Markó-Valentyik Anna: A báb olyan műfaj, amivel határtalanul lehet létezni

Beszélgetésünkkor épp a Felvidéken turnézol, állandóan úton vagy?

Sokszor. De rengeteget utazom turnészerűen, aztán utána van egy kis leállás. Bár nekem az, hogy egy vagy másfél hétig nem hagyom el Veszprémet és annak vonzáskörzetét, már leállásnak számít.

Mióta vagy a veszprémi Kabóca Bábszínháznál?

Társulati tagként ez az első évadom. Korábban vendégművészként szerepeltem egy-egy produkcióban, fogadta előadásaimat a színház, illetve rendeztem egy nagyszínpados gyerekelőadást Gréta címmel, amely egy kisfiú és egy bálna barátságáról szól. Úgyhogy nem volt ismeretlen számomra a társulat, de a helyszín igen, mert a színház a városon belül költözött.

És milyen az új játszóhely?

Szerintem nagyon szép és alkalmas. Alapvetően nem színháznak, hanem rendezvényközpontnak épült. A városvezetés nagyon támogatólag áll az intézményhez, a társulathoz, így nekik köszönhetően gyakorlatilag már most sikerült olyan teret kialakítani, ami színházi. És hát gyönyörű helyen van,

ott a Szerelem-sziget, a patak, fölöttünk a szikla a várral. Lépten-nyomon turistaösvényekre bukkan az ember, meg hát nagy előny az ingyenes parkoló is. Ez egy jó helyszín, és még jobb lesz.

Markó-Valentyik Anna (Fotó/Forrás: Éder Veronika)

Veszprémnél maradva: már felnőtteknek szóló előadásokkal is dolgoztok, mennyire nyitott erre az ottani közönség?

Szerintem egyre inkább. A felnőtt programsorozatot az Alaine – Ideje a meghalásnak című előadással indítottuk. Szerencsére nagyon sokan voltak, és mindenkinek tetszett. Persze, tudta a színházvezetés, hogy merész lépés ezzel az előadással kezdeni, hiszen sokaknak az is újdonság, hogy léteznek felnőtteknek szánt bábelőadások, nemhogy olyanok, amik öregedésről, halálról szólnak. Az országban majdnem minden nagyvárosban játszhattam már az Alaine-t, emellett nagyon pici településekre is eljutott a Déryné Programnak köszönhetően. Ha vannak is kételkedők, ha esélyt adnak az előadásnak, végül pozitívan távoznak. Egyszer előadás után odajött hozzám egy hölgy, gyakorlatilag át sem tudtam öltözni, és azt mondta: „én csak azért jöttem, mert nem tudtam elképzelni, mit fog itt maga csinálni”. Szóval nekem csupa reménykeltő élményem van. Összességében azt látom, nyitott a veszprémi közönség a felnőtteknek szóló bábelőadásokra, viszont olyan, mintha inkább a gyerekelőadásokkal kapcsolatban nem épült volna ki a bizalom. De ez országosan is így van.

Miért gondolod így?

Nem látom az összes gyermekeknek szánt tájoló előadást, de a Kabócánál és a KL Színháznál az utóbbi másfél évben folyamatosan azt kapjuk meg, főleg a kisebb, vidéki településekről, hogy „végre igazi színházat nézhettek”. Hogy végre nem valami szájbarágós, didaktikus előadás jött, hanem olyan, ami a felnőttek és a gyerekek számára is értékkel bírt.

Hogy mit, azt nem tudom, lehet, hogy a látványt, a dramaturgiát, a rendezést vagy akár a színészetet. Amikor mi elkezdtük a szakmát, én akkor is tudtam, hogy néhányan sajnos – teljesen buta módon – büntetésként élik meg, ha gyerekeknek kell rendezni, játszani. És egy idő után kizárólag megélhetési tevékenységként tekintenek az ilyen produkciók létrehozására, amit nem szabadna. Úgy érzem, hogy most nagyon sok ilyen produkció lehet a piacon, még azt is megkockáztatom, hogy jó pár színes, szagos, szélesvásznú, sok pénz van benne, de tartalom, érték kevés. Ezt érzik a szülők, érzik a pedagógusok, és talán meggondolják, mire üljenek be, vagy ami még rosszabb: inkább elfordulnak a színháztól.

Markó-Valentyik Anna és Kocsis Pál az édes hazám c. előadásban (Fotó/Forrás: Kabóca Bábszínház / Peka Roland)

A kisfiad pont a Covid idején született, ezáltal olyan, mintha nem is lett volna kiesés a pályádon a gyermekvállalás miatt, hiszen abban az időben a színházak is alig-alig működtek.

