Az Országos Színházi Találkozó zárásaként kerekasztal-beszélgetéseket szerveztek a fesztivál tanulságairól. Az egyik beszélgetés címe A POSZT-on túl – egy országos színházi fesztivál felé volt. Ez mintha azt sejtetné, hogy a találkozóval a POSZT után maradt űrt szeretnék valamiféleképpen betölteni.
Az Országos Színházi Találkozó egyik nagy kérdése valóban az, hogy miként lehetne újraindítani ezt a fesztivált abban a színházi közegben, ami ma Magyarországon kialakult. Az idei, rendhagyó találkozó ideje alatt arra kerestük a választ, milyen új tematika és szempontrendszer mentén lehetne ezt megszervezni. A szakmán belül a kapcsolatok erodálódtak, amit igazi fizikai találkozások tudnak lassan helyrehozni. Szükség van egy szakmai találkozási pontra, csak ez tud előremozdítani minket, máskülönben mindenki csak a saját kis világában fog működni. Ehhez azonban meg kell határozni azokat az alapelveket, amelyeket mindenki elfogad, hogy az egész szakma egységesen részt is akarjon venni a fesztiválon. Csak így tudunk közösen gondolkodni, erre építettem fel a most zárult beszélgetéssorozatot.
A beszélgetések alapján kezdenek már kikristályosodni, mik lehetnének ezek az alapelvek?
Úgy érzem, sikerült közelíteni az álláspontokat, amelyeket majd szeretnénk egy közös, összefoglaló írott anyagban is megfogalmazni. Egyetértettünk abban, hogy vidéken kell folytatódjon, mert itt is szükség van egy ilyen fesztiválra. Ahogy abban sem volt vita, hogy az állami szerepvállalásnak viszonylag jelentősnek kell lennie, persze úgy, hogy az adott városnak is hozzá kell tennie a részét.
Az egyik legfontosabb alapelv pedig az, hogy maradjunk nyitottak, és hagyjuk, hogy az a színház, amelyik vállalja a találkozó megrendezését, maga döntsön a válogatás szakmai szempontjairól.
Ez szerintem kulcsfontosságú! Mi idén úgy hirdettük meg a fesztivált, hogy minden igazgatót arra kértünk, delegálja azt az előadást, amely szerinte a leginkább magában foglalja színháza küldetését. Ez azért fontos, mert ezzel nem csupán a szakma és a közönség, hanem egyúttal a saját társulatunk felé is kommunikálhatunk valamit.
Az ön választása miért épp a Fináléra esett?
Azért, mert egy kortárs magyar dráma, amit fiatal alkotók hoztak létre. Ráadásul égetően aktuális és fontos társadalmi problémákkal foglalkozik, például az oktatás és a média által generált nyilvánosság beteges hatásaival. Ez az előadás lefedi azt, amit saját missziónkként megfogalmaztunk.
Gemza Péter (Fotó/Forrás: Máthé András / Csokonai Színház)
Az ön elképzelésében a színháznak valamiféle társadalomformáló erőnek kell lennie?
Ez egy rettentő fontos feladat, persze. Viszont ezekkel a definíciókkal általában az a gond, hogy túlságosan leszűkítjük velük a dolgokat. Ha azt mondom, kizárólag a társadalmi ügyekkel kell foglalkozni, akkor azzal azt is kijelentem, hogy például a szórakoztatás mehet a kukába. Pedig az is lehet egy színház missziója. Ebben a sokszínűségben van az erőnk. A Csokonai például egy vidéki, nemzeti státusszal rendelkező színház, bizonyos kritériumoknak meg kell felelnünk. A régióban közel s távol ez az egyetlen színház, nem mondhatjuk azt a nézőinknek, hogy ha például operettet akar látni, utazzon el Budapestre. Nyilván, a teljes palettát nem tudjuk lefedni, de az sem megoldás, ha befogjuk a fülünket, és bezárjuk a szemünket.
Az Országos Színházi Találkozónak van egy olyan funkciója is, hogy ellensúlyozza azt, hogy kulturális értelemben is meglehetősen Budapest-központú az ország?
Ez kétségkívül benne van. Azzal, ha minden évben más város rendezné meg a találkozót, mindig máshova kerülhetne a fókusz is. Ráadásul egyfajta kihívás elé állítanánk az adott települést, hiszen fogadnia kell a teljes színházi szcénát.
Hogyan profitálhat mindebből az adott város?
Rengeteg hozott értéke van, ha egy város – és a hozzá tartozó régió – végig tudja nézni az ország teljes színházi palettáját. Ha másért nem, azért is, mert utána jobban tudják értékelni a saját társulatukat is. De nézzük más szempontból: egy Kassa méretű városnál az éves fesztiválhozadék nagyságrendileg egymillió euró. A magyarországi adatokról még nem tudok nyilatkozni, de arról meg vagyok győződve, hogy ha ezek a fesztiválok a helyükre kerülnek, nagy hozzáadott értéket képviselnek nemcsak kulturális, hanem gazdasági értelemben is.
Egy ilyen fesztivál képes arra, hogy katalizátora legyen az adott város hosszú távú fejlődésének is.
Jelen esetben pedig egy országos rendezvényben gondolkodunk, ami folyamatosan vándorol – ez mégiscsak fontos közösségépítő, identitásképző erővel bír.
Érkeztek önhöz visszajelzések már a nézői oldalról?
