- Az idei alkalom már a hetedik lesz a fesztivál történetében. A hét év egy gyerek életében már elég komoly. Már kérdez, önálló akarata és véleménye van. Vajon egy fesztivál életében mit jelent hét év? Mennyinek felel ez meg az emberi élethez viszonyítva? A kutyákét tudjuk - de egy fesztiválét?

- Az biztos, hogy az Ördögkatlan már nem egy hétéves gyerek. Azt hiszem, egy felnőttről beszélgetünk most. Kialakult a "jelleme", a "személyisége", és ez alapjaiban már nem fog változni. A felnőttkornak vannak előnyei és hátrányai. Mindenesetre az esetek többségében a felnőtt már elszakadt a szülőktől, miközben a szülők továbbra is gyermekként bánnak vele. A kérdésedre az a válasz, hogy az idei, hetedik fesztivál már kiszámítható, aki ismeri, tudja, mire számíthat. Kiss Móni számára és számomra, jelképes "szülők" számára tehát az a tét, hasonlít-e majd ez a hetedik az előzőekhez, azaz megfelel-e azoknak az elvárásoknak, amiket az első hat év alatt teremtett. Szóval felnőttünk, és a fő feladat önmagunk megőrzése. Így viszonyulok a hetedikhez: szülőként gyermeknek tekintem, de tudnom kell, hogy felnőtt, el kell engednem a kezét, amikor nincs rám szüksége, hisz már egy csomó dolog megy "magától". Itt már nem csak mi vagyunk Mónival, hiszen van egy csapat, melyben kulcsszó a bizalom. Ez a csapat lett felnőtt az évek alatt, és a csapatba most beleértem a fesztivál látogatóit, meg a sok száz helyi lakost is.

- Nekem tavaly volt az első Ördögkatlan-élményem, és azt vettem észre, hogy valóban kialakult egy közösség a visszatérő fellépőkből, a vendégekből és a falvak lakosaiból.

- A látogatók java részére vagy azért, mert már visszajön, és tudja, mire számít, vagy azért, mert hírt hallott rólunk, alapvetően a nyitottság, a kíváncsiság és az elfogadás a jellemző. Tehát akire ez nem jellemző, az valószínűleg nem is jön. A falvak lakosai között pedig egyre több, aki így viszonyul a fesztiválhoz. Persze nyilván vannak olyanok, akiknek púp a hátán, de talán egyre kevesebben. Talán nem véletlen, hogy a szomszéd falvak évről-évre jelentkeznek: ők is csatlakoznának hozzánk. Ennek egyetlen akadálya van: így is túl nagyok vagyunk már. Szerencsére ez nem a tömegesedésben mutatkozik meg, békésen elfér minden látogató, és talál magának egy csendes zugot, ha arra vágyik - de bizony, amit mondogatni szoktunk Mónival, hogy férjen el a tenyerünkön, nos, az már módjával igaz. Pedig továbbra is erre törekszünk, és ezt fogjuk a jövőben is szem előtt tartani, mert számunkra addig szerethető az egész, amíg minden egyes porcikájához személyes közünk van.

- Ez neked nagyon fontos. Az intimitás és a személyesség.

- Félek, túl sokat mondogatom. Elkopik. De gondold el, hogy most, 2014-ben ebben a globalizált világban, ami se jó, se rossz, egy akkora világ-nagyüzem működik, amiben az egyes ember egy olyan porszem, hogy szinte nincs is. Pedig ez a porszem egy teljes élet. Minden egyes ember "befelé" is végtelen, nemcsak a világ kifelé. Tudod, a Revizorban Dobcsinszkij meg Bobcsinszkij üzenik Pétervárra, hogy ők vannak. Mindannyian ilyen Dobcsinszkij-Bobcsinszkijek vagyunk. Felbukkanunk egy pillanatra a világban, és azt kiáltjuk, vagyunk! Egy ilyen közösségben, mint az Ördögkatlan, ez kiderül. Nem kettőnkről, hanem mindenkiről, aki itt nyílt, szabad, kedves és bátor tekintettel a másikra néz. Hát ezt nevezem én a személyességnek. A színházban ez ritka pillanatokban katarzist jelent. Rész vagyok és egész vagyok. Ezt élem meg. Kegyelmi pillanatokban ez történik a Katlanban. Ilyenkor - és most Bukta Imrétől lopom a kifejezést, aki tavaly volt a díszvendégünk -, öt nap alatt egy Másik Magyarország születik. És ezt nem politikai értelemben mondom.

- Ennek az ereje a válogatáson is látszik. Bár évről-évre egyre nehezebb előteremteni a pénzt a fesztiválra, és nem tudtok mindent meghívni, amit szeretettek volna, mégis iszonyatosan széles az a paletta, ahonnan merítetek.

- Az a romantikus klisé-duma, hogy gyertek és szeressétek egymást  önmagában semmit nem ér. Egyszerűen arról van szó, hogy ha nagyon jó minőségeket gyűjtesz össze, akkor odagyűlnek köréjük a nagyon jó minőségű emberek is, illetve egyszer csak nagyon jó minőséget mutatnak föl. Tehát a kapaszkodókat a művészeti programok jelentik. Ha jól válogatunk, akkor megvan az esély arra, hogy a Másik Magyarország Ez a Magyarország legyen. Hiszen amiket kiválogatunk, az mind Ebben a Magyarországban születik... Ami olyan, amilyen, de mégis ebben a sárdobálós, kétségbeejtően acsarkodó világban jön létre. Tehát nem megtagadása ez annak, amiben élünk. Inkább szelíd figyelmeztetés, hogy igenis születnek értékek. Állítás ez a fesztivál, annak állítása, hogy élhető ez az ország, és nem lehet magától értetődő, amit sokan mondanak, hogy el kell innen menni. Egyébként nagyon sokan, akik elmentek, erre az öt napra jönnek vissza. Még a pécsi önkéntesek között is vannak olyanok, akik erre az öt napra jönnek haza. Nemcsak sörözni vagy borozni vagy quimbyzni, hanem dolgozni. Ez persze csak öt nap. Jó lenne a többi 360 napban is ilyennek lenni, és akkor el se mennének.

