Megnéztem Szarka Gábor kancellár urat gyerekszínészként, és leesett az állam

Mióta az egykori gépesített lövésztisztet, Dr. Szarka Gábort kinevezték a Színház- és Filmművészeti Egyetem kancellárjának, visszatérő kérdés, hogy a 2016-ban leszerelt ezredest, a Honvédelmi Minisztérium korábbi kabinetfőnökét, a Közszolgálati Egyetem korábbi campus-főigazgatóját mi köti a kultúrához.

Persze nem ördögtől való, hogy nem színházi ember kerül a pozícióba. Az előző kancellárnak, Vonderviszt Lajosnak sem volt kötődése a Színműhöz, korábban a veszprémi egyetemen tanított, majd az ELTE és az OSZK informatikai vezetője volt. Az új kancellár, Szarka Gábor nem is mentegetőzött sokat, amikor arról kérdezték, milyen tapasztalata van a színházi szakmában: „Én a művészeti kérdésekhez nem értek” – mondta. Azt viszont nem hallgatta el – és milyen jól tette –, hogy gyerekszínész volt: játszott Szabó István Redl ezredes című filmjében, illetve Fejér Tamás két ifjúsági filmjében: az egyik egy tízrészes filmsorozat, a Gyalogbéka.

Egy kedves ismerősömtől kaptam egy fülest, hogy figyelj, követed az SZFE-ügyet? persze, hogy követed, mi? újságíró vagy, nem? Nézd meg a Gyalogbékát, lehidalsz! Hiába szabadkoztam, hogy a legutolsó sorozat, amit követtem, a Breaking Bad volt, és nem egy 1982-es ifjúsági sorozattal ébreszteném fel magamban a sorozatjunkie-t, ha nem muszáj.

Nem csak azért, mert a film kellemesen gulyásszagú világa számomra, aki soha nem élt a Kádár-rendszerben, különös varázst képvisel. Láttam én szoci ifjúsági filmeket, végigizgultam az Utánam, srácok, a Keménykalap és krumpliorr, Az öreg bánya titka, a Le a cipővel! összes epizódját, nem idegen tőlem a Magyar Televízió hőskorának esztétikája, a rosszul mikrofonozott jelenetek szürreális varázsa, a kiváló színészek zavarba ejtően suta színészkedése.

A Gyalogbéka egy olyan szituációról szól, amelyben a jól hangolt antennájú tévénéző könnyen a mostani SZFE-ügyre ismerhet. És, mit tesz Isten (vagy a sors, vagy a karma – helyettesítse be mindenki világnézete szerint), a filmsorozat első jelenetében rögtön a tizenegy éves, ártatlan és cuki Szarka Gábor tűnik fel, hogy elmondja:

Szarka Gábor a Gyalogbéka című filmsorozatban

A történet szerint néhány fiatal úttörőnek, a Tinódi Örs tagjainak elege van a balatonszemezdi sörgyári üdülőből, ahová a tanárok évről évre elhurcolják őket, és kitalálják, hogy indiánosdit szerveznek Öregvisnyón. Hej, a titkos nyári indiántábor titkosan kezdődik, nem is tudnak róla a tanárok egészen május 8-ig, na, akkor robban a bomba.

Nem csoda, hogy a gyerekek nem akarnak a sörgyári üdülőbe menni, mert a tanári értekezletre bepillantva tényleg szörnyű unalmas lehet, Juci tanárnéni-kartársnő például majdnem elalszik a megbeszélés közben.

És ekkor derül ki, hogy baj van: a hatodik osztály, a Tinódi Raj indiántáborba megy, csakhogy ez a tanár bácsinak piszokul nem tetszik. Száraz, metsző hangon rögtön rá is kérdez:

Juci nénitől viszont megtudjuk, hogy a gyerekeket senki nem kérdezte meg, hova akarnak menni táborozni, csak letették eléjük az íveket, hogy töltsék ki. Ajjaj!, gondoltam. Ez kínosan emlékeztet arra, amikor augusztus 27-én előre aláírt alapító okiratot adtak át az egyetem (akkori) vezetésének. Na, de hát rossz az, aki rosszra gondol!

A következő jelenetben a tanár bácsi megjelenik az osztályban, gőzölög a feje a dühtől, és azt mondja a gyerekeknek: „A vak is láthatja, hogy nem az úttörőélet törvényeivel foglalkoztok!” Befenyíti őket, hogy mivel nem három példányban készítették el a nyári tábor tervét, minden joga megvan hozzá, hogy a megkérdezésük nélkül beosszák őket valahova – a sörgyári üdülőben. Pedig a sörgyári üdülő pisiszagú, és akkor még finoman fogalmazunk.

Az egyik, ultramenő aviátorszemüveges kisgyerek tájékoztatja a tanár bácsit, hogy a nagybátyja, Elek bácsi szeretettel várja akár az egész iskolát az öregvisnyói telkén.

Több se kell, a tanár bácsi fejében rögtön összeáll a kép: Elek bácsi, a tüzes szemű Tudjukki az, aki háttérhatalomként az egész csapatot irányítja. A tanári szobában meg is beszéli a kolleginákkal, szólni kéne a Zigazgató úrnak. Csakhogy az igazgató úr nem nagyon ér rá, hamar kiderül, hogy a mai vezetők előtt sem ismeretlen kóros pozícióhalmozásban szenved: az órarendje szerint

• sorozáson van
• alkoholellenes bizottságban elnököl,
• futballmeccset vezet,
• az önkéntes tűzoltókkal akciózik.

