Ahhoz képest, persze, hogy Goethét annak idején évtizedekig foglalkoztatta a mű, ez az összesen hat óra nem is olyan sok, az egyre inkább mozifilm hosszúságúra kalibrált nézői figyelemmel és türelemmel viszont annál inkább szembe megy.
De merész vállalás azért is, mert Schilling Árpád lerángatja Goethe emberiségkölteményéről a klasszikus öltözéket, és a mi hétköznapjainkba öltözteti. Vagyis inkább vetkőzteti, hiszen a meztelen valóság és a sokszor nyers szexualitás szinte folyamatosan jelen van a színpadon: Faust már az első jelenetben a slicce körül babrál, és Mephistopheles az utolsóban alsónadrágra vetkőztetve búcsúzik tőlünk. (Az előadás egyébként egy jelenetben maga is borítékolja a felháborodott nézői reakciókat.)
Mindez már bőven elég lenne ahhoz, hogy egy, a nézőket minden bizonnyal erősen megosztó előadást kapjunk, de ehhez jön még két, figyelmet és türelmet próbára tevő körülmény: az első részben a hosszú monológok szövegfolyama, a másodikban pedig a burjánzó cselekmény. (Mindkettő befogadásában sokat segít, hogy Márton László műfordításában a Faust hömpölygő szövegfolyama közelebb áll a mai beszélt nyelvhez, mint Jékely Zoltán és Kálnoky László fordítása, de megtartja klasszikus eleganciáját, és jól kihallatszik a rímelés is.)
És annyi minden van még ebben a két estében: sok jó színész, működő és kevésbé működő ötletek sora, utalások, könnyebben és nehezebben megfejthető összefüggések. Mindezek következtében nehéz és talán nem is kell azonnal viszonyulni az előadás(ok)hoz, mert ahogy telnek a napok, egyre inkább úgy tűnik, hogy ez a pirula, amit Schilling Árpád beadott nekünk, bír egy azonnali, elsősorban érzelmi hatással, de igazából egy nehezen lenyelhető, de hosszabb hatóidejű, retard kapszuláról van szó.
A két rész nézhető két külön előadásként is, de összességük több az egy meg egy az kettő szimpla műveleténél. Ágh Márton díszlete például összekapcsolja a kettőt, éppen azzal, hogy nagyon más kép tárul elénk az egyikben, mint a másikban. Az első rész szinte üres terének hátsó részébe néhány bontott ajtót és ablakot állítottak. Annál hangsúlyosabb a tér közepén álló könyv- és iratoszlop, amit a függöny felgördülte után egy hosszan kitartott pillanatig nézhetünk - mielőtt összedőlne. Széthullott darabjait később majd a hét-nyolc év körüli kisfiúkból álló angyalok kara szórja le a színpad és a nézőtér közötti árokba. A könyvek a második részben újra jelen vannak, a kopott, a hatvanas-hetvenes évek jellegzetes tárgyaival túlzsúfolt, értelmiségi lakásban, ami itt a világ metaforája, boszorkánykonyhával, fürdőszobatengerrel és wc-trónnal. A szereplők belelapoznak egy-egy könyvbe, odébb teszik vagy félredobják. Van persze okostelefon-pörgetés és szelfi is. A kezdőképpel együtt mindez a "Miért e lom?" gondolatát idézi, a Faust életét meghatározó, értelmiségi, könyvalapú kultúra végét.
Közös pont az is, hogy mindkét előadás végén bejönnek a díszletezők, és elkezdik szétbontani a díszletet, az előadások pedig a kiürült színpadon maradó magányos ember képével fejeződnek be. Az első részben a tönkretett-megőrült, maszturbáló Margaréta marad ott egyedül (a magányos örömszerzés e formája amúgy is visszatérő motívuma mindkét résznek); a másodikban az egyedül táncoló Mephistopheles - egy kiürült, emberek nélkül maradt világban. Amelyben az Úr - eltérően az eredetitől - meg sem jelenik.
Az első részben Máté Gábor kiégett, megfáradt, testileg és szellemileg is elnehezült Faustja hiába keres újabb ingereket, amelyekkel kitölthetné a benne lévő ürességet, másokat mindezzel tönkretehet, de önmagát nem tudja megmenteni. Ez a Faust nagyon is ismerős: az egyetemi robotba belefásult, a tudományban és a tanításban hitét vesztett tanárember akár ki is léphetne a Katonából és elindulhatna az Egyetem tér felé, hogy lenyomjon még két órát a heti penzumból. Tépelődése, hosszú monológjai, majd a boszorkánykonyha jelenet egyszerre nevetséges és viszolyogtató obszcénsága után az este legdrámaibb és legemlékezetesebb része Faust és Gitta kettőse. Mészáros Blanka alakításából valósággal sugárzik Gitta naiv tisztasága, a rövid ágyjelenetből pedig az a mérhetetlen távolság, ami az életük nagyon eltérő szakaszában lévő két ember találkozásából szükségszerűen a lány tragédiájához vezet. (Az előadásban nem kerülik meg azt a tényt sem, hogy Máté Gábor a Katona igazgatójaként játssza Faustot, aki Mészáros Blankának tanára és egyben színházigazgatója is: "Tanár úr!" - hangzik el kétszer is.)
Míg az első részben Fausté a főszerep, a másodikban Mephistopheles kerül a középpontba, és fontos különbség az is, hogy ahogy a díszlet, úgy a cselekmény is jóval telítettebb, burjánzóbb. Heléna és Faust története, fiúk, Euphórion halála, a Homunculus megteremtése, Próteusz, Philemon és Baucis... sorjáznak a mitológiai szereplők, utalások, történetek. Mindez mintha egy pesti társbérletben zajlana, ahol Monori Lili a takarítónő, aki kék köpenyben, egy vécékefével a kezében mondja a szövegét, úgy, hogy az egyszerre tud mindennapi és fausti mélységű lenni. Önazonos színpadi jelenléte egészen kivételes jelenség.
Kulka János Mephistophelese az első részben bohócként jelenik meg először, és később is vissza-vissza tér ehhez a gunyoros, magas fejhanghoz. Máskor elegáns világfi, ironikus alapállását azonban ekkor sem veszíti el. Mindenre reflektál és (amíg nem ragadják el őt is az ösztönei) mindent kívülről néz - Faust halálát is, ezt már nem gúnyos, de részvétlen, hideg kívülállással. Faust nélkül, kísértettjétől megfosztva azonban ő is egyedül marad az időközben kiürített világ-lakásban. Ami így, magányosan, talán még az ördögnek is lakhatatlan.
Schilling Árpád Faustja összhatásában sem egyszerű képlet: nehéz rá egyértelmű igent vagy nemet mondani, okozhat nagy csalódást és fel is villanyozhat. De azt a hat órát érdemes rászánni.
hírlevél
