Nem halmoztak el elismerésekkel – meséli Kiss Mari. – A Chicagói Filmfesztivál Ezüst Hugo-díját nem is láttam, amit még 1981-ben kaptunk meg a Vámmentes házasság című filmben a legjobb női alakításért, hárman megosztva Margitai Ágival és Esztergályos Cecíliával. Nem utazhattunk ki átvenni, mindössze a Mafilmtől telefonált és gratulált egy fontos elvtárs. Még mondtam is annak idején Áginak, hogy kérdezzük meg Zsombitól (Zsombolyai János, a film rendezője – a szerk.), mi is ez. Szerintem nem több, mint egy kis emléklap.
Akkor is, hihetetlen, hogy az elismerés mindmáig nem jutott el hozzátok. Szerencsére ilyesmi nem fordulhat elő a Psota-díjjal.
Igen, és nagyon örültem az elismerésnek, mert úgy érzem, Irénnel így még jobban össze vagyok kapcsolva. Szép és fontos gesztus Almási Évától, hogy megalapította ezt a díjat, mert Irén neve így fönnmarad, és nagyon odafigyelnek arra is, ki kapja meg, hogy az elismerésnek megmaradjon a méltósága és a rangja.
Boldog vagyok, hogy Irén nevét ki lehet majd írni az enyém mellé.
Persze, úgy érezni soha nem fogom, hogy akkora volnék, mint ő, mert akkora senki nem tudott lenni.
Psota Irénhez szoros barátság fűzött.
Szerettük egymást. Ő szeretett engem, én szerettem őt. És volt köztünk egy kapocs: Éva (Almási Éva – a szerk.).
Mikor találkoztál először Irénnel?
Főiskolásként a legelső szerepem a Madách Színházban Gorkij Vassza Zseleznovájában volt, amiben Irén volt Vassza Zseleznova. De akkor ő még megközelíthetetlennek tűnt számomra.
Nehéz volt hozzá közel kerülni?
Azoknak igen, akiket középszerűnek vagy annál rosszabbnak ítélt meg. Senkit nem bántott ezért, csak nem vette észre őket. Amikor a Pygmalionban egy színpadon álltunk, még akkor is
csak lentről néztem Irént, mint egy csillagot.
Ő volt Pearce-né, Huszti Péter Higgins, Márkus László Pickering, Haumann Péter Doolittle, Sulyok Mária pedig Higgins anyukája.
Őrületes szereposztás. És te bújtál Eliza bőrébe.
Igen. Irén az előadásban diszkréten eljátszotta, hogy szerelmes Higginsbe. Sokszor visszafordult felé egy-egy pillanatra, annyira fájt neki ez a viszonzatlan érzelem. Minden kijövetele tapsos volt. Csodálatos volt, de a többiek is! Képzeld el Haumannt Doolittle-ként, ahogy egy kicsit be van nyomva.
Fantasztikus lehetett. Irénnel még ott sem lettetek barátok?
Még nem. Akkor költöztem vissza Londonból, talajtalan voltam, és Eliza szerepében sem lubickoltam. Irénnel utána együtt dolgoztunk az Egy erkölcsös éjszaka című filmben is. Ott az volt a csodálatos, hogy
asszisztálhattunk Psota Irén és Makk Károly finom, fedett harcához.
Irénért hiába ment ki az autó, nem érkezett meg időben, három órát állt miatta a forgatás. Olyan is volt, hogy nem tetszett neki valami, vagy gyöngének találta a rendezői instrukciókat, és ennek gyönyörűen hangot is adott… Végül az Apácák című, élőzenés musicalben kerültünk közel egymáshoz. Irén nagyon szerette azt az előadást, röpült benne. A darabot Kerényi Imre rendezte. Irén szerette a szép férfiakat, és Imre akkor az volt. Egyszer megigazított valamit Irén ruháján, és a keze véletlenül Irén hátsójához ért. Rögtön el is kapta onnan, mire Irén rászólt, hogy ne vegye el olyan gyorsan, én ezt szeretem! Erre Imre fülig pirult. Az Apácák után mindig együtt söröztünk Irénnel az öltözőjében. Volt egy kiskutyája is.