Igen, a terhesség és szülés időszaka is mind terhelt volt a járvánnyal meg mindennel, ami azzal járt. Bár nem akartam túlzottan a kirakatban lenni, de az egészen furcsa volt, hogy sokan a barátaim és ismerőseim közül egyáltalán nem láttak kismamaként. Volt, hogy hónapokig el se hagytam a házat, és egy évig szinte alig találkoztam emberekkel.

2022-ben szerepeltél a Sztárban sztár leszek! műsorában, mindezt pont a korábbi bezártság hozta ki belőled?

Részben igen, a kisfiam olyan egyéves lehetett, és nagyon hiányzott, hogy történjen velem valami. De leginkább azért mentem oda, mert szerettem volna, hogy az emberek egy ilyen, kereskedelmi tévés platformon is lássanak bábos tartalmat. Azt gondolom, a szakmám is ludas egy picit abban, hogy nem mutatkozunk meg ilyen felületeken, vagy legalábbis csak nagyritkán. Amúgy nem sült el olyan rosszul, mint amilyen rosszul elsülhetett volna. Tényleg arról akart szólni, hogy a báb alapvetően underground műfaj, még világszinten is, de ez nem azt jelenti, hogy kevesebbet tudna a mainstreamnél. Szerintem

Markó-Valentyik Anna a Táncoló Festmények 1. – A. Tóth Sándor c. előadásban (Fotó/Forrás: Kabóca Bábszínház / Peka Roland)

Több egyszemélyes előadásod is van, csak nehéz így tekinteni rájuk, mivel mindig ott van veled az örök társ, a báb. Hogyan jött nálad ez az egyszemélyesség?

Pont azon gondolkodtam, hogy ez nálam nem egészen személyes döntés volt. Az egyetemen kaptuk azt a feladatot, hogy készítsünk egyedül egy felnőtteknek szóló, valamint egy gyerekeknek szóló előadást. Azzal a célzattal, hogy egyrészt kipróbáljuk magunkat valamilyen intézményi kereteken kívüli dologban, másrészt az is benne volt, hogy ha valakinek ne adj’ isten nem lesz szerződése ötödév után, akkor legyen két előadás a zsebében.

És gondolom akkor elég hamar kiderült, hogy jól megy neked ez a műfaj. Azonnal jött, hogy felkerekedsz, és az előadásaiddal bejárod a világot?

Jó, hogy világot mondtál ország helyett, mert épp mostanában érzek magamban egy váltást ezzel kapcsolatban. Az egyetem közepéig tényleg hazai viszonylatokban gondolkodtam, és ennek mentén jöttek létre a produkcióim, negyedik-ötödik évtől biztosan éreztem, hogy ez pont egy olyan műfaj, amivel határtalanul lehet létezni.

Egy kisgyerek mellett hogyan lehet mindezt menedzselni?

A fiam mindig is türelmes volt ezzel kapcsolatban, és én sosem éltem ezzel vissza. Mindig amennyi időt nélkülöznie kellett, azt igyekeztem duplán visszaadni neki. Tudom, hogy szokatlan az időbeosztásom, de szerintem más szakmát űző szülő sincsen lényegesen többet vagy kevesebbet a gyerekével. Egy csomó esetben hamarabb tudok menni érte az oviba, mert délelőtt lejátszottam két előadást, és akkor miénk az egész délután. Persze, a hétvégék nem teljesen szabadok, de színház mellet ez már csak így van. Tulajdonképpen szerencsénk volt, hogy a Covid miatt sok időt tölthettünk együtt.

Markó-Valentyik Anna (Fotó/Forrás: Éder Veronika)

Az egyetemen készült el az Anyajegy című előadásod, amivel még mindig fellépsz olykor. Tudtál ezzel az anyaggal valamennyire előre készülni az anyaságra?

Erre nem lehet felkészülni igazán. Az Anyajegy előadásai után sokszor maradtak ott nézők, meséltek, írtak leveleket, szóval zúdultak rám az anyaságtörténetek. Jó érzés volt, hogy nem vagyok egyedül a problémáimmal. A tudat, hogy valami másokkal is megesett, megnyugtatott. Az előadással kapcsolatban azt érzem, lehetne emelni a tétet, szerepelhetne benne még egy gyerek. Nyilván az egyetem harmadévében bőven elég volt technikai szempontból megugrani ezt a lécet, azóta azért kifacsartabb helyzeteket is el tudnék képzelni. Miközben látom, hogy a nézőknek még mindig sokat ad ez az előadás, kicsit már kevésnek érzem a feladatot. Szeretem, de olykor nehézkes játszani.

