Kecskeméten debütáltál – még tavaly áprilisban – első rendezéseddel, pont a Naptárlányokkal. Most a Játékszínben viszed színre Tim Firth nagy sikerű darabját. Mi motivált, hogy rendezőként is kipróbáld magad, miközben színészi feladatod is van bőven?
Nagyon szerencsésnek érzem magam: már eddig is sok mindent játszottam, és manapság is sokat dolgozom. És bár a színházi munkáim kellőképpen lefoglaltak, valahogy mégis egyre többször jutott eszembe a rendezés. Sőt, a tanítás is. Úgy két-három évvel ezelőtt egyszer a férjem, Bank Tamás – aki több mint tíz éve vezeti a Játékszínt – és Szente Vajk beszélgettek, Vajk pedig megjegyezte neki, hogy nyugodtan rendezhetnék, szerinte megvan bennem az ehhez szükséges komplex színházi látásmód. Majd rögtön fel is vetette, rendezzek a kecskeméti színházban, ahol művészeti vezető volt akkoriban.
Kicsit sem hezitáltál?
De. Aztán úgy voltam vele, ha ők látják bennem ezt a képességet, miért ne próbáljam meg, és akkor eldől, valóban igaza van-e Vajknak. Az egész próbafolyamatot szerettem Kecskeméten. Imádta a közönség az előadást. Aztán Tamás egyszer csak előállt azzal, hogy talán érdemes a Játékszínben is bemutatni a Naptárlányokat, és rendezném-e ezt is. Nagyon jólesik, hogy bízik bennem. Szakmailag amúgy szigorú velem.
Megkönnyítette a helyzetedet az ismerős alapanyag?
Nyilván sok szempontból segített, de frissítettünk a darabon: Csukás Márton és Csukás Barnabás újra fordították, Lőkös Ildikó és Gévai Juli dramaturgokkal is dolgoztunk rajta, ami rendkívül jót tett az anyagnak. Feszesebb lett, a humora is közelebb került a magyar közönséghez. Fantasztikusak a „lányok”: Bánsági Ildikó, Dobó Kata, Falusi Mariann, Peller Anna, Szőlőskei Timea, Tóth Enikő, de ugyanígy a teljes csapat nagyszerű. Gyorsan összekovácsolódott a társaság, lelkesek.
Már az első próbákon éreztük, ahogy a női energiák összeadódnak.
A Naptárlányok története valós eseményeken alapul…
Amiért különösen kedves a szívemnek. Egy angliai kisvárosban a nőegylet egy kényelmes kanapét szeretett volna vásárolni a helyi kórház onkológiai várótermébe – egyikük férjének az emlékére. Ehhez pénzre volt szükségük. A köztiszteletben álló, középkorú asszonyok merész lépésre szánták el magukat: az éves nőegyleti naptárt a szokásos tájképek helyett izgalmasabb, figyelemfelkeltőbb képekből állították össze – a saját aktfotóikból. A belevaló hölgyek soha nem látott üzleti és világsikert arattak a jótékony célból készített pikáns kalendáriummal. Film is készült belőle, a Felül semmi, amelyet imádok. De általában az angol miliőt, az angol humort, úgy, ahogy van, nagyon bírom.
Lévay Viktória és Bank Tamás a Naptárlányok című előadás olvasópróbáján (Fotó/Forrás: Kaszner Nikolett / Játékszín)
Olvastam, az igazi „naptárlányok” nem csupán egy megfelelő kanapét tudtak vásárolni a helyi kórháznak, hanem a befolyt összegből egy teljes épületszárnyat, egy komplett onkológiai osztályt építtettek.
Valóban, az alapítványuk a mai napig működik, és 1999 óta folyamatosan gyűjtik a pénzt a rákkutatásra.
Mi ragadott meg a történetükben?
Leginkább az, hogy a különböző érdeklődésű, hátterű, eltérő világnézetű és az élethelyzetükből, illetve a korukból adódóan más-más problémákkal küzdő nők micsoda erőket tudnak megmozgatni egymásba kapaszkodva. Pláne azok az asszonyok, akik túl az ötvenen, hatvanon is elszántak, energikusak, és még mindig vonzóak, amivel csak a legendássá vált akciójuk során szembesültek. A darabban is ráébrednek a nők saját erejükre és újra felfedezik saját nőiségüket.
