„Olyan vagy nekem, mint a nyári nap” – kezdi Will Shakespeare a verselést, barátja, Chris Marlowe pedig biztatja: „Kezdd valami közhellyel, az mindig bejön.” Így vagyunk egy kicsit a Madách Színház nyári slágerdarabjával is. Szirtes Tamás rendező a legjobb színészeket válogatta össze a Szerelmes Shakespeare-hez, és a rendkívül szép díszletekben helyezte el őket (Rózsa István a díszlettervező). És szerencsére van itt varázs, kraft bőven. Nietzsche mondta, hogy a tragédia a dráma csúcsa (a Madách színpadán Marlowe mond majd ilyesmit, Adorjáni Bálint bőrében, ő úgy, hogy „a halál szuper!”). A legnagyobb varázs pedig ebben a a darabban az, hogy

a tragédia komédiába van csomagolva.

Tompos Kátya a Szerelmes Shakespeare egyik főszerepében

A Szerelmes Shakespeare ugyanis a Rómeó és Júlia keletkezéséről szól, kissé bugyuta módon, de szerethetően. Azt a műveltebb néző tudhatja, hogy a sztori már több mint száz éve keringett az avoni hattyú idejében: első írásos nyoma egy bizonyos Salernitano elbeszélése, melyet már 1476-ban kiadtak. A most látott dráma viszont kicsit izgalmasabb, mint egy „áldásos plágium” története: Shakespeare szemet vet egy gazdag lányra egy bálon, aki hogy, hogy nem, megszállott drámarajongó – afféle bölcsészlány –, ráadásul színész akar lenni, pedig tudja, hogy nő színpadra nem állhat. A baj persze az, hogy ezt a Lady Violát más férfinak szánják, a karikatúraszerű Wessex grófnak (Pál András). Titkos szerelmük Shakespeare-t kihúzza az alkotói válságból, életének eseményei pedig a készülő drámába is bekerülnek.

A színdarab persze sziporkázik a humortól, hiába ragyog ékkőként ágyazva a közepén a tragikus Rómeó és Júlia. „Gurulni fognak a röhögéstől” – mondja Henslowe szerepében Szerednyey Béla, amikor megtudja, a készülő komédiából tragédia lett. Megvallom őszintén, rajongok az ilyen narratívákért, imádom a „történet a történetben”-jelenségeket, az pedig páratlanul hatásos, ahogy a Szerelmes Shakespeare-ben elmosódik a határ a nézőtér és a színpad között, a közönség  és a színész, a tragédia és a komédia között. Az ominózus jelenetben ugyanis, amikor a Theater színpadán bemutatják a Rómeó és Júliát, egyszerre vagyunk mi, nézők, mindkét dráma nézői. A negyedik fal leomlik, aztán felépül újra, mi együtt tapsolunk a hangszórókból szóló hangeffektussal, egyszerre aggódunk a veronai, illetve a londoni szerelmespár sorsán.

Mire képes a dráma, mire képes a színház? Ezek a fő kérdések, a választ pedig nem is elsősorban a királynő (Csákányi Eszter) nagymonológja adja meg, hanem az a mód, ahogy ez a történet „elmesélődik”. Kicsit szirupos, kicsit butácska, korhely-poénok, egy férfi énekeskvartett, túlzások, esztelen viccelődés és – ki nem maradhat, a társulatigazgató két fontot fizetett érte! – a kutya. Pont olyan, mint a műben annyiszor idézett Shakespeare-vers, a XVIII. szonett: közhelyesnek tűnik és túl könnyen gördül, de ha jobban megnézem, mélységet találok benne. (Apropó: a szöveg Szabó T. Annáé, akárcsak a Shakespeare-szonett új fordítása.)

Nagy Sándor a Szerelmes Shakespeare címszerepében (Fotó/Forrás: Madách Színház)

Testhezálló Shakespeare szerepe Nagy Sándor számára – igaz, kicsit ő is az a színész, aki egyféle arcot vág mindig, de azt azért elég jól. Tompos Kátya (Viola) hangján viszont a telefonkönyvet is meghallgatnám, egyébként pedig nagyszerű a kalandvágyó, talpraesett lány szerepében.

„Végül minden jóra fordul – hogy hogyan? Az rejtély” – ismételgeti Henslowe, és mindannyian tudjuk, hogy ennél azért nehezebb az élet. De azért nem baj, ha egy estére elhisszük, hogy ilyen egyszerű.