Zsuzsi, aki fiú volt.
Néha úgy szólította, hogy fiú, gyere ide, miközben a neve Zsuzsi volt, a fején egy kis piros masnival. Az előadás vége valódi ceremónia volt. Marika, az öltöztetőnő sonkás szendvicset csinált a művésznőnek, kiöntött egy pohár sört, amiből Zsuzsi is ihatott egy picit, és a szendvicsből is kapott. Sokszor mentem be Irén öltözőjébe őt szórakoztatni vagy csak egy jót nevetni, így indult el a mi barátságunk.
Irénnel a létezés maga is élmény volt.
Magas értékű művész volt, nem nyílt meg bárkinek. A partnerei sem voltak akárkik, Makk Károly, Seregi László, Ungvári Tamás. A Psota! című show Irén születésnapjára készült, amibe Almási Évát, Szakály Györgyöt és engem hívott meg vendégfellépőnek. Az este első fele az ő szerepeiről szólt, ezt a részt Irén maga állította össze, a második felében léptek föl a vendégei. Irén és az én életemből is kimaradt Sally szerepe a Kabaréból, pedig mindketten vágytunk volna rá. Irén ötletére úgy jutalmaztuk meg magunkat, hogy ezeken az estéken együtt daloltunk a Kabaréból. Stephem Sondheim Egy nyári éj mosolya című musicaljéből pedig a Bohócok, hé! (Send In The Clowns – a szerk.) című dalt énekeltük el ketten, egymás közt beosztva a sorokat. Mindig nagy élmény és siker volt. Évával és Gyurival kitaláltuk, hogy Irén premierajándéka az legyen, hogy kap egy félember nagyságú bohócot, amit ha megölel, az vele együtt mozog, tehát nem egy statikus, kemény, merev tárgyat képzeltünk el, hanem valami lágyabbat. Irén akkor már egyedül élt, és arra gondoltunk, ha odadobja a fotelba, akkor ott is ül valaki, mégpedig az ő bohóca. Meg is találtuk azt az iparművészt, aki megcsinálta, és Irén rettentően örült neki. Ő egy fantasztikus ember volt, nagy öröm, hogy közel kerülhettem hozzá. Hihetetlen okos is volt.
Az élet annyira erős volt benne, hogy az mások számára nem mindig volt kezelhető.
Szomorú vagyok amiatt, hogy amikor eljöttem a Madách Színházból, és lementem Szombathelyre, elszakadtam a budapesti élettől, és így tőle is, mert berántott az a másik világ.
Ami nem is csoda, hiszen egy fantasztikus társulatot alapítottatok Jordán Tamás irányításával.
Komoly próbák voltak, és nem is tudtam sokszor Pestre jönni, amikor közös programunk lehetett volna Irénnel. Amikor telefonon hívtam, mindig rögzítőre volt kapcsolva, de ha hallotta, hogy én keresem, mindig fölvette, és megkérdezte, hogy van Lacus és Annácska – érdeklődött az egész családról.
Bátor dolog volt az ötvenes éveidben otthagyni Budapestet, és elmenni Szombathelyre. Kevesen érthették, miért kockáztatsz.
Ha az embernek valahol nagyon rossz, akkor el kell jönnie onnan, mert a mozgás mindig hozhat valamit.
Bár az is igaz, hogy az első másfél évem Szombathelyen nem volt jó.
De utána megtaláltad a helyed és tíz évig maradtál a teátrum kötelékében, aminek örökös tagja lettél. Miért jöttél el?
Akkor már egy jó ideje nem értek olyan feladatok, amik miatt azt mondtam, érdemes kétszázhúsz kilométert utaznom. Jó fizetésem volt, de úgy éreztem, nincs értelme.
Ilyenkor az ember elkezdi finoman jelezni egy-két szakmabelinek, hogy hamarosan visszatér a fővárosba?