Megható, humoros és inspiráló történet a barátságról, a női összefogásról-összetartásról és az önelfogadásról.
Én hiszek a női energiákban! Azt szeretném, ha az előadással után minden női nézőnk megerősítést kapna, hogy mi, nők igenis szépek, értékesek és szerethetőek vagyunk, nélkülünk nagyon más lenne a világ. A Naptárlányok számottevően nőkről szól, de nem csak nőknek.
A történetbeli naptárfotózáshoz vélhetően kihagyhatatlan a színpadi vetkőzés. Bank Tamás azt nyilatkozta, a nézők ne számítsanak látható pőreségre, ugyanakkor a hat színésznő a színpadon valóban meztelen lesz a fotózáskor, de rajtuk kívül más ezt nem fogja látni.
Annak idején az angol hölgyek a közös cél érdekében félretették minden gátlásukat, amihez igencsak ki kellett lépniük a komfortzónájukból.
Egy ilyen döntés még egy színésznő számára is egyfajta komfortzóna-átlépés.
Nyilvánvalóan átbeszéltük a kolléganőkkel, hogy megkapnak minden támogatást ebben az érzékeny helyzetben ahhoz, hogy az adott jelenetben abszolút biztonságos körülmények között pózolhassanak a „kamera” előtt. Az a lényeg, hogy ők bízzanak egymásban, ez teszi komfortossá azt a bizonyos fotózást. Ott segíteniük kell egymásnak. A közönség pedig maximálisan díjazza a bátorságot és a vagányságot, ahogy ez annak idején Kecskeméten is minden alkalommal beigazolódott.
Lévay Viktória a Naptárlányok című előadás olvasópróbáján (Fotó/Forrás: Kaszner Nikolett / Játékszín)
A Játékszín produkciójához egy valódi naptár is készült. Szintén jótékonysági céllal?
Borzi Vivien fotóin a Naptárlányok minden szereplője, tehát a hat főszereplő színésznőn kívül Horváth Lili, Gáspár Kata, illetve Kerekes József, Barabás Kiss Zoltán és Varga Ádám álltak modellt. Mindannyian bevállalták a merészebb-pikánsabb fotókat, és elképesztően gyönyörű, igazán izgalmas képek készültek. Le a kalappal mindenki előtt! Terveink szerint minden egyes naptárral egy, a rák gyógyításával foglalkozó alapítványt támogatunk majd.
Készülsz még új bemutatóra ebben az évadban?
Nem. Se rendezőként, se színészként. Jelenleg hat előadásom fut, havonta átlagban tizenöt estén állok színpadon, ami nekem abszolút elég. Most már csak olyan szerepeket játszom, amelyekben érzem a kihívást, az új megközelítéseket. Csodálatos lehetőségeket kaptam az utóbbi időben. Meghatározó munka volt A lány a vonaton című pszichothriller címszerepe, amire azt mondtam, ha ez lenne az utolsó szerepem, már elégedett lennék. Abban is szerencsésnek tartom magam, hogy éppen mostanában készülök a Naptárlányok bemutatójára.
Hogy érted?
Lili lányunk friss diplomás balettművészként leszerződött a Székesfehérvári Balett Színházhoz, és Bálint fiunk mellett – aki ugyancsak idén nyáron szerzett egyetemi diplomát – ő is elköltözött otthonról. Kicsit kiürült a ház, de hál’ istennek nincs időm ezen búslakodni, a rendezés kitölti a napjaimat.
Beszélgetésünk elején utaltál arra, hogy a tanítás gondolata is foglalkoztat. Mennyire komolyan?
Olyannyira, hogy két éve jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Egyetem színházművészeti tanár mesterképzésére, ami akkor indult. Felvettek, csakhogy a színházi elfoglaltságaim miatt halasztottam egy évet. Idén ugyanígy jártam, közbeszólt a Naptárlányok próbaidőszaka, úgyhogy a mesterképzést egyelőre el kell engednem, de nyilván megvan az oka, miért alakult így. A tanításnak talán később jön el az ideje, és lehet, hogy más módon köszön majd vissza az életemben.
Fejléckép: Lévay Viktória (fotó/forrás: Kaszner Nikolett / Játékszín)
hírlevél
