2025-ben a díjat a Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház azon munkatársai kapják, akik a legitimálhatatlan színházeszmény helyett a szellemi-szakmai integritást biztosító bizonytalanságot vállalták.
Kovács Bálint laudációja
Oly korban élünk a földön, amikor a papíron családbarát hatalomnak már a gyerekek öröménél is fontosabb, hogy kizárólag saját kádereinek dobjon oda koncként minden pozíciót; amikor ez a pozíció- és kultúrharc már a gyerek- és ifjúsági színházakat is elérte. Oly korban, amikor a magyar kulturális vezetés számára nemcsak a színházigazgató szakmai rátermettségénél, de a több tucat vagy akár több száz fős társulat saját igényeinél is fontosabb a politikai érdek. Tudjuk: ez hosszú évek óta evidens. A Kolibri Színház igazgatóváltásával mégis újabb vörös vonalat lépett át a hatalom: deklarálták, hogy tényleg semmi sem szent. A gyerekek sem.
A minisztérium úgy nevezte ki a leköszönő alapító-igazgató helyére, a társulattal régóta együtt dolgozó, itthon és nemzetközileg is sikeres pályázóval szemben a saját jelöltjét, hogy a Kolibri társulata tiltakozott.
A színházi szakma jelentős része és különféle szervezetei, valamint a Fővárosi Közgyűlés pedig mindhiába vitatta, hogy a pályázatában a színház alapmissziója megszüntetését is felvető jelölt valóban alkalmasabb lenne a vezetésre, mint konkurense.
A magyar társadalom egyelőre nem találta meg azt a módot, amivel sikeressé lehetne tenni a tiltakozást az ilyen rendelkezések ellen. Ahogy a hasonló helyzetekben mindig, ezúttal is született nyílt levél, próbálkozott ezzel-azzal az ellenzék, volt demonstráció. A sajtó is részletesen beszámolt arról, miért káros, ha egy kiemelkedő színházi műhelyben nem a közeget és a célközönséget jól ismerő, szakmailag is elismert szakember foglalja el a vezető pozíciót, hanem olyasvalaki, aki semmilyen módon nem bizonyította alkalmasságát a feladatra, korábban pedig egy olyan színházat vezetett, amely ellen hatósági vizsgálat lefolytatására volt szükség. De minden hiábavaló volt. A hazai színházi életből pedig évtizedek óta hiányoznak a szolidaritás minden más érdeket és aggodalmat felülíró gesztusai.
Ilyenkor az érintettek számára két rossz lehetőség marad, és az egyének felelőssége, hogy eldöntsék, számukra melyik a kisebbik rossz: a betagozódás az új rendszerbe vagy a felmondás.
A Kolibri Színház több mint negyven munkatársa a felmondást választotta, ráadásul gyerek- és ifjúsági színházi szakemberként úgy, hogy az egyébként is szűkhöz képest még szűkebb elhelyezkedési lehetőségben bízhatnak a bizonytalan jövőben.
De volt kurázsijuk beugrani az ismeretlenbe, csak hogy ne kelljen olyan színházeszményt legitimálniuk, amelyben nem hisznek.
Talán sokaknak csak egy újabb szomorú sajtóhír ez, hasonló ahhoz, amit már több színház vagy médium kapcsán olvashattak. De a felmondást választók számára ez egy visszavonhatatlan, az életük minden pillanatára kiható egzisztenciális döntés, egy karrier kockáztatása a bizonytalanságért – semmi másért, mint az egyenesnek megmaradó gerincért cserébe. Ahogy azoknak a sorsa sem irigylésre méltó, akiknek valamilyen okból jobb meggyőződésük ellenére is maradniuk kellett a színházban.
A Színházi Kritikusok Céhének sincs sok eszköze arra, hogy kifejezze szolidaritását a Kolibri Színház felmondó munkatársaival. Mi annyit tehetünk, hogy kimondjuk: áterezzük döntésük súlyát, köszönjük azt mindazok nevében, akik bíznak egy normálisabban működő ország eljövetelében – és tagjaink egyöntetű szavazása értelmében átadhatjuk nekik a Színházi Kritikusok Céhének Kurázsi díját.
Fejléckép: A Kolibri Színház épülete (forrás: Kolibri Színház)
hírlevél