Ezt nem tartom elegánsnak, nem is csinálom, de a többieket mindig biztatom, hogy tessék telefonálni és odamenni, mert a világ így működik. Szerencsém volt, mert éppen a Kelenföldi pályaudvaron álltam, amikor Alföldi Robi hívott, hogy volna-e kedvem játszani a Mi történt Baby Jane-nel? című előadásban. És egy bútorboltban sétáltam, amikor Rudolf Péter keresett, hogy be kéne ugranom A rendes lányok csendben sírnak című produkció egyik szerepébe.
Amiért elnyerted az eSzínház Fesztiválon a legjobb női alakítás díját.
Akkor éreztem, hogy jó, hogy eljöttem, mert ezt nem tudtam volna Szombathelyről megoldani. Nem tudtam, adódik-e feladat, úgy gondoltam, majd elszinkronizálgatok. Az egy felhőtlen munka, nem kell stresszelni, ott a papír, kimész, találkozol a kollégákkal, és egy kicsit úgy érzed, színész vagy.
Emlékszel az utolsó alkalomra, amikor Irénnel beszéltetek vagy találkoztatok?
Telefonon volt, személyesen akkor már nem találkoztunk vagy öt éve. De Irénről valahogy nem tudtam elképzelni, hogy beteg lesz. Rossz érzés, hogy nem voltam közel hozzá az utolsó az időkben. Ő egyébként a legvégén – nagyon bölcsen – kizárta a külvilágot az életéből. Az embernek tudnia kell, és Irén tudta, meddig szabad beengedni magához bárkit is, hogy megőrizze a róla kialakult képet.
Szoktam én is gondolkodni rajta, mikor kell azt mondani, hogy állj, és innentől ez már csak az én életem.
Még van pár évem, de a lépcső mégiscsak lefelé megy.
Szerencsére remek formában vagy, és mindig vannak olyanok, akik benned gondolkodnak. A rendes lányok csendben sírnak című produkció máig fut a Vígszínház repertoárján, és Rózsavölgyi Szalonban is rendszeresen játszol, legutóbb A Díj című előadásban láttalak, ami Otto Hahn és Lise Meitner történetét dolgozza föl. Otto Hahnt Seress Zoltán alakítja, te pedig Lisa Meitnert játszod a darabban, Herendi Gábor rendezésében. Otto Hahn 1946-ban vehette át az atommaghasadás felfedezéséért a kémiai Nobel-díjat. Kutatásait végig együtt folytatta Lise Meitner, zsidó származású fizikussal, akinek azonban el kellett menekülnie a fasiszta Németországból. Stockholmból levélben küldte el kollégájának a maghasadás magyarázatát, aki egyedül publikálta azt, és Lise Meitner nevét még a Nobel-díj átvételekor sem említette meg. Megrázó történet.
Igen és micsoda sors! Mindig örömöt érzek, amikor odaérek az Ottónak intézett szövegben, hogy ma este téged ünnepelnek, de a kutatásaim ki fogják küzdeni maguknak, hogy tudjanak róluk. A Nobel-díjas Krausz Ferenc csodálatos ember, és amikor megnézte az előadást, azt mondta, az a fontos, hogy gondoskodjon róla a kormány, hogy legyenek Laci bácsik és Sanyi bácsik, akik jó fizika tanárok, mert minden gyereknek jár, hogy jól tanítsák, hiszen belőlük lesznek a jövendő tudósai. Neki is olyan fizikatanára volt, aki miatt imádta a fizikát. Mint ahogy a szintén Nobel-díjas Karikó Katalint – aki szintén eljön majd megnézni a produkciót – is olyanok tanították, akik miatt imádta a tantárgyat. Krausz Ferenc szerint
Lise Meitnernek sokkal jobban fájt az, hogy Otto Hahn sehol nem említette meg a nevét nyilvánosan, mint hogy nem kapta meg a Nobel-díjat.
Megrázó történet, valóban. Azért is örülök, hogy megcsináltuk, hogy tudjanak róla az emberek, és jegyezzék meg Lise Meitner nevét ennyi év után.
Tavaly nyáron igen jelentős szerepet kaptál egy Stranger munkacímen futó, nemzetközi produkcióban. Hogyan talált meg ez a feladat?
