Míg az előadás előtti percekben a jegyszedő néni idomítja a publikumot hangos és katonás ültetési rendjével, addig van idő megfigyelni a díszletet, aminek minden részletét érdemes sorra venni. Az egymással szembeállított nézőterek között feje tetejére fordított, több dimenziós, múlt rendszert idéző retró-remekműről van szó: ajtók, ablakok, parkett fent, lent, még a plafonon is, 360 fokban mindenfelé. Az egyik falon a régi idők obligát lakásdekorja, egy Akropoliszt ábrázoló giccstapéta, egy elrozsdásodott radiátor, oldalára fektetett, feltornyozott, leharcolt szekrénydarabok lépcsőszerűen felfele, a színpad mintegy második szintjéhez vezetve. A másik oldalon, a parkettamintán egy bordásfal, egy ajtóként funkcionáló hűtő, mű-muskátli, Révai Lexikon és egy vertikálisról horizontálisra döntött nappali vízszintesen lógó '70-es évek állólámpájával. Ez nem a divatos "romkocsma" hangulat. Boros Lőrinc több mint izgalmas díszletében egyszerűen jó nézelődni, ez maga az erős antré. A tér egy külön történet, egy kiégett, kisárgult tablókép, egy mindenki számára ismerős kis univerzum, amibe a szereplők lakóközösségként illeszkednek, rohangálnak, másznak, ugrálnak egymás jeleneteiben, és mintegy jellemzően egymás ablakán bebámulva nézik a másik nyomorát. Szűkölnek, mint az a bizonyos ateista nyúl.

Ebbe a szemlélődésbe érkezik meg a "valaki mint szerző" konferansziéja, öltönyös, bajuszos lány (Barta Éva), aki felvonásonként egyszer-kétszer újra felbukkan, értelmezi és értelmezteti a látottakat, erőszakosan szájba rág mikrofonnal a kezében. Játékon kívül álló figurája teljesen felesleges, mert se nem ironikus, se nem referenciális, stílusa inkább irritáló, és hangsúlyozottan nem a színész hibájából. Szerencsére Kovács Dániel rendezésében ennek a mellékvágánynak nem szán túl nagy jelentőséget, többi szereplője a frusztrált, vergődő, önnön paródiájukat tökélyre fejlesztő, átlag kisemberek zárványcsoportja, mintha egy örökké tartó lakógyűlés pitiáner ügyeken kérődző harcosai volnának. Tasnádi István szövegében a tipikus egyéni hasfájások kikiabálásának színtereként ismert házgyűlés nemcsak az egész előadás és a kilencvenes évek szimbóluma: a "beragadt a lemez" alapon mindenki mondja a magáét féle - posztmodernként is olvasható - kommunikáció, a "minden lakásba külön vízórát" bizalmatlansági elve, a mások szerény javait irigylő bámészkodás, a falakon lecsapódó frusztráció és kisszerűség nagyon is mai képet mutat. A Kokainfutár még mindig többet jelent, mint az Isten magyar állatkertjének keresztmetszete, ez - minden korszakkarakteres attribútumával (a reneszánszát élő Szomszédokkal, Barátok közttel, Coco Jamboval, a "Görögbe' utazás"-sal) együtt - a rendszerváltáson jócskán túl is 21. századi látlelet. Nevetés közben mindenkit elkap a felismerés és a félsz, hogy ez a több generáció zsigereibe berögzült reflex és élettempó még mindig nem múlt el, itt van ezen az oxigénhiányos területen és persze legbelül. Kovács Dániel gyors ritmikájú előadása szellemesen eltúlzott, idegvégződéseiket kívül hordó karaktereivel nem akar megnyugtatni e tekintetben, de nem is mélázik sokat a hogyan másként lehetőségein.

Egy könnyed hullámvasútra ülünk fel, ahol mindenki eszeveszett sebességgel, egymás szavába vágva kiabálja az agyrémeit. Szereplőinél egytől egyig becsípődött valami, és a színészek elképesztő energiákat mozgósítanak, hogy ezt a becsípődést így vagy úgy kirángassák. Vicei Zsolt és Gerle Andrea dögunalmas és sztereotípiáktól hemzsegő házastársi párbeszédei gyönyörködtetően tipikusak, Gerle különösen remekel a cekkerekkel megpakolt, önnön fontosságát állandóan hangsúlyozó háziasszony szerepében: "Ha én nem csinálom meg, nincs megcsinálva." Cserna Antal filozofikus, sokszor az érthetetlenségig eltúlzott entellektülje, Xantippe "nem középiskolás fokon" oktatja az egyszerű népet, különösen a pattanásig feszült tinédzser Norbit (Horváth Sebestyén Sándor), aki nemcsak a tudásra, a csajokra is rendesen ki van éhezve, ezért - többek közt - nőgyógyász akar lenni, mint Rozs doktor (Horváth László Attila). Spangli bá és Sodó bá (Tóth Károly és Kameniczky László) nyugdíjasai infantilizmusból és idiotizmusból vannak összegyúrva, nyakig fölhúzott rövidnadrágjukban végigrosszalkodják az estét. Budai Zsófi a naiv Lány szerepében nőiségét és a taktikázást próbálgatja, míg párja, a Fiú, Rák Zoltán az olaszos macsót is megvillantja a második felvonásban. Nem utolsó sorban a társaságot Görögországban idegenvezető Maria Kroll szerepében Horváth Margit játssza a korát nehezen viselő dívát, aki gyertyákkal teletűzdelt születésnapi tortáját meglátva ironikusan csak annyit jegyez meg: "mi ez a dzsungel?". S ha az egyes személyes történetek nem is mindig követhetők, a ki kivel miért, mert a temérdek nyelvi játékra csak úgy fülelünk, de Tasnádi szövege nemcsak párbeszédeiben, hanem látványában és ritmusában is "meg van csinálva, mert megcsinálták".