L. Nagy Attila: „A kezdeti csikóságomból lekopott a felesleg”

Változott valami benned, amióta társulati tag lettél a Budapest Bábszínházban? Másként gondolkodsz a szakmádról vagy magadról?

Nehéz erre válaszolni, mert egy ilyen átmenet hasonló lehet ahhoz, mint ahogy valaki mellett megöregszik az ember: egyszerűen nem veszi észre a változásokat. Az biztos, hogy tapasztaltabb, ezáltal átgondoltabb vagyok, ha egy előadás létrehozásáról van szó. Szereztem egy jóleső, biztonságos rutint a színpadi feladatok, próbafolyamatok terén, jobban látom magam kívülről. A biztonságot nem a színészi munkára értem, abban mindig igyekszem kimerészkedni a komfortzónámból, hanem a próbafolyamatban elfoglalt helyemre. Illetve gazdagodott a színházi látásmódom minden egyes rendezővel, akivel együtt dolgoztam. Szerencsére olyan helyen vagyok, ahol mindig van mód a kísérletezésre, ahol lehet újat tanulni emberileg és szakmailag is. Ha a változásra gondolok, azt érzem, kellemesen érek mint színész. A kezdeti csikóságomból lekopott a felesleg, csak az a szertelenség, gyerekség maradt meg, ami kell ehhez a pályához.

Meglepődtél azon, hogy bábszakra vettek föl?

Így belegondolva, nem, mert már a harmadrostán megéreztem, hogy ez a műfaj nekem való, és nagyon elkezdtem élvezni. Előtte minimális tapasztalatom volt a bábozással kapcsolatban, pedig mindig is érdekelt a nonverbalitás, a mozgással való kifejezés. 

vagy miként tudom láttatni ugyanazon mozdulatsorral egy bábon, hogy fél, éhes vagy épp vidám, kizárólag a mozgás dinamikájának megváltoztatásával. Én alapvetően rendszerekben gondolkodó ember vagyok, és a bábhoz is ez kell, a metaforikus rendszerekben való gondolkodás képessége. A színpadunkon mindennek jelentése van, sőt többletjelentése, minden tárgynak, mozdulatnak, és én szeretem az ilyen átgondolt rendet. Persze ez minden jó színházi előadás esetén igaz lehet, de a bábszínpad a maga kézzelfogható, testet öltött költőiségével sokkal érzékletesebben képes hatni.

A Kár, hogy anyádat nem hoztuk el... próbája (Fotó/Forrás: Piti Marcell / Budapest Bábszínház)

Ebben az évadban koreográfusként is közreműködtél két előadásban, a Mindenki legyen kufli!-ban és a Peer Gyntben. Hogy talált meg téged ez a szerepkör?

Ellinger Edina, a Budapest Bábszínház igazgatója kért föl még tavaly szerződtetéskor, hogy a következő rendezésébe, a Mindenki legyen kulfi!-ba készítsek koreográfiát, de nem akart hivatásos koreográfust, inkább egy, hogy is mondjam, mozgás-supervisort. Hiszen leginkább a bábok és a színészek mozgását, helyenként táncát kellett összehangolni, amolyan külső szemként jelen lenni. Edina – aki osztályfőnököm is volt – tudta, hogy van némi tapasztalatom a táncok terén. Profi táncos múltam nincs, de sok évig néptáncoltam gyerekkoromban, majd társastáncoltam, megismertem a latin és standard táncokat, aztán a kortárstáncot, amikor fölkerültem Pestre. Egyszóval kialakult egyfajta stílusérzékem, minden helyzetben tudok mihez nyúlni. A Peer Gynt koreográfiájára pedig november környékén kértek fel, eredetileg nem számoltak koreográfussal, az előkészületek során merült föl, hogy bizonyos jeleneteknél szükséges lesz az összehangolt mozgásforma. Őszintén, kicsit nehéz erről beszélni, zavarban vagyok, mert tényleg nem vagyok koreográfus, nincs papírom, de ez a színház pont az a közeg, ahol az ember kipróbálhatja magát, és a kollégái türelemmel, nyitottsággal fogadják az ötleteit, a bukdácsolásait is.

ami arra sarkall, hogy merjünk új feladatokat vállalni. Edina gondosan ügyel arra, hogy mindig új szakmai kihívás elé állítsa, és így frissen tartsa az itt dolgozókat.

És te nemcsak a színházon belül, hanem azon kívül is keresed a kihívásokat. Gyakran dolgozol független produkciókban?

