Magányos mesterség – Ádám Ottó-kiállítás a Bajor Gizi Színészmúzeumban

A Madách Színház legendás igazgatójának, a Kossuth-díjas Ádám Ottónak (1928-2010) állít méltó emléket az egykori tanítványa, Bodolay Géza által igazgatott Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet. A Bajor Gizi Színészmúzeum gazdagon dokumentált kamarakiállításán folyamatosan pereg a Mester nyugalomba vonulásakor (1989), színházában rögzített búcsúest felvétele, amelyen – mások mellett – Görgey Gábor, Huszti Péter, Kerényi Imre, Pécsi Sándor, Psota Irén, Szirtes Tamás emlékezéseit hallgathatjuk.

Jómagam a Színház- és Filmművészeti Főiskolán Ádám Ottó első rendezőosztályának (1976-1980) hallgatója voltam. Diplomám átvétele után részt vettem a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház alapításában, ám tucatnyi dráma megrendezése után – elsősorban nem szakmai, hanem családi okokból – újságíróként, majd diplomataként dolgoztam.

Csaknem fél évszázad elteltével, az emlékkiállítás (kurátor: Kovács Emőke) néhány olyan személyes emléket idéz fel bennem, amelyek csakis a rendezést oktató pedagógusra voltak jellemzőek. Aki az elméletek és „koncepciók” helyett mindig a konkrétumokat, a gyakorlatot helyezte előtérbe.

Ádám Ottó az 1980-as évek közepén (Fotó/Forrás: Fejér Gábor / Népszava / OSZMI)

Az első felvételi vizsgán általános műveltségi tesztet kellett kitöltenünk, a második esszéírásból állt, a harmadikon – rövid felkészülés után – egy drámarészletet állítottunk színpadra; nekem például egy görög tragédia jutott. Olyanokat vett fel első rendezőosztályába, akik már egyetemi diplomával rendelkeztek; Ács János például a szegedi, Seregi Zoltán a debreceni, jómagam a pesti bölcsészkarra jártunk.

A próbafolyamat közben a rendező még többet tud a szerepről, mint a színész, de ha minden tudását megfelelően átadta, akkor a bemutatótól kezdve már csak a színész számít. Nem az egyre divatosabbá váló „rendezői színház” híve volt, hanem a színészcentrikus teátrumé.

A színészhallgatói által is joggal kiemelt rendezői-pedagógiai érdemei mellett – mint humánum, pszichológiai érzékenység, költői realizmus – főiskolai óráin én elsősorban empátiát tanultam tőle. Olyan beleélő képességet, amit nemcsak rendezőként, de később – interjúkészítések során – újságíróként, majd diplomataként is hasznosíthattam.

Egyszer megemlítette, hogy fejfájási tüneteit orvosa a kamionsofőrökéihez hasonlítja.

Az Ádám Ottó (1928–2010) és Színháza című időszaki kiállítás részlete (Fotó/Forrás: OSZMI)

Ha valamelyikünk egy színmű figuráiról kezdett beszélni, rögtön kijavította:

Az amatőr színjátszásból hozott szakmai „lázadozásainkat” megértően fogadta; egy percre sem adva föl pedagógiai hozzáállását, melyet egyszer így fogalmazott meg: „Szerte a világon idősödő tanárok állnak oda gyereklázadások képtelenségei mellé, mert nincs elég önbizalmuk ahhoz, hogy önmagukat vállalják, nehogy öregnek deklarálják őket. Örökifjak akarnak maradni. De hát ezt természetesen nem lehet…”

Megőrzött főiskolai leckekönyvemben nézem a tanárok imponáló névsorát. „Színházrendezés és színészgyakorlat: Ádám Ottó, Nádasdy Kálmán”. Nádasdy egykor Ádám mestere és példaképe is volt. Mindketten kivételesen szuggesztív egyéniségek. Az általunk ősz haja miatt „nagy fehér varázslónak” nevezett Nádasdy utolsó tanítványai voltunk. Sziporkázó instrukcióit követve, egy francia bohózatot próbáltunk; illetve a Kékszakállú herceg várát elemeztük.

