A pályád azt mutatja, hogy hűséges típus vagy. Jól látom?
A színészek általában hűségesek és hosszú éveken át kitartanak egymás mellett. Öt évvel ezelőtt azért jöttem Budaörsre, mert ez volt az a hely ahová hívtak, ahol szükség volt rám, ahol a mai napig elfogadnak és megbecsülnek. Ez itt egy valódi alkotócsapat, mindent közösen csinálunk. Itt nem feltétlenül úgy van, hogy jönnek a rendezők és megmondják, mi legyen. Nagy szkanderezések mennek, de szerintem ez jó.
A színészközpontúság látszódik az előadásaitokon is, például a Koldusoperán.
Nagyon szeretném, ha a színészet nagyobb megbecsülést kapna és visszanyerné a méltóságát, amit elvesztett az elmúlt évtizedekben.
Negyven éve kutatom ezt a szakmát és harcolok érte, mert színésznek lenni nem könnyű: gyakran sokkal összetettebb, bonyolultabb alkotói munka, mint a rendezői feladat. Például nem könnyű több százszor eljátszani egy előadást, ugyanolyan hőfokon, mindig újat és újat belerakni, hogy ne fáradjon el – és mégsem vagyunk megbecsülve kellőképpen. Úgy gondolom, hogy erről beszélni kell, minél többet, annál jobb.
Brasch Bence (Oresztész) és Spolarics Andrea (Philebosz) az Elektrában, rend: Alföldi Róbert (Fotó/Forrás: Borovi Dániel / Budaörsi Latinovits Színház)
Szerinted változóban van a rendezőközpontú színházi gondolkodás?
Én is ebben nőttem fel, rettegtünk rendezőktől, rettegtünk diktátor-hajlamú igazgatóktól, de azt gondolom, ennek totálisan vége kell, hogy legyen.
Meggyőződésem, hogy félelemből nem lehet színházat csinálni, csak szabad kreativitásban.
Nem feltétlenül azt mondom, hogy szeretetben, mert a színház nem egy szeretet-intézmény, de mindenesetre nyitott légkörben lehet csak dolgozni, ahol akár konfrontálódhatunk is – mert annak nem lesz következménye. A szakmába nem szabad belekeverni a személyes egót. Mi ezzel próbálkozunk itt, én ezért vagyok Budaörsön.
Az anyát és a Szívkirálynőt alakítod legújabb előadásotokban, az Aliz!-ban, amely Lewis Caroll művei alapján készült. A nyolcéves Alizt Takács Kati formálja meg.
Tengely Gábor markáns rendezői koncepciója a szereposztás, ami rögtön meg is határozza az előadást. Aliz fejlődéstörténetéről szól a darab, de persze egy rendkívül absztrakt álom az egész, amiben egészen szürreális dolgok történnek. Ahogy a főhősre, úgy a színészetre is igaz, hogy
egy jó színész, mindig a féltve őrzött gyermeki énjéből dolgozik, nekünk ez az egyik alapvető energiaforrásunk.
Így aztán ha jól csináljuk, ez a koncepció nem is olyan nagy megerőszakolása a történetnek.
A Négyszögletű Kerek Erdő, Spolarics Andrea (Ló Szerafin), rendezte - Simon Balázs ötleteinek felhasználásával - a társulat (Fotó/Forrás: Borovi Dániel / Budaörsi Latinovits Színház)
Vissza-visszatérnek hozzád, ha nem is az anyaszerepek, de a gondoskodó őserőt kínáló szerepek. Kocsma Jenny-ben is benne van, Kamillában is, és valószínűleg itt is.
Nem én kérem a szerepeimet, ezt valahogy belém látják. Nyilván a kisugárzásomból jön, de még ha nincs is ez benne egy szerepben én biztosan belepakolom, mert borzasztóan foglalkoztat. Egyrészt az anyaság, mert a már félig felnőtt fiaim révén gyakorta találkozom a problémákkal, másrészt ebben megmagyarázhatatlan dolgok is közrejátszanak, olyan energiák, amelyek talán már nem is földi dolgok. Például az, hogy ki milyen nőiséget képvisel a színpadon. A színpadi nőiség ugyanis sok mindentől függ, és nem feltétlenül a színésznő hétköznapi nőiségétől. Ott egy teljesen más esszenciális dolgot kell ábrázolni és nem győzöm hangsúlyozni, hogy ábrázolni.
Spolarics Andrea az Alíz! című előadásban (Fotó/Forrás: Borovi Dániel)
Ha már itt tartunk, Brasch Bencével jónéhány előadásban alkottok izgalmas párost, legutóbb a Koldusoperában Bicska Maxi és Kocsma Jenny-ként. Hogyan próbáltok?