Mondhatni, ez még az egyetem alatt kezdődött. Azóta játszottam a Gólem Színházban Cseri Hanna két rendezésében, az egyik volt a Kritikus-díjas Kócos macskaember-kölyök. A Jurányiban van műsoron a Szenteczki Zita és Kovács Domokos rendezte Ki ölte meg az apámat, ami szintén Kritikus-díjat kapott. A MU Színházban jelenleg is fut a Domival közösen készített táncelőadásunk, a Tryangle. Gardenö Klaudiával először a Trafóban dolgoztam együtt A katona történetében, utána pedig az Örkény-egypercesek nyomán készült Remény show-ban rendezett a Jurányiban. És van még egy nonverbális produkció a Gasztroszínháznál, amit Barna Lilla álmodott meg, majd együtt hoztuk létre. Emellett szinkronizálok, ami nagyon izgalmas és élvezetes számomra. Ebből is látszik, hogy a Bábszínházban kifejezetten támogatják, ha külsős munkákat vállalok, Márton Éva művészeti titkárral az élen mindent megtesznek azért, hogy részt tudjak venni, amiben csak szeretnék.

A Peer Gynt próbája (Fotó/Forrás: Piti Marcell / Budapest Bábszínház)

Amellett, hogy nem unatkozol, ha jól számolom, májusban meglesz a harmadik közös bemutatótok Gardenö Klaudiával a Bábszínházban. Kérlek, mesélj erről!

Ez a Kár, hogy anyádat nem hoztuk el... című felnőtt bábelőadásunk, ami pajzán és egyéb délvidéki magyar népmesékből állt össze. Ez lesz a Budapest Bábszínház jelenleg egyetlen futó 18+-os előadása, ha a színház történetét nézzük, akkor sem mondható gyakorinak, amire talán még többen emlékezhetnek, az a Kabaré előadás volt. Az a terv, hogy ültetés közben már elkezdődik az előadás, méghozzá pálinkaosztással. Így kezdtük az olvasópróbát is, amin 25 oldal után már szabályosan fájt az arcom a röhögéstől. Nem is mesékből állt össze a szöveg, ezek inkább rövid, csattanós sztorik, anekdoták, viccek. A történeteket megtűzdeltük gyönyörű magyar nótákkal, amiket három kiváló zenész szólaltat meg. Pont most volt egy zicc-próba, ahol végigmentünk az összes dalon, és arra jöttünk rá, hogy az előadás valószínűleg ki fogja készíteni a nézőt, mivel másfél órán át fog felváltva sírni és sírva nevetni. Csodaszépek a dalok, és remekül kiegészítik egymást a viccszerű történetekkel.

Ha jól emlékszem, a műfaja revü, tehát ne is egy összefüggő cselekményű előadásként képzeljük el?

Az előadás sok kis történetből áll, amelyek közt vannak tematikai összefüggések, esetenként a szereplők is vissza-visszatérnek. Nem akarok sok mindent kikotyogni, de annyit elárulhatok, hogy az előadás egységesen egy fiktív tájnyelven szólal meg. Alapvetően délvidéki gyűjtésekből merítkezett az adaptációt készítő Hársing Hilda és Klaudia, ahol viszont másképp beszél egy bánáti vagy egy bácskai, így ezeket a dialektusokat gyúrták egybe. Ezzel a kitalált nyelvjárással nagyon jól tud működni az előadás, ami az autentikus gyűjtéseknek köszönhetően telis-tele van általunk alig ismert, de biztosan nem használt szavakkal, kifejezésekkel. Nagyon kellemesen ízes szöveg, a szó szoros értelmében, mert ezeknek a hol naiv, hol pajzán, szókimondó jeleneteknek textúrájuk, ízük, szaguk van.

A Kár, hogy anyádat nem hoztuk el... próbája (Fotó/Forrás: Piti Marcell / Budapest Bábszínház)

Mi lesz benne a legnehezebb?

A nehézség, illetve a kihívás számomra maga a bábtechnika. Élő játék is lesz benne, egy-két részlet, dalok, táncok, de a jelenetek többsége kesztyűs bábbal valósul meg. Utóbbit ugyan tanultuk az egyetemen, de sok idő sajnos nem volt rá, előadásban most használok először kesztyűst. Kívülről nagyon egyszerűnek tűnik, de közben az egyszerűségében rejlik a nehézsége, abban, hogy mindent nagyon sematikusan kell ábrázolni, feszes ritmusokkal, nagy mozdulatokkal, nem lehet elaprózni. De hálistennek vannak tapasztaltabb kollégák is a csapatban, ők segítenek, például Tatai Zsolt, aki vásári bábjátékos és Vitéz László előadásaival járja az országot. Az egyetemen Zsolt tartotta nekünk a kesztyűs báb alapok órát. Ahogy említettem, sok táncbetét is van az előadásban, Widder Kristóf koreográfiái, akivel borzasztóan jó együtt dolgozni. Szeretem a humorát és azt, hogy semmi erőltetettség nincs az általa megkreált mozdulatokban. Egyébként a koreográfiát leginkább absztrakt néptáncként vagy néptáncparódiaként lehetne leírni, szóval nagyon izgalmas lesz.