Az Ádám Ottó (1928–2010) és Színháza című időszaki kiállítás részlete (Fotó/Forrás: OSZMI)

Drámatörténetet Hegedüs Géza, dramaturgiát Gyárfás Miklós, zenét Petrovics Emil tanított; a szcenikát Szinte Gábor, a mozgást Pintér Tamás kaszkadőr. Valamennyien szakmájuk legjobbjai közé tartoztak. Másodéven bekapcsolódott Lengyel György (színészi játék) és Gosztonyi János (beszéd); később Horváth Ádám (televíziós stúdiógyakorlatok) és Bozó László (rádiórendezés).

A sokszínű tanrend összeállításában Ádám Ottó nyilvánvalóan oroszlánrészt vállalt, hiszen nemcsak osztályfőnök volt, hanem rektorhelyettes is.

Közben igazgatta a Madách Színházat, ahol akkoriban rendezte a Sütő Andrástól személyesen neki eljuttatott Csillag a máglyánt, majd később a Hamletet. A Sütő-dráma főpróbáján készült fotó kiemelt helyet kap a kamarakiállításon is: Ádám Ottó „megszokott”, kigombolt nyakú fekete ingében – az Erdélyből csak az utolsó pillanatban „átengedett” szerző mellett ülve – mosolyog a két főszereplőre, Huszti Péterre és Sztankay Istvánra.

Ádám Ottó és Huszti Péter a Csillag a máglyán olvasópróbáján 1975-ben (Fotó/Forrás: Ikladi László / Magántulajdon / OSZMI)

Óráit – számos tanártársával ellentétben – akkor is megtartotta, ha délelőttönként rendezett. Ugyanakkor rektorhelyettesi gondjairól keveset beszélt, mesterségóráin a tanításra koncentrált.

Amikor a Rómeó és Júlia azon jelenetét rendeztem (már színészhallgatókkal), melyben a patikus altatót ad Júliának, váratlanul elmesélte: édesapjának patikája volt Kolozsvár főterén. Amikor egy vevő olyasmit kért, ami nem volt az üzletben, akkor ő a hátsó kijáraton keresztül átszaladt egy másik patikába, hogy ott vegye meg a kért gyógyszert, mialatt édesapja szóval tartotta a vásárlót.

Azt már nem tette hozzá – én is csak jóval később tudtam meg –, hogy 1944-ben, édesapjával együtt, Kolozsvárról őt is deportálták. Nem feltétlenül azért nem említette, mert a hetvenes években nem volt szokás erről beszélni, hiszen például két holokauszt-túlélő tanárunk, Hegedüs Géza és Gosztonyi János is felidézték nekünk koncentrációs táborbeli szenvedéseiket. Valószínűleg inkább azért hallgatott erről, mert zárkózott ember volt, és kamaszkorának ez a fejezete már nem kapcsolódott a Shakespeare-dráma „patikus- jelenetéhez”.

Ádám Ottó kilép a Madách Színház művészbejáróján 1962-ben (Fotó/Forrás: Kotnyek Antal / OSZMI)

Egyszer jártam Vas utcai rektorhelyettesi irodájában, melynek falát – egyéniségének megfelelően – nem saját rendezéseinek fotói díszítették, hanem édesapjának tablóképe a kolozsvári unitárius gimnáziumból. 

Nem sokkal a nagy bukaresti földrengés után (1977) járt a román fővárosban, de nem színházi élményeiről mesélt, hanem arról, hogy

Londoni tanulmányútja után megemlítette: az ottani új Nemzeti Színház színpadtechnikája annyira bonyolult, hogy használatát Peter Brookék is csak most kezdik megtanulni. Vendéglátói különben is a magyar világsztárról, Sass Sylviáról akartak vele beszélgetni… Osztálytermünkbe gyakorta benyitott a Főiskola fűtője, hogy érdeklődjön: megfelelő-e a hőmérséklet. Mivel fűtőnk megszólalásig hasonlított a Szentivánéji álom rendezésével éppen pesti vendégjátékon tartózkodó (imént idézett) angol rendezőre, kijelentettük: „Tanár úr! Hívjuk ide Brookot!…”

Az első évben főképpen még elméleti feladatokat kaptunk. Én például az Éjjeli menedékhely és az Othello egy-egy jelenetét elemeztem, és Móricz-novellákat dramatizáltam, de már akkor el kellett készítenünk egy-egy részletes rendezőpéldányt makettel, jelmezekkel, kelléklistával.

