„A bohóckodás megtanítja a színészt arra, hogy abban higgyen, amiben akar. A bohóckodás felébreszti benne az örök gyermeket, akit a bizalom és a végső egyszerűség szószólójaként őriz magában minden nagy művész.” (Mihail Alekszandrovics Csehov)
1991-ben született Budapesten. Diákéveiben többféle művészeti ágban kipróbálta magát a képzőművészettől az irodalmon át a zenéig, végül a színészet mellett döntött. Első próbálkozásra felvették a Színház- és Filmművészeti Egyetem színművész szakára, ahol 2015-ben végzett Marton László, Hegedűs D. Géza, Forgács Péter osztályában. Fontos mesterei között tartja még számon Méhes Lászlót, Lukáts Andort és Horváth Csabát, akinek a Vérnász rendezésében kapott főszerepet, később pedig A Pál utcai fiúkban dolgoztak újra együtt.
A Miskolci Nemzeti Színházban töltötte szakmai gyakorlatát, amelyre rendkívül intenzív időszakként emlékszik vissza. „Folyamatosan úton voltam, négy-öt órákat aludtam, előfordult, hogy késő estig dolgoztunk Miskolcon, majd feljöttem Budapestre, ahol játszottunk még egy Hamletet éjszaka az Ódry Színpadon. Megismertem, mik a határaim.” Úgy véli, minden fiatal színésznek hasznára válna, ha néhány évet egy vidéki színháznál töltenének el, hogy megtapasztalják annak a felelősségnek az érzését, hogy a színházuk egy egész város kulturális lehetőségeinek jelentős részét biztosítja.
Hegedűs D. Géza, Varju Kálmán, Zoltán Áron, Hajduk Károly, Stohl András - Szentivánéji álom (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel / Vígszínház)
Az egyetem után, 2015-ben szerződött a Vígszínházhoz, ahol azóta jobbnál jobb szerepek sora találta meg, köztük A félkegyelműben Ferdiscsenko és Burdovszkij, a Kinek az ég alatt már senkije sincsen című előadás többféle karaktere, Guildenstern a Hamletben vagy Dolohov hadnagy az Alekszandr Bargman rendezésében készült Háború és békében.„A színész a saját szerepének ügyvédje. Soha nem kezdek neki egy karakter elemzésének úgy, hogy kijelentem róla, hogy gonosz. A néző joga eldönteni, hogy elfogadja-e az ő igazságát, vagy sem. Nekem a saját szerepem igazságát kell képviselnem. Dolohov esetében ez azzal van megspékelve, hogy beteges nárcizmust cipel magában, aminek gyökerei gyermekkorában erednek. Tolsztoj nagyon kevés támpontot ad ehhez, de mégis pontos utat jelöl ki annak, aki Dolohov személyiségét vizsgálja.”
Zoltán Áron a színház lényegét annak közösségformáló erejében látja.
„Az az előadás tud elérni valamit, amely képes összekovácsolni a nézőket, és megosztani velük valami olyan titkot, amitől hazafelé menet úgy érzik, többé váltak.” Ha lehetősége van, nem csak színészként dolgozik, igyekszik minden évben saját projekttel jelentkezni, mint például az idén áprilisban bemutatott Szívlapát című versszínházi előadás.
A színház mellett a zene is meghatározó az életében, több formációban (Aszittem, A GRUND - vígszínházi fiúzenekar) közreműködik. „A zene közvetlenül a lélekre hat. Hatalmas adomány a zenei érzék egy színésznek, segíti a harmonikus összjátékban, megkönnyíti az egyes atmoszférák megfogalmazását. De egy szerep megértésében is segít a jól kiválasztott zene.” 2016-tól a Színház- és Filmművészeti Egyetem doktori iskolájának hallgatója, témája: a vers színpadi adaptációja.
Legutóbbi, vígszínházi bemutatója október közepén az Eszenyi Enikő rendezésében készült A diktátor volt, amelyben több szerepben is színpadra lép. Soron következő munkája egy népszerű Molnár Ferenc-darab lesz: ifj. Vidnyánszky Attila Liliom-rendezésében Hugót fogja alakítani.
Fejléckép: Zoltán Áron (fotó: Dömölky Dániel / Vígszínház)
hírlevél