Az előadás 18+-os, e kapcsán jut eszembe a kérdés: amikor kiderült a családod vagy barátaid számára, hogy bábszakra kerültél, hányan gondolták azt, hogy te ezentúl csak gyerekeknek fogsz játszani?

Általában mindenki. De szerencsére azóta ez sokat változott, és nemcsak az én környezetemben, hanem a nézőkben is tudatosul, hogy a báb nem egyenlő a gyerekszínházzal. Sőt,

Egyenesen politizáló vásári játékokat mutattak be szerte Európában. Aztán, ha mondjuk jöttek a csendőrök, egy pillanat alatt össze lehetett pakolni az egész színpadot, és odébbállni. Őszintén, nem is tudom, hogy Magyarországon miért feledkeztünk meg ennyire ennek a műfajnak a múltjáról. A Bábszínház nyílt célja az, hogy terjessze a gondolatot, miszerint „a báb nem korosztály, hanem műfaj”, és szerintem ebben a küldetésben nagy segítség lesz a készülő előadás. A Kár, hogy anyádat nem hoztuk el… más réteget fog megszólítani, mint mondjuk egy Peer Gynt, Frankenstein vagy A Szerb Antal-kód, avagy a Pendragon legenda. Egy egyedülálló tematikájú, merész előadás lesz. Hozzáteszem, nemcsak egyszerűen arról fog szólni, hogy vicces meg pajzán, hanem a népi kultúrának egy olyan szegmensébe nyújt betekintést, amelyet méltatlanul elfeledtünk. Nem a szépelgő, giccses, romantikus népiességre gondolok, amit mostanság oly sokan hirdetnek. Klaudia mondta az olvasópróbán – úgyhogy tőle lopom a gondolatot –, hogy a mai modern világunkban szinte szégyelljük a paraszti értékeket, hagyományokat, a hiedelemvilágot. Itt az ideje újra felfedezni mindezt!

Csarkó Bettina és L. Nagy Attila a Hamupipőke c. előadásban (Fotó/Forrás: Piti Marcell / Budapest Bábszínház)

Hovatovább a népi kultúrát le is öntötték egy jó adag politikai mázzal, lehet, hogy valaki pont emiatt idegenkedik tőle…

Megemlíthető az előadás erényeként, hogy nem politizál, és mégis tud beszélni a nemzeti értékről. Klaudiánál igazán jó kezekben van ez az anyag, ő maximálisan felkészült, és tudja, mit akar. Azzal szoktunk viccelni, hogy sokszor azon kell dolgoznunk, hogy ne akarja az első próbán készre csinálni a jeleneteket, hanem hagyjon még próbálnivalót a további időszakra is. Izgalmas, groteszk és egyedülálló humora van, aki látott már tőle előadást, az tudhatja, hogy simán eldobja az agyát bármelyik pillanatban. Nagy erénye, hogy nincs benne szemérmesség a rendezés tekintetében, a legkonvencionálisabb témákban is tud újat mutatni. Ráadásul jelenleg is jazz konziba jár, zeneileg képzett, ezáltal össze tudja fogni az előadás akusztikai szövetét is.

Van valami kifejezett vágyad a következő évadra? Esetleg szerepálom?

Nem is tudom, volt-e valaha szerepálmom. Amíg nem olvastam el az összes drámát és az összes művet, amikből szerepet lehet alkotni, addig nem tudok választani. De majd szólok, hogyha ez megtörtént. Azt tudom, hogy vágyom egy zenés szerepre. Azt mondják, egész jó hangom van, de szeretnék ebben még fejlődni, és örülnék, ha szerepelhetnék egy musicalben. Ha mindez bábbal történhetne, az meg aztán tényleg a lehető legjobb volna. Szóval

Viszont feltett szándékom, hogy még szélesebb körben népszerűsítsem a báb műfaját, mert varázslatos. Most már, 28 éves fejjel néha már felnőttnek mondom magam, de ebből a varázslatból sok van a lelkemben, és ezt akarom terjeszteni.

Támogatott tartalom.

Fejléckép: L. Nagy Attila a Péntek úr csodálatos barátai próbáján (fotó / forrás: Piti Marcell / Budapest Bábszínház)