Angliában Botho Strauss nem sikk, experimentális drámái túlságosan kevés kapaszkodót nyújtanak a realista színházhoz szokott szemeknek. Az angliai kritika viszont gyorsan megtalálta a párhuzamot és Strauss Gross und klein-ja (Nagy és kicsi) mellé rendelte Lewis Carroll Alice-ét. Akárcsak Alice, Lotte is néhol túl kicsi, máskor meg túlságosan nagy környezetéhez képest. Eddig a párhuzam. A Cate Blanchett és Andrew Upton által vezetett Sydney Theatre Company viszont már az előadás első jelenetében cáfolja a carrolli párhuzamot: Lotte nem butuskán naiv, és Botho Strauss jelenetfűzére sem annyira szimbolista, mint amennyire neorealista.

Benedict Andrews rendezése megtartja az eredeti címet, Martin Crimp szövegváltozata bennehagyja a szövegben a német utcaneveket,  az adaptáció egyik erőssége pedig, hogy nem próbál narratívát erőszakolni Strauss különálló jelenetekből összerakott igencsak posztdramatikus szövegére. Nincs összefüggő cselekmény, és a filmszerűen összesnittelt jelenetek egy igazán izgalmas látványteret adnak. Az előadás folyamatosan játszik a szövegben már adott filmszerű jelenetezéssel és fragmentáltsággal. Johannes Schütz díszlete több mint díszlet, letisztultan realista és szürreális látványtér egyszerre, fényes fehér zsinórral keretet képez a színpad elején, hogy aztán minden jelenetben valami kilógjon a szépen komponált képből. A tologatható szobarészletek, szobasarkak, utcai lámpák, sőt a negyedik jelenet lekicsinyített háztömbje is ugyanazt a célt szolgálja, megbontja a színházi illúziót. Ebben a neorealista festményben viszont rengeteg humor van. Az alacsony kis farúdra erősített pöttömnyi kis zászlót (természetesen német) például hosszas várakozás után a zsinórpadlásról leereszkedő kis ventilátor lobogtatja.

Lotte botladozik ebben a fényesen fehér térben. Ahogyan a celebekből, orosz milliárdokokból és francia diplomatákból összeálló aznap delelőtti nézőtér nem találja a kapcsot az előadással, Lotte sem igazodik el a számára kreált színpadon. Nem az ő hibájuk, párhuzamos valóságok, csupán csak ennyi. Előbbiek Cate Blanchettért vannak ott, Blanchett pedig Lottéért. Cate Blanchett iszonyú tempót diktál, maximális energiabedobással mondja és éli át monológszerű szövegét, dialogizál az akkor még üres térrel, majd a közönséggel, de leginkább saját magával. Amaaaazing - mondogatja erősen ausztrál akcentussal, holott semmi sem csodálatos körülötte. Blanchett bejárja Lotte minden kis lelki szegletét az unalomtól az önámító kapcsolatokon át egészen az egyedüllétig, játéka mindenekelőtt erőteljesen groteszk, nagyít és elmos gesztusokat, sajnálja és sajnáltatja magát, majd magabiztosan veti bele magát minden szembejövő lehetőségbe. Blanchett Lottája természetesnek ható könnyedséggel vált egymásnak teljesen ellentmondó helyzetek között, valahogy úgy, ahogyan szolidan rózsaszín koktélruhájában megigazítja a bugyiját.

Lotte már-már kényszeres emberi kapcsolatkeresése annak minden kudarcával mégsem válhat szenvedéstörténetté. Bár folyamatosan sodródik egyre közelebb az elmezavarhoz, Blanchett Lottéja mégis valamiféle örök idealista marad: egyszerűen csak kisétál a színpadról, maga mögött hagyva az értetlen tekinteteket. A katarzis meg elmarad.