A legfontosabb visszajelzés, hogy az előadások csaknem kilencven százaléka teltházzal ment le. Érződik az embereken, hogy igényük van erre. Pedig ez már nem a színházi főszezon, itt a jó idő, és elindultak a szabadtéri előadások is. Ilyen szempontból különleges, hogy húsz vendégelőadást láthatott a debreceni közönség egy hónap alatt.
Gemza Péter, Radnai Márk és Marosi Bence az Országos Színházi Találkozó kerekasztal-beszélgetésén (Fotó/Forrás: Csokonai Színház)
A társulatok közti együttműködést hangsúlyozza, de a kisördög ilyenkor mindig megszólal bennem: önök nem riválisai is egymásnak? Hiszen a társulatok mégiscsak versenyeznek a nézők figyelméért.
Nem gondolom, hogy konkurenciái volnánk egymásnak, főleg itt vidéken nem. A mobilitás még itt, Debrecen, Miskolc és Nyíregyháza között is nagyon kicsi, pedig ez egy olyan régió, ahol könnyebben mozoghatnak a nézők. Persze, az Országos Színházi Találkozó hagyományosan egy verseny, ahol mindenki arra törekszik, hogy az előadásával nyerjen valamit. Úgy érzékeltem, hogy volt egyfajta felfokozott várakozás azzal kapcsolatban, melyik társulat tud előtérbe kerülni, kinek a legjobb a rendezése, hol voltak a leginnovatívabb megoldások.
A zsűrizés szempontjairól esett szó a kerekasztal-beszélgetéseken?
A zsűri összetételéről természetesen beszéltünk. A tagok közt mindenképp kell legyenek például díszlet- és jelmeztervezők, vagyis olyan szakemberek, akik nem feltétlenül a rendezést figyelik, hanem másfajta tekintettel is értékelni tudják az előadásokat. Fontos, hogy minél jobban lefedjük itt is a teljes szakmát.
Voltak olyan dolgok, amiket át akartak venni a POSZT működéséből? Esetleg fordítva: épphogy elkerülni bizonyos hibákat?
Jelenleg még egy átmeneti stádiumban vagyunk, a múlt és a jövő között. Ezek az alapelvek, amikről eddig szó volt, olyan elemek, amiket át kellene vennünk. A zsűri összetétele például nagyon jól működött a POSZT-nál. De annak is óriási a jelentősége, hogy milyen időintervallumban történik a találkozó. Meg kellene tartani, hogy márciustól márciusig zajlik a válogatás, a fesztivál pedig júniusban van, mert ez jól alkalmazkodik a színházak működéséhez.
Asbóth Anikó, a Vojtina Bábszínház és Gemza Péter a Csokonai Nemzeti Színház igazgatója (Fotó/Forrás: Csokonai Nemzeti Színház közösségi oldala)
Szintén Debrecen adott otthont a Nemzetközi Amatőr-színházi Fesztiválnak. Miért álltak be a program mögé?
Én már 2015-ben leírtam, hogy szükség volna egy olyan programra, amely a régióban lévő amatőr színházaknak kínál fel egy workshoprendszert. Fontos, hogy leüljünk és beszélgessünk velük, tréningeket szervezzünk nekik, menedzsment és kommunikáció témájában is. Ezen az úton szépen lassan el is indultunk, és most a Színházi Olimpián belül merült fel a kérdés, hova kerüljön a fesztivál idén Magyarországon. És mivel Dr. Lakó Zsigmond, a DESZínház vezetője tagja a fesztiválnak, ráadásul elkészült az új színházi épületünk is, evidens volt, hogy Debrecen adjon otthont a rendezvénynek. Fontosnak tartom az amatőr színházi mozgalmat, hiszen az ő munkájuk is közösségszervező és -építő erővel bír. Egyedülálló, amit csinálnak. Minél több ilyen társulatra lenne szükség. Nemzeti színházként feladatunk, hogy segítsük őket, és együttműködjünk velük. Fontos elemei a magyar vidéknek, épp ezért izgalmas, hogy most megmutathattuk, nemcsak Magyarországon létezik ez a mozgalom: Japántól Marokkón keresztül Finnországig mindenhol vannak amatőr társulatok.
A kőszínházak profitálhatnak valamiféleképpen az amatőr társulatok megismeréséből?
Az biztos, hogy nem azért támogatjuk őket, mert abban bízunk, hogy esetleg a közönségüket becsábíthatjuk a saját előadásainkra. Nem üzleti alapon gondolkodunk róluk. Az az igazán érdekes az amatőr társulatokban, hogy óriási elkötelezettség van bennük a színház irányában. Borzasztó nagy energiákat tudnak megmozgatni, és gyönyörű előadásokat hoznak létre.
Egy irtózatosan erős, belső motivációs lendületet tanulhat tőlük a kőszínházi szakma
– valami olyasmit, ami nem veszett ugyan el, de nem árt folyton emlékeztetni magunkat, hogy ez az, amit őrizni, óvni kell.
A játék szeretetére gondol?
Igen. Azt az időt, amit más a munkája mellett pihenésre fordít, ők a színházba fektetik, mert sokkal nagyobb az értéke az ő szemükben, hiszen nagy áldozatot hoznak érte. Az előadásaikat nem az innovatív interpretációk vagy a szuperszofisztikált rendezés tartja életben, hanem a szívük és a lelkesedésük. Azt hiszem, ez a lényeg.
Támogatott tartalom
Fejléckép: Gemza Péter (Fotó/Forrás: Csokonai Színház)
hírlevél
