Több éve játszod sikerrel a Telik – egy óra az életedből című előadást, amit te magad írtál gyerek- és fiatalkori élményeid alapján. Annak ellenére, hogy saját magadat alakítod, formálódott benned a karakter ez idő alatt?

Valamennyit biztosan változott, hiszen a bemutató óta eltelt négy év. Akkor huszonhat éves voltam, most pedig harminc vagyok, de a színpadon igyekszem az akkori énemet adni a nézőknek. Nemrég kérdezte tőlem valaki, nem fárad-e el a szerep, ha ennyiszer játszom, azt válaszoltam, hogy azért nem tud, mert nem engedhetem meg magamnak, hogy elfáradjon, a nézők ugyanis egy-egy estén először látják az előadást, ezért nekem mindig úgy kell kiállnom, mintha legelőször adnám elő. A szerep egy korábbi állapotomat tükrözi, azt, ahol akkor tartottam, amikor írtam, én viszont változtam azóta, mentem előre, alakult a látásmódom, megerősödtem, és sokkal bátrabb lett a játékom.

Hogyan tudsz a felszínen maradni, miközben újra meg újra átéled a fiatalkori traumáidat, amikről szó esik az előadásban, köztük édesanyád betegségét?

Hál’ Istennek kevés kisujjból kirázós szerepet játszom, de igen, ez pláne nem olyan. Nyilván megviselnek ezek az esték, ezért szükségem van rá, hogy ott érezzem magammal azoknak a támogatását, energiáit, akik már nincsenek velem, tőlük szoktam erőt kérni, és ösztönöz, ha látom a nézőkön, hogy történt bennük valami, esetleg megláttak a történetemben egy olyan részletet, ami segíthet túljutni a saját elakadásaikon az életükben. Az előadások után rendszeresen tartunk közönségtalálkozót, és ilyenkor sok olyan visszajelzést kapok, amik megerősítenek abban, hogy ennek igazán van értelme. Azt érzem, hogy

Kevesen tudják például, mert a szerepeim és a kiállásom nem ezt sugallják, de valójában introvertált alkat vagyok. Itt kicsit beleshetnek a maszkjaim alá.

Márfi Márk (Fotó/Forrás: Simándi Nóra)

Felfeded előttünk magad, az életed legbensőbb részleteit osztod meg a közönséggel, amihez nem kevés bátorság kell. Honnan jött az igény, hogy magadról szeretnél elmondani valamit a színpadon?

Eredetileg nem így terveztem, vagyis nem úgy írtam meg, mint amiből egyszer majd előadás lesz, hanem a Színház- és Filmművészeti Egyetemen ez volt a szakdolgozatom, akkor még Istálló címen, műbőrkötésben, amit igyekeztem a tőlem telhető legjobb módon elkészíteni. Abból indultam ki, hogy színészként egy szerep kidolgozása során elsősorban a saját életünkből, tapasztalatainkból, tehát a múltunkból tudunk meríteni, ezért nekiláttam, hogy feltérképezzem magamban, honnan jövök, miből építkezem a színpadon. Sok olyan traumát és nehézséget ragadtam meg, amelyekkel azt éreztem, foglalkoznom kell. Egy Vas megyei faluban cseperedtem, majd egy farmra költöztünk, ami már önmagában kuriózum helyzet, majd onnan átkerültem kollégiumba Szombathelyre, később pedig Budapestre. Tizenkét évvel az elköltözés után, az első pandémia idején hazaköltöztem, aztán jött édesanya betegsége, és úgy éreztem, azzal tudok neki a legtöbbet segíteni, ha elkezdjük átbeszélni, mi mindenen mentünk már eddig keresztül együtt, hogy erőt tudjon belőle nyerni. Ezután kezdtem el írni – részben terápiás jelleggel –, és nem is gondoltam rá, hogy ez a tanáraimon kívül másokhoz is eljuthat, úgy voltam vele, hogy biztos felkerül majd a könyvtár polcára a többi szakdolgozat mellé, és úgysem olvassa el senki, elfelejtik. De nem így lett. A mestereim megláttak benne valamit, és biztatni kezdtek, hogy készítsek belőle előadást, mert érdemes lenne másoknak is megismernie a történetemet.

Címet változtattunk, Istállóból Telik lett. Majd hozzáékelődött az alcím is: Egy óra az életedből. Aztán azzal kellett megbirkózzak: lesz-e egy órájuk az embereknek, vagy hogy kíváncsiak lesznek-e rá? És még persze sok egyéb dologgal, amibe egy független produkció létrehozásánál ütközni lehet. A Lassan esetében sem egyszerű, négy éve azért egy fokkal könnyebb volt, de hiszünk benne, ahogy hittünk anno a Telikben. A második pandémia alatt végig próbáltunk, és mire újra kinyíltak a színházak, már hozzánk is lehetett jönni a Lóvasútra. Azóta bebizonyosodott, hogy jó döntés volt belevágni.

Mitől tud működni a szöveg színpadi előadásként?

