház, amelynek a szellemisége megegyezik a Katonáéval.  Ami a legjobban hiányozni fog, az maga a társulat, az emberek, köztük az öltöztetőnőm, és ez a közeg, amelyet megszoktam. Ha visszatekintek az életemre, azt gondolom, mindenben volt valami törvényszerűség, és ez se véletlen. Nem véletlen, hogy pont tíz év, nem véletlen, hogy pont most történik mindez, és nem vagyok hajlandó az itt eltöltött időszak végét a saját szakmai pályafutásom végének tekinteni. Amikor eldöntöttem, hogy a Nemzetiből eljövök, az felszabadító érzés volt.

- Könnyen meghoztad ezt a döntést?

- Teljesen egyértelmű volt, és nem haragból vagy indulatból döntöttem így. Azt éreztem, annyira mást gondolunk a világról és a színházi szakmáról, hogy ha én itt maradnék, akkor azzal elárulnám a saját véleményemet és megalkuvó lennék. A jóisten megadta nekem, hogy ennyire szabad lehetek, ezért az a legkevesebb, hogy most elmegyek innen.

- Az előadások zöme kikerül a repertoárból. Megkezdődött az elbúcsúzás?

- Sokat sírunk, de közben mégis azt érzem, hogy olyan pillanatokat élünk meg, amelyek ritkán adatnak meg egy színész életében. Ilyen intenzív, tömény, majdhogynem feldolgozhatatlan mennyiségű szeretettel csak elvétve találkozunk a pályán. Azt, hogy minden előadás után tízperces állva tapsolás, már-már tüntetésszámba menő éljenzés és könnyező nézők fogadnak minket, nehéz megindultság nélkül átélni. Értékes és szép öt plusz öt év, amelynek most vége lett, de abban bízom, hátha ez a vég egyben valami újnak a kezdete is.

- A nemzetis szerepeid mellett maradt időd külső produkciókban is szerepelni. Miért kerested ezek lehetőségét?

- Arra nem lehetett nemet mondani, hogy a Hat hét hat tánc bulvár felsőkategóriába tartozó, ám szerintem fontos darabot eljátsszam, ráadásul Vári Évával, akit régóta nagyon szeretek. Hét éve műsoron van, kétszázhatvan előadáson is túl vagyunk már, és úgy vagyok vele, hogy a többi komoly szerepem mellett a Thália színpadán tombolni, táncolni és nevettetni kihagyhatatlan. Ugyanígy nem lehetett nemet mondani az Esőemberre sem, amely az autizmus ügye miatt is értékes vállalkozásnak tűnt, és az egyik legszebb szerep, amit valaha eljátszhattam. Azóta felkértek az Autisták Országos Szövetségének tiszteletbeli nagykövetének is, úgyhogy a magam szerény eszközeivel próbálom megtenni értük, amit lehet.

Esőember - Kulka János, Nagy Ervin

- Több színház is szóba jött a beszélgetésünk során, és ezekben az egyik közös láncszem Mohácsi János lehet, aki Kaposváron és a Nemzetiben is rendezett téged, most pedig a Hippolytban fogtok együtt dolgozni.

- Jánossal kapcsolatban az egyik legfontosabb élményem az a határtalan nyugalom és bizalom, amellyel ő dolgozik. Én nem tudok bizalmatlan légkörben jól működni. Ha azt érzem, hogy egy olyan rendező figyel engem, aki nem bízik bennem, akkor jön a görcs és a teljes lebénulás. Életem során rémes természetű, türelmetlen, erőszakos rendezőkkel is összeakadtam, ő viszont olyan harmonikusan és olyan nyugalomban készíti minden előadását, hogy a végsőkig meg tudok bízni benne.

- Tipikus rendezőnek tartod?

- Egyáltalán nem, és ő sem tartja magát annak. Nem tudom, mit mondana, ha meg kellene határoznia saját magát, mert annyira másképp dolgozik, mint az szokás. Bár erős akarata van, amellyel létrehozza az előadásait, de közben tág teret ad a színészeinek, és nagyban számít a részvételükre, ami igazán ritka, és talán ez is a titka az előadásainak. Szeretek vele dolgozni, és kifejezetten várom a közös munkát.

- Úgy tudni, évi egy bemutatót fogsz vállalni a Katonában. Ennyire kevés időd lesz?

- Ez inkább kényszerűségből alakult így, mivel a jövő évem már betelt, és csak egy áprilisi bemutató számára maradt benne hely. Leültünk Máté Gáborral beszélgetni, és kértem, hogy ha lehet, egy évadban általában egynél több bemutatóm ne legyen, de ha mégis adódna ilyen, akkor arról majd konzultálunk. Jól esik, hogy itt nem jelenik meg a neved váratlanul egy szereposztásban, hanem egyeztetnek a színészekkel. Annyit dolgoztam egész életemben, hogy most inkább szaladok a munka elől.

- Válogatsz is?

- Persze.

- Tudatos lehet az, hogy az utóbbi előadásaidban nem ritkán a hatalmukkal visszaélő karaktereket formálsz meg?

- Ez inkább a véletlen műve, bár érdekes, amikor az élet összecsúszik a színházzal. Nem tartom magam politikus alkatnak, hanem inkább közgondolkodónak. Minden állampolgár felelősséggel viseltetik saját maga és a hazája sorsáért, és ezek jobbá tételéért mindenkinek meg kell tennie a maga helyén, amit tud. Az, hogy egy színésznek megadatik, hogy olyan alakokat jeleníthet meg, akik ismerősek lehetnek a hazai közéletből, és olyan előadásokban vehet részt, amelyek szemnyitogatóak, nagy dolog. A jelenidejűségen van a hangsúly, hogy arról beszélhetsz, ami a nézőtéren ülő embereket foglalkoztatja, és hogy olyan igazságokat mondhatsz el, amelyekkel nem sűrűn találkoznak. Azt érezem ilyenkor, hogy talán némileg én is tudok változtatni a dolgokon, vagy tevőleg hozzájárulni egy ország sorsának jobbá tételéhez. Ez a legtöbb, ami egy színésszel történhet, és a legboldogabbá is ez tesz.

- Hippolyt szerepe miért izgalmas számodra?

- Szerintem minden ilyen kimért, zárkózott, álarcot hordó emberben sötét titkok lapulhatnak. Sokkal érdekesebb, gazdagabb személyiségek ezek, mint amilyeneknek első ránézésre mutatkoznak. Nem tudom pontosan, mi lehet Hippolyt titka, de annál biztos összetettebb jellem, mint egyszerűen valaki, aki faarccal bemondja, hogy tálalva van. Kifejezetten izgat!