- Ti válogattok Mónival?

- Igen. Rengetegen bejelentkeznek, ismerősök, ismeretlenek, nagyon jólesik, hogy aki egyszer már fellépett, újra jönni szeretne, de nem tudunk, olykor nem is akarunk minden kérésnek eleget tenni. Ez részben pénzkérdés, részben értelmetlen a programokat egymásra zsúfolni.

- És miért fontos nektek, hogy legyenek a fesztiválnak díszvendégei?

- Kérdezhetnéd azt is, hogy miért vannak fővédnökeink... hisz' két olyan nagy névvel ékeskedünk, mint Cseh Tamás és Törőcsik Mari; az ő nevük valóban rangot és védettséget ad. De ha Mari nem győződött volna meg arról két évvel ezelőtt, amikor az öt napot velünk töltötte, hogy jó dologhoz adja a nevét, akkor biztosan nem tenné meg azt, hogy halálos fáradtan - gondold el, már majdnem nyolcvanéves - éppen egy kolozsvári vendégjátékról visszatérve azonnal eljön a Katonába a sajtótájékoztatóra. Az évenkénti három-négy díszvendég pedig? Igen, büszkélkedni szeretnénk velük, meg fölmutatni, hogy mennyi jó dolog van ebben az országban. Nekünk nagy büszkeség, hogy most a Katona József Színház lesz az egyik díszvendég.

- És ez hogyan jött?

- Már tavaly szerettük volna meghívni egy előadásukat, A mi osztályunkat, akkor ez nem jött össze. De ha egyszer eszünkbe jutott valami, azt már nem szívesen engedjük el. Már csak azért sem, mert számos példa bizonyítja, hogy az átlagos technikai igényű stúdióelőadások makulátlanul meg tudnak valósulni nálunk. Az elmúlt években számos olyan művészeti esemény történt nálunk, amire előzőleg gondolni sem mertünk volna. Nagyon jó megtapasztalni, hogy bárki megszólítható. Kicsit öntelten ma már azt mondhatom, rang fellépni az Ördögkatlanban.

- Te alapvetően színházi ember vagy, az életet és a fesztivált magát is a színház felől közelíted meg, amivel elég különleges helyet foglaltok el a magyarországi fesztiválok sorában, mégis rengeteg egyéb program is megtalálható, hiszen gyerekekkel foglalkoztok, koncertek, kiállítások is vannak.

- Mi Mónival mindenevők vagyunk, és bár én évek óta színházhoz kötődöm, nagyképűen fogalmazva "színházat csinálok", ki kell mondanom: nem egy bizonyos dologra születtem. Szerencse ez vagy balszerencse - nem tudom. Mindenesetre megengedhetem magamnak, hogy sok minden érdekeljen. De Mónival csak azt hívjuk, amit már láttunk és szeretünk, vagy amit szeretnénk látni - igaz, a Katlanban erre nem nagyon van időnk.

- Ezek szerint olyat nem válogattok be, amiről tudod, hogy értékes, de tőled távol áll? Vagy van?

- Szerintem van, de bizonyos dolgok, amiknek a létjogosultságát elvben elfogadom, ilyen például a provokatív művészet, olyanok nincsenek. Most persze felmerül a kérdés, hogy ki mit tart provokatívnak, de az egy hosszú beszélgetés lenne.

- De mégiscsak van, mert a Vörös provokatív, a tavaly játszott A nagy füzet is provokatív és a Nagy József Woyzeckje is provokatív.

-  Lehet, hogy provokatív a kérdésfelvetés vagy bizonyos formai megoldások - de nem provokálja a néző személyiségét. Számomra abban a világban, amiben most élünk, nincsen létjogosultsága a másik embert sértő, bántó provokációnak. Ebben a végzetesen kettéhasadt világban én menthetetlenül a párbeszéd híve vagyok akkor is, amikor az esélyeim olykor a nullára redukálódnak. A militáns magatartás végtelenül távol van tőlem-tőlünk, ilyen értelemben utasítjuk el a provokatív művészetet. Ennek azonban nincsen köze a furcsa, kísérletező, sokszor érthetetlennek tűnő fogalmazásmódhoz, amire kíváncsiak, nyitottak vagyunk. Sokan vagyunk így ezzel az Ördögkatlanban, az elmúlt hat év alatt az bizonyosodott be, hogy a népszerűséghez nem kell elmozdulni a kommersz felé. Sőt, az a sokezer ember, akik hozzánk jönnek, fel is háborodnának, ha a válogatásban nem a minőség lenne a döntő.

- Ez is egyik nagyon fontos vállalásotok, hogy évről-évre megcsillan a programok között a komolyzene.

- Látod, ez is milyen érdekes: azt mondod, „vállalás", miközben nem az. Nem kell vállalni a komolyzenét, jelenléte éppoly természetes, mint a rockzenéé. Megférnek együtt. Quimby és Beethoven, Kiscsillag és Mozart. Ez a kulcsszó, nem a vagy-vagy. Az Ördögkatlanban természetesek a találkozások. Ezekből szerelmek, barátságok, alkotások születnek. Legalábbis hat éven át így volt. És így lesz hetedszer is.