Nem szeretnék szükségszerűség és véletlen filozófiai problémájába belebonyolódni. De akár véletlen, akár szükségszerű, mindenképpen elgondolkodtató, hogy néhány hónapon belül mutatták be Budapesten Brecht darabját, A gömbfejűek és csúcsfejűeket a Nemzetiben, a Vígben meg a Chaplin híres filmje nyomán született A diktátort. Közös bennük ugyanis, hogy mindkettő Hitlerről és vele a fasizmus születéséről, rohamos térnyeréséről és végül uralomra jutásáról szól.
Allegória mindkettő, vagy akár tanmesének is mondható.
Brecht műve didaktikus tandrámák sorozata után született, 1932 és 1936 között, tehát a náci hatalomátvételt megelőző hónapokban és az azt követő években, Shakespeare Szeget szeggel című darabjának ihletésére, annak cselekményét is követve, illetve parafrazálva. Marxista módon főképp gazdasági tényezőkben keresi a történelmi folyamatok okait, ezeket azonban gondosan szétszálazza egyéni pszichológiai, azaz jellembeli és társadalomlélektani összetevőkre. Az első részben az előadást rendező Zsótér Sándor, aki bábszínész hallgatókkal már 2012-ben is színpadra állította a darabot – a Színházi adattár szerint Magyarországon egyedüliként –, sem tud megszabadulni a didaxis szárazságától, az allegória pengeéles, de vékony egyértelműségétől.
Herczeg Péter - A gömbfejűek és a csúcsfejűek (Fotó/Forrás: Puskel Zsolt / PORT.hu)
Megtudjuk, amit jól tudunk – persze lehet, hogy a nem dialektikus materializmuson nevelődött újabb nemzedékek nem tudják –, hogy „előbb a has jön, aztán a morál” (bár ez így egy másik Brecht-darabban szerepel). Ám ami a korábbi, 1928-ban bemutatott Koldusoperában érdekesen, izgalmasan jelenik meg, az itt szikáran és szárazon szól, és ezen az előadás sem tud lényegesen változtatni. Pedig Kristán Attila igazán igyekszik a megtévesztett és amúgy sem túl éleselméjű bérlő nyomorúságát, vergődését a lelkünkbe vésni. A gazdasági viszonyokból, a nyomorúság kényszereiből következő emberi tragédiák csak a második részben bomlanak ki úgy, hogy a szívünkig érjenek.
Az első rész inkább csak történelmi leckének hat, és benne nem könnyen találjuk meg a fogódzókat ahhoz, hogy a húszas-harmincas évek fordulóján volt emlékezetes gazdasági világválság körülményeit a magunk mai viszonyihoz hasonlítsuk. Lényegében azt látjuk, hogy egy állam vezetője a növekvő gazdasági nehézségek, a fenyegető forradalmi mozgolódások közepette lepasszolja a hatalmat egy olyan csoportnak, amelynek propagandája középpontjában a fajelmélet áll, tehát az emberiséget két csoportja osztja, csihekre és csuhokra, és minden bajért az egyiket teszi felelőssé.
A gyűlölködés így eltereli a figyelmet a tényleges gazdasági bajokról.
Udvaros Dorottya - A gömbfejűek és a csúcsfejűek (Fotó/Forrás: Puskel Zsolt / PORT.hu)
A darab és az előadás lényegében az első világháború utáni német viszonyokat modellezi. Csak a második részben kerülnek emberközelbe ennek napi következményei, a megaláztatás, a kínlódás, a szenvedés elemei, amelyek a groteszk fintorokat sem nélkülözik.
Itt Brecht következetesen lebontja a társadalmi ellentmondásokat az emberi kapcsolatokra, sőt az egyénen belüli meghasonlásokra. A külső viszonyoktól kikényszerített belső megkettőződés, meghasadás megnyilvánul tudatos képmutatásban, vergődésben vagy éppen őrületben. A rendező meg a szerepkettőzésekkel is ráerősít az emberi magatartás, jellem viszonylagosságára. Udvaros Dorottya alkirály és kolostori főnökasszony a csuhoknál, egyébként pedig a csúcsfejű csiheket játszók mind a gömbfejű csuhokat is alakítók közül kerülnek ki, ezzel is hangsúlyozva, hogy a megkülönböztetésnek valóságalapja egyáltalán nincsen. A csúcsfejűek nem is viselnek megkülönböztető maszkokat.
Voith Ági - A gömbfejűek és a csúcsfejűek (Fotó/Forrás: Puskel Zsolt / PORT.hu)
Ambrus Mária színes játékvárosra emlékeztető díszlete alkalmazkodik a darab didaktikus jellegéhez, követi a különben álságos társadalmi megoszlást: baloldalt a kolostor, a templom, jobb oldalt a bordélyként is működő kávéház jelenti a képmutató morál és a való élet közötti szélső pontokat.
A színészek természetesen alkalmazkodnak mind Brechthez, mind az előadást rendező Zsótér Sándorhoz. Udvaros Dorottyában zárdafőnöknőként van némi negéd az álság alatt, alkirályként az elegáns hatalmat fitogtatja, amiben Benedek Mari jelmeze is nagy segítségére van. A csak egyetlen szerepet játszó Voith Ági mint lányok futtatásával is foglalkozó kocsmatulajdonos viszont sprőd természetességgel jeleníti meg a józan, kicsit cinikus, kicsit megértő, bizonyos határok közt még segítőkésznek is mutatkozó realista bölcsességet.