Indiánosdi a Gyalogbéka című filmsorozatban: a lázadó diák szerepében Timár András

A tanár bácsi úgy dönt, személyesen oldja meg az ügyet, és a diákok tantermében alaposan kérdőre vonja őket. Micsoda dolog az, hogy egyedül mennének táborozni? Felnőtt nélkül. „Mi kérem, mindannyian elkéredzkedtünk otthonról. (…) Tudunk mi magunkra vigyázni, kérem!” – mondja a kis Szarka Gábor. De a tanárbácsi fejébe már beette magát a szentírásként követett alapelv: a szabály az szabály, még ha nem sok értelme van, akkor is. Teljesen bepipul, és kijelenti, hogy senki nem megy sehova. Játszani Szemezden is lehet, hiszen benne van a napirendben. A gyerekek szerint a tanárok direkt szívatják őket, úgy intézik a dolgokat, hogy ne lehessen játszani. Márpedig ők játszani, játszani, játszani akarnak. „Nem többet… Sokat!” – hangzik a drámai kijelentés. Indiánosdit.

A tanár bácsi erre jól lehordja őket.

A két fél nem jut dűlőre. Miután a tanárbácsi elhúzott azzal a felkiáltással, hogy a rendbontást jelenti az igazgató úrnak, a gyerekek szavaznak arról, mi legyen. A szavazatszámlálást a kis Szarka Gábor szentesíti, a sebtiben megalakult tanköztársaság nagy lelkesen megszavazza Öregvisnyót.

A pilot-epizód fináléjában pedig megtörténik az, amiről most, a Vas utcában csak álmodoznak: a diri bácsi engedélyezi a tábort, igaz, sokat nem törődik a dologgal: sietnie kell, mert az antialkoholista bizottságban már szomjasak az elvtársak.

A második epizódban már törvényeket hoznak az indián-gyerekek, és elszívják a békepipát. Aztán snitt, a tanári szobában vagyunk, a diri bácsihoz is eljutottak az indiántörvények, abból olvas fel a kartársaknak, ilyeneket:

Amikor idáig jutottam a filmnézésben, önkéntelenül is elmorzsoltam egy áment, aztán a körmömet rágva sasoltam tovább. Közben Juci néni egy napos verandán tisztázza a gyerekeknek, mi történik: ez már háború, háború a megszokás ellen – a kis Szarka Gábor közben szilvát eszeget a többiekkel vájlingból. Juci néni egymondatos lelkesítő beszéde így hangzik:

A Tinódi Örs és a melléjük rendelt honvéd (Cseke Péter) a Gyalogbéka című filmsorozatban

A hatodikos gyerekek kezükbe veszik a sorsukat, pénzt gyűjtenek a táborozásra, összeállítják, hogy mi kell a túléléshez a fogkefétől a bográcsig. A lázadók vezére nem más, mint a kis Szarka Gábor. Egy ideig. A csipet-csapat hamarosan egy szőke, mosolygós katonatisztet kap vezetőül – akit egyébként az SZFE modellváltásáról szóló törvényt támogató Cseke Péter, a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház igazgatója alakít.

Tovább nem részletezném a cselekményt, mert nincs is minek. A Gyalogbéka azt az irányelvet tükrözi, amellyel szemben a hatvanas évek valódi lázadó kultúrája kívánt tenni a Kádár-korban: megteremteni a rendszeren belüli lázadást. Az átkosban a rendszer diskurzusa csavaros logikával próbálta életre hívni a lázadó ifjúság identitását is, lehetőleg úgy, hogy ez a lázadás ne mozgassa meg a berendezett szocializmus alapjait, hanem inherens részévé váljon annak, ne lecserélni akarja a rezsimet, hanem jobbítani azt.

Szarka Gábor a Gyalogbéka című filmsorozatban

Ezért van, hogy a filmsorozatbeli diri bácsi nagy kegyesen megengedi az indiános táborozást, csak azért, hogy aztán a gyereksereg megkapjon felügyelőnek egy honvédtisztet. Aki nagyon aranyos, nagyon rendes, nem is veszi le a gyerekek fejéről rögtön az indiántollakat, de azért csöpögtet nekik néhány, kijózanító pofonokkal felérő bölcsességet: például azt, hogy indiánok ma már nincsenek, csak a rezervátumokban. Nem muszáj erről a nagy szabadságról álmodozni, sokkal többet ér a rend, az erkölcs, az engedelmesség.

A Gyalogbéka utolsó epizódjában már annyira kilóg a „vörös farok”, hogy a néző elbotlik benne: a Tinódi Örs és a kis Szarka Gábor büszkén szalutál és jelent. El is felejtették, hogy korábban pont ez ellen tiltakoznak: az állandó sorakozók és seregszemlék ellen, amik miatt nem jut idő a játékra. Az utolsó epizódban szó sincs arról, hogy játszani, játszani, játszani kéne, ahogy azt a gyerekek egykor szenvedélyesen kijelentették. Lehet, hogy kacskaringós úton, de végül csak engedelmes úttörők lettek ezek a fiúk: és szól a zene, a nyakban vörös nyakkendő.