Ezeknek a történeteknek az ereje önmagukban rejlik, ezért az előadás nem igényli, hogy erőteljes színészi játékot pakoljak rá, sőt attól csak elbillenne az egyensúly. Talán az a trükk, hogy egyszerűen csak közölni kell azt, ami történt. Tényszerűen. Önéletrajzi ihletésű a darab, de egy csomó olyan szál van benne, ami mégis hihetetlennek tűnik. Sokan megkérdezik, hogy na jó, de akkor ez most tényleg igaz? Ötévesen tényleg lerántottam a testvéremet a motorról? Én pedig azt felelem, igen, így volt.  És talán valóban onnan eredhet édesanyámban a magány gondolata. És a pulykafarmon tényleg 36 ezer pulykánk volt? Mert az rengeteg, az nem létezik! De igen, annyi volt. Ezek múltbeli történetek, amiken nem változtatok,

Márfi Márk (Fotó/Forrás: Dudás Zoltán)

Végig egyedül vagy a színpadon, mire ad lehetőséget ez a forma, és hogy érzed magad ebben a helyzetben?

Az előadásból készült komplex színházi nevelési verzió is, amivel eddig közel négyszáz diákhoz jutottunk el. A feldolgozó foglalkozásokon mindig kérünk tőlük visszajelzéseket, és az egyik diák elmesélte, hogy eleinte tartott ettől a formától, mert neki a színház azt jelenti, hogy két vagy több ember között történik valami a színpadon, de végül kellemesen csalódott, és azt érezte, kvázi ő az én partnerem, hiszen hozzá beszélek. Talán az az egyik legnagyobb kihívás az egészben, hogy estéről estére ötven-hatvan embernek kell megadjam ugyanezt az érzést, miközben folyamatosan jelen vagyok, nem lehet elbújni, és nincs alkalmam kimenni sem, hogy rákészüljek egy újabb történetre.

A folytatás már nem monodráma lesz, Für Anikóval dolgozol együtt, akivel anya-fia párost játszotok. Hogyan találtatok egymásra?

Egy vizsgafilmben dolgoztunk együtt, sokat beszélgettünk, és hamar kiderült, hogy jól működik köztünk a kémia, kölcsönösen kíváncsiak vagyunk a másikra. Előjöttek közös szálak, például a szombathelyi kötődésünk, aztán szóba jött a Telik című előadás, hogy megírtam a folytatását, a Lassant, és azt mondta, szeretné elolvasni. Miután elolvasta, felhívott, és azt mondta, csináljuk meg. Fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy Anikó úgy mondott igent, és szavazott bizalmat a közös munkának, hogy akkor még nem látta a Teliket. Hál’ Istennek azután sem adta vissza a szerepet, hogy megnézte az előadást, sőt! Húsz éve tagja az Örkény Színháznak, közel tíz éve nem játszott független színházi előadásban, ezért elképesztően nagy dolog, hogy az a szöveg, amit írtam, meggyőzte arról, hogy érdemes belevágni.

Für Anikó és Márfi Márk (Fotó/Forrás: Simándi Nóra)

A készülő előadásban Für Anikó az édesanyád ihlette karaktert fogja játszani. Hatalmas vállalás lehet ilyen módon megidézni őt, és feldolgozni a kapcsolatotokat. Mi ad ehhez erőt?

Sok erőt ad az, ahogy a Teliket fogadják mind a mai napig, és Ancsa nyitottsága is rengeteget számít, de mindezzel együtt is tudom, hogy piszok nehéz lesz. Az előző darabommal a családomnak is meg kellett küzdenie, most viszont egy személynek – talán a legfontosabbnak – már nem tudom kikérni a véleményét, mégis úgy érzem, támogatna abban, hogy ez legyen. Különben azt sem tartom véletlennek, és ha lehet ilyet mondani, egyenesen jelnek tekintem, hogy Für Anikót idén beválasztották a Halhatatlanok Társulatának tagjai közé. Szeretném hinni, hogy

Mikó Csaba volt a mentorod a darab fejlesztése során. Mire épül a folytatás?

Egy trilógia van készülőben. Ez lényegében a második rész. Így fog felépülni: Telik, Lassan, Tovább. Mindegyik darab önálló drámaként is megállja a helyét, de kapcsolódnak egymáshoz. Egyiknek sem feltétele a másik, de kiegészítik egymást. Aki megnézi a Teliket a Lassan előtt, annak komplexebb képe lesz az egészről, de ahogy korábban mondtam, Anikó is először a második résszel találkozott, ez is azt bizonyítja, hogy önmagában is működik, sőt szerintem kifejezetten izgalmas lehet a Lassan után látni az előzménytörténetet. Biztos vagyok benne, hogy mindkettőre lesz példa a közönségből. A Továbbot pedig a napokban fejezem be az Örkény István Drámaírói Ösztöndíj keretében. A Lassan egy őszinte beszélgetés két ember – jelen esetben anya és fia – között, de apa-lányra, nagyszülő-unokára vagy testvér-unokatesóra is lefordítható természetesen. Az nagyon fontos, hogy két ember kell hozzá, ha csak az egyik nyitott rá, úgy baromi nehéz. Olyan témákat vet fel, mint a kommunikációképtelenség, a problémák szőnyeg alá söprésének jelensége, a halogatás és az a sok elfojtás, ami egy idő után kikezdi az egészséget is. Nehezen nézünk szembe a problémáinkkal, nem tisztázzuk egymással a dolgainkat, azonban ha túl sokáig várunk, eljöhet egy pont, amikor már késő lesz. Szeretnénk rádöbbenteni az embereket ennek a fontosságára, mert szerintem sokszor belefeledkezünk, azt hisszük, hogy lassan, pedig gyorsan telik…

Fejléckép: Márfi Márk és Für Anikó (fotó: Simándi Nóra)