Nagyon jóban vagyunk. Enélkül nem menne. Különösen szeretek vele dolgozni, mert rendkívül tehetségesnek tartom.
Énekelni is imádok, ezért most Kocsma Jenny az egyik kedvenc szerepem.
Szóval jól tudunk együtt dolgozni, de ez így van az egész társulattal. Ha kell félszavakból megértjük egymást és megérezzük, hogy a másiknak mi a szándéka. Nincsenek fölösleges körök egy próbán, nem kell udvariaskodni, hanem nyíltan, szépen megmondhatjuk, kifejezhetjük magunkat egymás előtt. Szerintem mi egy nagyon jól kommunikáló társulat vagyunk és nagy hangsúlyt is fektetünk arra, hogy ne legyenek tabuk és kimondódjanak a dolgok. Békében és harmóniában vagyunk egymással.
Spolarics Andrea (Kocsma Jenny) és Brasch Bence (Bicska Maxi) a Koldusopera c. előadásban, rend. Fehér Balázs Benő (Fotó/Forrás: Borovi Dániel / Budaörsi Latinovits Színház)
Hogyan fogadtad az Aase-díjat?
Nagyon meglepődtem, boldog voltam és megtisztelő, hogy rám gondoltak. Egyrészt azért, mert ez egy szigorúan szakmai díj, ebbe semmilyen politika bele nem szólhat, másrészt meg nagyon megható volt az egész. Ráadásul Gobbi Hilda alapította a legjobb epizodistáknak, akit nagy példaképemnek tekintek. Még volt szerencsém találkozni vele az életben is, tiszteltem és szerettem őt. És talán azt is elmondhatom, hogy ő is szeretett engem, bár fiatal kislány voltam még. A Magyar utcai színészház első lakói között voltam, akkoriban sokat találkoztunk vele.
Milyen meghatározó találkozásokat említenél még az előtted járó nemzedékek közül?
Tolnay Klárival, Sulyok Máriával voltunk egy színpadon, én ugyan csak álltam valahol mögöttük, vagy mellettük. Óriások voltak! Mi még abban nőttünk fel, hogy végtelenül tiszteltük őket, felnéztünk rájuk és rengeteget tanultunk tőlük. Tátott szájjal bámultuk őket, lestük a fogásokat.
Garas Dezső volt az egyik ilyen mesterem, tőle is nagyon sokat tanultam, vagy Fodor Tamástól.
Spolarics Andrea (Fotó/Forrás: Borovi Dániel / Budaörsi Latinovits Színház)
Mintha mindennek a közvetítése is az egyik feladatod lenne.
Talán valamilyen híd-szerepet töltünk be azzal, hogy beszélünk róluk. Latinovitsot még csak-csak ismerik ma a fiatalok, de másokat nem nagyon. Teljesen más volt régen a színész helyzete is, egyszer Tolnay Klárika mesélte nekünk, hogy milyen érzés volt az, amikor végigment a körúton, és mindenhol az ő képe volt kirakva hatalmas transzparenseken. Akármit csinált magával, mindenki felismerte. Akkoriban a sztárok, a szó igazi, nemes értelmében sztárok voltak és nem celebek.
Szívügyed a tanítás. Mit ad neked?
Ebben élem ki a rendezői hajlamaimat, ott tobzódhatok - itt a színházban azért kontrollálom magam. Most Ahogy tetsziket rendezek az osztályomnak, utána egy másik osztálynak Hegedűs a háztetőn zenés vizsgát, úgyhogy van feladatom májusig, és ez csak a színházi része.
Már többször felmerült, hogy színházi keretek között is rendezhetnék, de nem vállaltam, mert úgy érzem, hogy az a teher agyonnyomná a kreativitásomat.
Túlságosan meg akarnék felelni. Így az iskolában elkísérletezgetek és mindenféle utakat kipróbálgatok, ez az én tanulóösvényem is – így nevezem. Lámpagyújtogató vagyok, egy kis égőt talán felgyújtok a tanítványaim fejében, szívében. Nekem azért jó, mert tisztáznom kell dolgokat, meg kell fogalmaznom, ki kell mondanom, amit egyébként lehet, hogy nem tennék meg. Elindítom a tanítványaimat, és ha lehet, hozom ide játszani őket, a Koldusoperában is benne vannak.
Spolarics Andrea az Alíz! című előadásban (Fotó/Forrás: Borovi Dániel)
Aliz!
Budaörsi Latinovits Színház
Bemutató: 2020. február 22.
Fejléckép: Spolarics Andrea (fotó: Borovi Dániel, Budaörsi Latinovits Színház)
hírlevél
