A Gyulai Várszínház és a Kolozsvári Állami Magyar Színház ősbemutatójának helyszíne az impozáns Gyulai vár, amely idilli környezetet biztosít a darabnak, és amelynek felső körfolyosóját a rendezés igyekszik is a lehetőségekhez mérten kihasználni. Hol onnan, hol a nézőtér mellől szólal meg a narrátor (Bodolai Balázs), aki segít eligazodni az Ifj. Vidnyánszky Attila alkotta világban.
Szükség is van rá, hiszen a múlt és a jelen, a néphagyomány és a multikulturális szemlélet – ahogy a valóságban is – masszaként folyik össze. Már a kezdőkép is szürreális hatást kelt: Kodály és Bartók (a darabban az egyszerűség kedvéért csak Barbár K. és Barbár B.) sietve igyekszik bedeszkázni a bejárati ajtót, hogy hívatlanul beállító vendégük ne tudjon rájuk törni. Hogy ki vagy mi az – rendőr, rosszakaró, a sajtó munkatársa vagy maga a kultúra? – nem derül ki, mint ahogyan az is csak homályosan fejthető fel, hogy mit keres olykor egy balta Bartók kezében.
Jelenet az Ifjú barbárokból (Fotó/Forrás: Kiss Zoltán / Gyulai Várszínház)
Az Ifjú barbárok a keretes szerkezeten túl nem akar eltérni a kronologikus történetmeséléstől, a történetnek pedig kifejezetten előnyére válik, hogy időrendben és ok-okozati összefüggéseiben látjuk a cselekményt, Bartók gyerekkorától indulva, egészen a haláláig.
És itt vetődik fel az első valódi kérdés: kiről is szól ez a mű?
A cím alapján egyértelműen a két zenei talentum barátságáról, közös útjukról. Mégis, mintha Bartók – csakúgy, mint az életben – hangsúlyosabban lenne jelen, figurája is jóval árnyaltabb, mint barátjáé. Már maga a gondolat, hogy a szerepet egy színésznőre osztják (Imre Éva), új megvilágításba helyezi a karaktert, mindezt pedig Vecsei H. Miklós darabja fokozza azzal, hogy elmozdítja a zeneszerző személyét az abszurd irányába.
Emellett az előadás a fizikai színház eszköztárával igyekszik nyomatékot adni az egyes jeleneteknek (koreográfus: Berecz István), ezáltal viszont a színre vitt emberek olyan hatást keltenek, mintha nem lennének teljesen épelméjűek – azon túl, hogy ehhez a gyűjtőmunkához magától értetődően szükség van valamiféle megszállottságra. Ugyanakkor
üdvözölendő az a megoldás, hogy a női testbe bújtatott Bartók szövegeit a narrátor szájából halljuk megszólalni.
Amikor Imre Éva a második felvonásban mégis saját maga válaszol egy feltett kérdésre, a varázs megtörni látszik.
Mintha ezzel a gesztussal Bartók is megérkezne a történet jelenébe, és elkezdené megélni mindazt, ami körülötte történik. Kodály (Szűcs Ervin) ezzel szemben jellegtelenebb figura, szinte semmi olyan nincs benne – sem a megnyilvánulásaiban, sem a megjelenésében –, amitől kitörhetne az átlagemberek szürkeségéből. Különösen fontossá válik így az a mondat, amelyben elhangzik, hogy a kutatások kapcsán szinte csak Bartók nevét emlegeti a sajtó. Kodály a földhöz ragadtság embere.
Jelenet az Ifjú barbárokból (Fotó/Forrás: Kiss Zoltán / Gyulai Várszínház)
Bizonyos szempontból szükség is van arra, hogy a két figura két végletet testesítsen meg, mert (mint az a darabban világosan kirajzolódik) a zeneszerzők útja egy helyen fizikailag is különválik. Addig a pontig azonban el kell jutniuk a szereplőknek. Céljuk bár nemes, gyűjtési szenvedélyük pedig még sokáig egymás mellett tartja őket, az eszközeik és a kultúráról alkotott fogalmaik eltérőek.
Egy dologban azonban ugyanúgy látják a világot, és így fogalmazzák meg a darab kulcskérdését és egyben kutatásuk fő tézisét:
Lehet, hogy már nincs is magyar zene?
Erről természetesen szó sincs, de tisztán kirajzolódik a bécsi udvarok stílusának széleskörű terjedése, és a közízlésre gyakorolt hatása. „Közelebb kell hozni az emberekhez a népzenét” – fűzik tovább az alapgondolatot a darab egyik fordulópontján. A zeneakadémiai koncert hatalmas siker és óriási bukás egyben: a zeneszerzők tojástartókból összetákolt takarásban (díszlettervező: Csíki Csaba), a falhoz szorítva várják kutatásuk hatását. A közönség tombol, ők pedig hamarosan bíróság elé állnak, majdhogynem hazaárulónak kikiáltva.
Jelenet az Ifjú barbárokból (Fotó/Forrás: Kiss Zoltán / Gyulai Várszínház)
Korabeli feljegyzések alapján színpadra álmodott jelenet ez, csakúgy, mint Kodály és Bartók gyűjtéseinek rekonstrukciója. A narrátor sűrűn idéz a naplókból és dokumentációkból, melynek illusztrálásában a főszereplőket segítő táncosok, valamint a zenekar tagjai segédkeznek. Ugyancsak megjelennek a kor meghatározó alakjai: Csáth Géza, Ady Endre és Kosztolányi Dezső, akikbe belefojtják a szót. „Ez most nem rólatok szól” – mondják a többiek, és ahogy az író egy tollvonással kihúz néhány sort a kéziratból, úgy távoznak egy-egy végszóval ők is.
Az utolsó szöget az veri be a kutatás koporsójába (vagy a zárásként visszatérő nyitójelenet bedeszkázott ajtajába), hogy elkobozzák Bartók zongoráját.
A hangszert, amely szimbolikus módon egy lány képében mindig ott van a zeneszerző közelében, és ami hirtelen – a művész életében először – nincs vele. „Elvesztettem páromat” – hangzik fel az ismert népdal, afféle rekviemként. Közben pedig Bartókot is szimbolikus módon, egy mérlegre téve bedobozolják.
Jelenet az Ifjú barbárokból (Fotó/Forrás: Kiss Zoltán / Gyulai Várszínház)
Ő és Kodály sem lenne több egy polcra rakható kulturális árucikknél? Ifj. Vidnyánszky Attila rendezése egy izgalmas színházi kísérlet, amely újra felfedezi a különböző színpadi formákat (csakúgy, mint saját korukban a zeneszerzők a népzenét), bátran játszva el azok keverésével, valamint újraértelmezésével. Azt pedig talán csak évek távlatából látjuk majd, hogy ennek a rendhagyó képződménynek milyen hatása lehet arra, ahogyan a néző és alkotó a színházról gondolkodik.
Fejléckép: Jelenet az előadásból (fotó: Kiss Zoltán / Gyulai Várszínház)
hírlevél