Egy elbűvölő személyiség, Fátyol Hermina csinálta a castingot. Amikor először kerestek meg azzal, hogy egy dán filmrendező itt forgat, mondtam, hogy köszönöm szépen, de nem megyek castingra.
Miért nem?
Rossz tapasztalataim voltak, és elhatároztam, hogy soha többé. Hisz’ olyan szép emlékeim vannak a film világából, nem akartam ilyenekkel elrontani!
Mivel sikerült mégis meggyőzniük?
Hogy ez csak én lehetek, és higgyem el, Mads Hedegaard tüneményes rendező. És valóban az.
A mozi nyelvezete sem mindennapi kihívások elé állított. Melyik korban is játszódik a történet?
Hatezer évvel ezelőtt, Dél-Skandináviában, és ehhez egy nyelvész, Tobias Mosbaek Soborg alkotott meg egy skandináv nyelvtörténeti alapokból íródott nyelvet, amit „stranger nyelvnek” neveztek el. A történetben két közösség szerepel, a vadászoké és a farmereké. Az egyik pusztítja a természetet, mert ültet és termel, a másik védi az erdőt, hiszen halászik és vadászik.
Te melyik közösség tagja vagy?
Egy sámánt alakítok a vadászok matriarchális közösségben. A másik inkább patriarchális.
Hol forgattatok?
Rácalmáson, a Duna pesti ágán, egy gyönyörű természetvédelmi területen dolgoztunk magyar, svéd és dán szakemberekkel. A produkcióban rajtam kívül még a magyar gyökerekkel rendelkező, Párizsban élő Sandor Funteknek is komoly szerep jutott. Körülbelül száz mondatom volt ezen a furcsa, stranger nyelven és először úgy éreztem, képtelenség megtanulni.
Kidolgoztál valamilyen módszert a szövegtanulásra?
Magoltam! Hajnali fél ötkor keltem, amikor még csönd van, mert először elolvasni sem tudtam. Három forgatókönyv volt, egy magyar nyelvű, egy angol-stranger, meg egy angol-magyar. Reggelente mindig átvettük az aznapi szöveget. A stábban mindenki beszélt angolul, és én nagyon büszke voltam a honfitársaimra.
Te is kiválóan beszélsz angolul.
Az én angolom már tele van hibával, de gátlástalanul megszólalok, nem probléma számomra.
Hány forgatási napod volt?
Tizennégy, és képzeld, volt egy gyönyörű, idomított farkasunk is A hajamat úgy vágták le, mint az indián nőkét, őrületes volt, ahogy kinéztem, és testfestés is volt. Amikor szinkronizáltam a filmet, azt figyeltem, milyen döbbenetes, hogy tényleg úgy nézek ki, mint egy perui indián!
Idén forgalomba kerülhet a film?
Remélem, hogy igen!
A korábbi mozgóképes munkáidat szívesen nézed vissza?
Néha a Vámmentes házasságot, egy-egy jelenetnél szoktam is haragudni magamra, hogy miért úgy játszottam. Az Egy erkölcsös éjszakát is megnéztem, meg a Szelebrudi vakációt. És olyankor csodálkozom, hogy miért voltam olyan kishitű? Azért, mert ezt hitették el velem.
Miért engedi ezt meg másoknak az ember?
Mert fiatalkorodban talajtalan vagy. Kijössz a főiskolai koleszból, és semmid sincs. Én szerencsére nagyon sok filmet forgattam. De mikor a főiskola után Zsámbéki hívott Kaposvárra, nem mentem, mert meg voltam hatódva Psota Iréntől és a többi nagy színésztől a Madáchban. Azt sem tudtam elképzelni, hogyan mennék le Kaposvárra. Fölülök a vonatra? De hogy viszem le a paplant? Számomra ez megoldhatatlannak tűnt, és így el is úszott. Nem bírtam felnőni.
A kishitűséged megmaradt?
Ebben a korban az ember már ne legyen kishitű.
