„Nem értem el a célomat, a cél mindig megy előttünk” – mondta az Örkény elmúlt tizennyolc évéről az Indexnek Mácsai, hozzátéve, hogy a nyugati ember mindig újat és újat akar. „Az európai kultúrában semmiképpen nem akarunk semmit úgy csinálni, ahogy tavaly.” Épp ezért nem is vágyik megnyugvásra, hosszú pihenésre, és nem akar unatkozni sem. „Nagy, nyári alvásokra vágyom, meg arra, hogy egy kicsit többet legyek a gyerekekkel.”
„[A] közönségünk ízlése minden korábbinál sokfélébb: húsz év életkori különbséggel már élesen más színházi nyelv tetszik. Mindebben jó lenne tisztán látni, de a csak megérzéseim, ösztöneim vannak. Meg tapasztalataim, az viszont bőven: mindjárt hatvan leszek” – mondta a színház szerepéről, hangsúlyozva, hogy a valóság ma sokkal ködösebb, mint korábban, a fogalmaink megváltoznak, elmosódnak, mint az akvarell. A színház próbál, de nagyon nehéz az aktuális témákról beszélni: „A klímaváltozásról mondjuk valóban nem találtam színpadképes szöveget, de, képzelje, a migrációról sem, pedig elég tágan pásztázunk. Lehet, hogy nem kellene ennyire finnyásnak lenni, különösen a kortárs témákban, mert közepes értékű színpadi szövegek azért vannak minderről a világban, dialógusba szerkesztett érvütköztetés, tulajdonképpen publicisztika.”
Az Örkény Színház új nézőtere (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)
A közéleti színház problémája többrétegű probléma. Az, hogy politikai dolgokról beszéljenek előadások, azért is kényes, mert „[e]gyrészt nincs a hagyományban.
Az utalásos beszéd ismert a magyar színházban, Rákényszerült erre, mert igazi szabadsága a színházművészetnek nagyon rövid periódusokban volt csak.”
Mácsai szerint az emberek amúgy is szívesebben hallanak másról a színházban, mint a politikáról, ami még a csapból is folyik. „Erről nem eleget szoktak beszélni, pedig kulcstényező a csömör, az állandó harci készenléttel, politikai nyüzsgéssel való telítettség. A felelős, szociálisan érzékeny alkotók is torkig vannak. Meg a nézőik is.”
A színháznak lehet rizikót vállalnia, de igazgatóként Mácsainak arra is gondolnia kell, hogy veszélybe lehet sodorni egy színházat a politizálással. „A színházak kiszolgáltatottabbak a politikai tiltásnak, támogatásnak vagy tűrésnek, mint maguk” – mondta a független, piaci alapon működő Indexnek. Szerinte egy politikai témájú darabnak „támadhatatlanul igaznak, okosnak, rétegzettnek, és szakmailag megkérdőjelezhetetlenül erősnek kell lennie”.
Színházigazgatóként, de színészként sem menne el politikai eseményre szavalni. „Azt, hogy egy színész politikai eseményen szaval, egyetlen egyszer láttam makulátlanul hitelesnek. Filmen, fekete-fehérben.
Sinkovits Imrét a Petőfi szobornál, ötvenhat október huszonharmadikán”
– szögezte le.
A TAO-pénzeknek pedig nem híve jelen formájukban, mert „akit rávisz a lélek, az visszaélhet vele. Ám a TAO pénz bizonyos mértékben független a politikától – és ez jó tulajdonsága.”
A kultúrharc szerinte „merőben értelmetlen”, és rossz időket idéz. „Amikor én gimnazista voltam, akkor is volt egyrészről tananyag, a hivatalos kánon – másrészről meg a valódi. Részben fedésben, részben nem. De pontosan tudtuk, kit kell olvasni, kit kell nézni, kit nem. Valaki megmondta nekünk. Gyakran épp a tanáraink. Vagy a szüleink, a barátaink. Ha ez a kultúrharc kiteljesedik, akkor újra ez lesz.
A politikai hűségnek nincs művészete. Az a szuverén lelkeknek van, a harcos természetűeknek is, és a szelídebbeknek is.”
hírlevél