Trokán Nóra, Farkas Dénes - A gömbfejűek és a csúcsfejűek (Fotó/Forrás: Puskel Zsolt / PORT.hu)
Söptei Andrea egyik énje a bérlő felesége, a másik a Shakespeare-darabból vett Isbella, akinek erényére tör az álszent uralkodóhelyettes. A szerep korától és külsejétől távol esik, ám a lényegét, a kiszolgáltatottság, a megalázottság szenvedését hitelesen adja. Trokán Nóra pedig az élet bajait természetesnek vevő, azokat elkerülhetetlen sorsként egykedvűen tűrő, morálisan közönyös, szép testben durva lelket praktikusan viselő lányt ad remekül. Farkas Dénes meg azt a különös, furcsa helyzetet mutatja meg igen plasztikusan, amikor valakit az a meglepetés ér, hogy gazdagsága okán kivételezettnek gondolja magát, ám származása miatt mégis életveszélybe kerül.
A Vígszínház új bemutatójának, A diktátor színlapján a cím fölött Charlie Chaplin neve áll, de amit látunk, az jórészt a színház saját szellemi termékének tetszik. A cím alatt azt olvashatjuk, hogy „a vígszínházi színpadi változatot készítette: Vecsei H. Miklós, Vörös Róbert és Eszenyi Enikő”.
Chaplin híres filmje mintha csak dobbantó lenne, ahonnan elrugaszkodott az alkotó fantázia.
Ezúttal nagyszerűen működik az az elszabadult ribillió, folyamatos felfordulás, gyakori rohangálás, ordítozás, amit máskor Eszenyi Enikő és ifj. Vidnyánszky Attila rendezéseiben egyaránt nem szeretek. Ezúttal a szöveg alapjául szolgáló film és a jól ismert történelem határozott irányt szab az ötleteknek, a szárnyaló fantáziának. Brecht darabjához képest másik nagy előnye az alapanyagnak, hogy Chaplin a parabolába, az allegóriába nem akar elemzést, okok és összefüggések rendszerét sűríteni. Karikatúrát rajzol egy ellenszenves, utálatos történelmi folyamatról, illetve egy emberellenes rendszerről. Derűs, játékos, mondhatni vidám torzképet készít. Érthető az a későbbi nyilatkozata, amely szerint, ha tudott volna a haláltáborokról, nem készíti el a filmet. Más kérdés, hogy az emberi kultúra mit veszített volna ezzel.
A Vígszínház előadása viszont mindezek ismeretében készült, ám jó néhány évtizeddel később. Ma már talán könnyebb nevetni a huszadik század rémségein, amelyektől a mai fiatalabbak csaknem olyan távol vannak, mint a kortárs Chaplin volt Amerikában az európai eseményektől.
Ma már lehet okos humorral szemlélni azt, ami a kortársak, az elszenvedők számára szinte elviselhetetlenül nyomasztó lehetett.
Így az előadás erőssége inkább lehet a szellemi, a gondolkodói fölény, mintsem az elutasítás, a felháborodás, a bűnösök megvetése vagy az áldozatok iránti részvét. Brechtet az elemzés vezeti el a humorhoz, a történelem abszurditásának felismeréséhez és ábrázolásához, Chaplint a humor, a burleszk ősi technikája juttattja el ugyanide. A maga csetlő-botló kisemberét helyezi bele a diktatúrába, sőt egyúttal a diktátor bőrébe is, és ezzel egyszerre mulatságos és hátborzongató légkört teremt. Az emberiség nevetve búcsúzik a múltjától – tudjuk Marxtól vagy akár nélküle is, de ez a nevetés legalábbis kesernyés. Felszabadult megkönnyebbülést aligha hoz magával.
A diktátor színpadi előadásának a kulcsa persze éppúgy, mint a filmé, a diktátor megjelenítése. Chapliné nem lehetne az az igazi Chaplin nélkül. A Vígszínház előadása sem lehetne az igazi ifj. Vidnyánszky Attila nélkül. Az előadás nélküle talán létre sem jöhetett volna. Az ő színészi intelligenciája kell ahhoz, hogy a kisember azonosulhasson és el is különüljön a diktátortól, hogy ami ügyetlenség, naivitás, olykor ostobaság az egyikben rokonszenves, kedves báj, az a másikban visszataszító bunkóság, rikító alkalmatlanság. A lényegi különbség az ambícióban van. A maga körében, a maga helyén szeretetre méltó a kisember elesettsége, de utálatos, ha hatalomra tör, és pláne, ha vissza is él a hatalommal. Márpedig visszaél vele, hiszen azért van rá szüksége, hogy ezt megtehesse.
Körülötte remekül működik a Vígszínház színészgárdája, Hajduk Károly az egyik náci alvezér fölényes cinizmusát, Gados Béla egy másiknak rettegő szolgálatkészségét láttatja meggyőzően, Lukács Sándor bölcsességet vegyít a naiv öreg zsidó optimizmusába, Király Dániel pedig a Mussolinit karikírozó Napaloni önhitt fölényeskedését szemlélteti kiválóan.
Antal Csaba díszlete lehetővé teszi a sokféle társadalmi és a vele járó uralmi szint érzékelését és a változatos játékokat. Középpontjában egy lefektethető lépcsőzet áll. Praktikus eszköz szónoki emelvénynek, de nézhetjük a történelem forgandósága örök jelképének is: egyszer fent, máskor lent.
Hogy milyen körülmények folytán került most szinte együtt a színházak műsorára ez a két diktátordarab, azt nem tudhatom. De lehet valami a levegőben.
Fejléckép és A diktátor című előadás fotói: Szkárossy Zsuzsa
hírlevél