Inkább azon kell izgulni, hogy ne legyen semmi bajod, és tudd élvezni az életet. Képzeld, reggelente újra találkozom a fakopánccsal (Kiss Mari korábbi interjúnkban mesélt egy a kertjükbe rendszeresen beszálló fakopáncsról – a szerk.), mert visszaköltözött a villanypóznánkra. Ma már háromszor mentem ki, hogy elzavarjam őt egy seprűnyéllel. Micsoda memóriája van, hogy épp itt szeret kopogni, most mondd meg! Hát nem fantasztikus? Van egy fakopáncsom, akivel nem vagyunk jóban. Ma is, amikor kinyitottam a teraszajtót, már tudta, hogy jövök, és elröpült.
Biztos szeret bosszantani.
Abszolút! De mindjárt szét fog esni miatta a villanypóznánk, már így is hatalmas csíkok vannak rajta. Biztos jó kis pondrók vannak benne! A fakopáncs védett állat, nem szabad bántani. De azt nem is csinálnám.
Így marad a seprűd, hogy azzal jelezd neki, hagyja abba.
Igen, és képzeld, a mókusunk is megvan, és felhőtlenül szaladgál. Ebben az életkorban már szembe kell nézned az életeddel, hogy ne pazarold el rossz hangulatra, mert olyan sok időd már nincsen. Úgyhogy örülök annak, ami van. Ki tudja, meddig tart.
A valláshoz hogyan viszonyulsz?
A színésznek a színház a temploma.
Én az emberben hiszek, ha jó. Nem hiszek az e világon túliban, ám megértem, ha az agysebész műtét előtt elmond egy imát. Hát hogyne, hiszen belenyúl egy ember fejébe! Miben bízzon? Csak ő van ott, a kése, meg a Jóisten. A vallás rajtam még nem segített. Illetve egyszer igen, amikor az M3-asról, a Budapest táblától egy kilométerre, behajtottam autóval az árokba. Úgy történt, hogy a kislányom hátul aludt, és a ráborult a pléd az arcára. Egyik kezemmel fogtam a kormányt, miközben lehúztam róla a pokrócot. És ez az öt centi, amit ettől a mozdulattól csináltam, bőven elég volt arra, hogy az autó más irányt vegyen. Amikor felfogtam, hogy egyenesen az árokba hajtunk, és ezek másodpercek, akkor azt mondtam, hogy jaj, Istenem! Nem lett semmi bajunk, de azért, mert volt annyi eszem, hogy ne ferde kerékkel guruljunk, hanem szembefordítottam a gumikat. Szerencsére az árok mély volt és homokos. A teherautók azonnal megálltak, azt hitték, meghaltunk. Kitoltak minket, majd elindultunk haza. A pánikban minden ember Istent keresi. Biztos, hogy könnyebb azoknak, akik vallásosak. De az nem az én utam.
Most is ugyanúgy feszít a vágy a színpad után?
Még nem égtem ki, és nagyon szeretem a színházat. Örülök a főszerepeknek, ám ez egy hatalmas teher is az ember vállán. Úgyhogy boldogan fogok csak bebattyogni a színpadra, majd átbattyogni rajta egy olyan előadásban, ami örömet okoz.
Hány kilométert futsz még?
Ötöt, de minden nap sportolok, hacsak nincs valami betegség.
Akkor miért csak átbattyogni szeretnél a színpadon?
Arra gondolok, ha majd esetleg később jönnének a memóriazavarok.
De hisz nincs semmi gondod a szövegtanulással, sőt!
Persze, mondta is a férjem, hogy most, hogy megtanultam ezt a strange nyelvű szöveget, ezek után egy szavam nem lehet. A filmes workshopokon is mindenfélét csináltunk. Én voltam a rangidős, amiről nem voltam hajlandó tudomást venni, mert olyan gátlástalan voltam, mintha huszonöt éves lennék. Sikítottam, futottam, madár voltam, kő voltam és imádtam! Ugyanolyan gyerekké váltam, mint a többiek.
Fejléckép: Kiss Mari (fotó/forrás: Gordon Eszter / Fidelio)