Mindig motoszkál benned, hogy valami újat, eggyel nehezebbet csinálj?

Én alapvetően egy felkészülős, alapos ember vagyok. Azt is észrevettem, hogy ez a műfaj akkor ütős, ha valamit nagyon kigyakorolsz, akár egy rém egyszerű dolgot, amit látványosan és varázslatosan prezentálsz. Eddig mindig nagyon jó, igényes munkáim voltak bábszínházakban, de a bérletes rendszer miatt azt vettem észre, hogy a produkcióinkban

Sokszor előfordult, hogy egy adott bábbal kapcsolatos tudásnak a felét sem mutatjuk meg egy előadásban, mert a történetvezetés szempontjából nem lényeges. Engem ez elkezdett zavarni, mert szeretek fejlődni, és igen, mindig bennem volt, hogy én mindezt egyre profibban és eredményesen szeretném csinálni, mint ahogy mondjuk a sportolók dolgoznak.

Markó-Valentyik Anna A szegény halász meg a túl sokra vágyó felesége c. előadásban (Fotó/Forrás: Kabóca Bábszínház / Peka Roland)

Nemrég forgattál, a Hogyan tudnék élni nélküled? egyik mellékszereplőjeként láthat a közönség. Felfedeztek maguknak a filmesek?

Sokan azt mondják. A Demjén-film volt gyakorlatilag az első nagy mozi, ahol értékelhető szerepem volt, és nagyon örültem neki. A forgatás túlzás nélkül csodálatos volt. Egyszerre tanultam, megmérettettem, és prezentáltam. Rég nem volt ilyen. A kamerával nincs tapasztalatom, szóval nagyon figyeltem, hogy ne nálam akadjanak el a felvételek. Hogy most mi lesz? Nem tudom. Igazából már az utolsó forgatási napon úgy engedtek el, hogy az egész stáb szeretete ömlött rám, és azt mondták higgyem el, hogy ez a szerep biztosan hatással lesz a pályámra. A díszbemutató után is hasonlókat mondtak, számtalan pozitív visszajelzést kaptam. Rettentően hálás vagyok, hogy a sok casting után kipróbálhattam magam, hogy kaptam esélyt. És persze boldog is, hogy sokaknak tudtam bizonyítani. Borzasztóan örülnék egy következő lehetőségnek. Ahogyan annak is, ha a filmes szakma közeledne a báb műfajához. Sokan zavarba jöttek a díszbemutatón, hogy bábszínész vagyok, nem igazán értették, mit szeretek én ebben. Persze tudom, hogy valószínűleg régen voltak professzionális bábszínházban, nem látják, mit jelent ma ez a műfaj, pláne, hogy mi minden lehetne és lesz még. 

Mit szeretsz jobban, felnőtteknek vagy inkább gyerekeknek alkotni?

Nehéz kérdés. Egyszer nagyon gyorsan kellett erre válaszolnom, és akkor végül a felnőtteket mondtam, holott nagyon szeretek gyerekeknek is játszani. És rendkívül dühít, ha valaki lenézi őket, meg azt gondolja, hogy „ők csak gyerekek, nekik ennyi is elég”. A múltkor például egy kis faluban játszottam egy előadást, ami egy olyan dallal kezdődött, amelynek első hallásra nem egyértelmű a szövege. Meghajlás után odajött hozzám egy másodikos kisgyerek, és megkérdezte, mit énekeltem az elején, mert szeretné tudni. Elképesztően figyelnek, miért becsüljük hát őket alá? Persze, az sem jó, ha elsüvít fölöttük a tartalom, ülnek, és egy szót sem értek. De sokat tudnak ők, és nagyon nyitottak, kíváncsiak. Szóval nagyon szeretek gyerekeknek játszani, de csakis olyan produkciót, ami kellően igényes, és nekik szól. Ha nem tehetném ezt, inkább szakmát váltanék. Nincs annál rosszabb alapállás, hogy csináljunk egy cuki, kedves valamit gyerekeknek. Az ilyen engem nem érdekel. Ne ez legyen egy előadás létrejöttének mozgatója. Felnőtteknek meg azért jó játszani, mert varázslatosak azok a pillanatok, amikor elfelejtik a fenntartásaikat, és akár egy pohár halálának tragédiáját vagy komikumát is átérzik. Meglepni, feledtetni velük a napjaik nyűgjét, nagy munka, de sok örömet ad.

Fejléckép: Markó-Valentyik Anna (fotó/forrás: Toroczkai Csaba / Kabóca Bábszínház)