Bessenyei Ferenc és Huszti Péter a Madách Színház Othello című előadásában 1973-ban (Fotó/Forrás: Ikládi László / OSZMI)

Másodévtől kezdve már folyamatosan rendeztünk: Ádám Ottó „összeházasított” bennünket Kerényi Imre és Simon Zsuzsa párhuzamos színészosztályainak hallgatóival. Vizsgáinkon Shakespeare-, Molière-, Goldoni-, Shaw-, Csehov-, Brecht- és Bródy-jeleneteket adtunk elő.

Az egyikben Máté Gábort rendeztem. A „Ha nekem egy nő-nőm volna!” mondatnak (Bródy Sándor: A medikus) a próbák során nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget, de Ádám Ottó rámutatott, hogy itt elnyújtott kiejtéssel célszerű kiemelni az igazi nőből „való”, tehát „nő-nő” szókapcsolatot. Ma már az egész előadásunkból csak erre a mondatra emlékszem. Csaknem fél évszázad elteltével megkérdeztem a szerepe szerint „nő-nőre” vágyakozó Máté Gábort: ő is emlékezett erre a jelenetre. Nyilvánvalóan nem az idézett mondat, hanem Ádám Ottó szuggesztivitása, fanyar humora miatt. 

Harmadévben különféle színházakban gyakoroltuk a segédrendezői feladatokat, én például Marton Endre, Ruszt József és Iglódi István mellett. Negyedévben már az Ódry Színpadon, önálló rendezéssel léptünk a közönség elé. Jómagam Az arany meg az asszony című Krúdy-egyfelvonásossal debütáltam a már akkor csillogó tehetségű Udvaros Dorottya IV. éves növendékkel a címszerepben. Ennek a Krúdy-darabnak megzenésített operaváltozatát Nádasdy Kálmán is megrendezte:

Győri diplomarendezésem után (1980), amely két Molière-komédia volt, Ádám Ottó csak ennyit mondott: „Úgy látszik, maga lassan érő típus, és azok közé tartozik, akik folyamatosan fejlődnek.” Két főszereplőm (Uri István és Safranek Károly) korábban az ő színészosztályának növendéke volt.

Az Ádám Ottó (1928–2010) és Színháza című időszaki kiállítás részlete (Fotó/Forrás: OSZMI)

Politikáról – direkt módon – nem sok szó esett, de egy-egy ironikus megjegyzéssel érzékeltette fenntartásait a kommunizmus túlkapásaival szemben. Amikor például megtudtuk, hogy a nagyhírű moszkvai Jurij Ljubimov – vendégrendezőként – helyenként durván instruálja a magyar színészeket, Ádám Ottó csöndesen megjegyezte: „Persze, a Vörös Hadsereggel a háta mögött…”

Amikor arról volt szó, hogy valamennyi színháznak, minden évadban kötelező egy szovjet darabot is műsorra tűznie, hozzátette: „Szerencsére Aczél elfogadta, hogy mindannyian jobban járunk Csehovval és az orosz klasszikusokkal…”.      

Tanári, pedagógiai munkásságára is érvényes az emlékkiállításon idézett vallomás: „Néha azzal ámítom magam, hogy az én színházam segített megőrizni az emberi méltóságot, itt-ott enyhítette a szenvedést, több örömet szerzett, mint amennyi bánatot okozott…”     

A cikkben szereplő képeket az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet bocsátotta szerkesztőségünk rendelkezésére. Köszönet érte!

Fejléckép: Ádám Ottó az 1980-as évek közepén (forrás: Koncz Zsuzsa / OSZMI)