Tankred Dorst darabját itthon először 1984-ben mutatta be a Vígszínház, Valló Péter és Horvai István rendezésében, akkor még Kertész Imre fordításához hűen Merlin, avagy a puszta ország címmel. Mindez nem a színháztörténeti adathalmozás szempontjából érdekes, hanem a jelen történelmi perspektívájából visszatekintve: a korabeli kritika a darabot (mára nehéz lenne megállapítani, hogy politikai óvatosságból vagy épp tényleges közérzeti okokból kifolyólag), sokkal inkább értékelte univerzális érvényű moralitásként, mintsem aktuálpolitikai vészharangként. Tankred Dorst darabja ebből a szempontból - figyelembe véve az Új Színház 1995-ös, javarészt szintén az ősbemutató értelmezése felől közelítő előadását - napjainkra érett be.

A Merlin... tulajdonképpen nem más, mint az Artus-mondakör ízig-vérig posztmodern újramesélése: Dorst sorra idézi fel a kerekasztal, a királyi udvar és a Szent Grál legendás történeteit, ám mindezzel párhuzamosan deheroizálja is hőseit, a történelmi pátosz helyébe többnyire az iróniát és banalitást emeli. A végeredmény így - szóljon ez bármilyen közhelyesen is - a 20. századi ember történelmi és metafizikai tapasztalatának monumentális összegzése. Arra a bizonyos pozitív üzenetre tehát csak elvétve számítsunk.

Polgár Csaba - elődeivel ellentétben - látványosan nem igyekszik Dorst kilencvenhét jelenetből felépített, közel tíz óra játékidőt igénylő drámáját olyan néhány órás illusztrációvá sűríteni, amely bár epizódszerűen felmutatja darab lényegi pontjait, de megfeledkezik a szöveg egészének kontextusba helyezéséről. Gáspár Ildikó és Bánki Gergely precíz és céltudatos húzásai nem törekedtek a teljes cselekmény hűséges lekövetésére, ehelyett egy, a dorsti szöveget jelzésértékűen felhasználó, aktualitásokra kihegyezett minidrámává sűrítették azt. Ennek megfelelően elmaradnak olyan jelenetek, mint például Merlin fogságba esése, sőt, időről-időre a történet lekövetéséhez szükségessé válik az Artus-mondakör legalább érintőleges ismerete is, cserébe viszont kapunk egy minden pillanatában érvényes tanmesét. Polgár Csaba ebben az értelemben folytatja azt a sort, amit korábban a Hermann csatájával megkezdett, majd a Korijolánusszal folytatott: pontos és kompromisszummentes közéleti kórképet állít fel a jelen társadalmáról. (Az már más kérdés, hogy a sokszor tévesen a radikális jobboldal jelszavaként számon tartott, Isten, Haza, Család alcím valójában a mandátummal jó ideje nem rendelkező Kisgazdapárté.)

Tudható, hogy Peter Zadek, a Merlin... egykori megrendelője az ősbemutató helyszínéül a hamburgi vásárcsarnokot szemelte ki. Bár végül a nagyszabású terv nem valósulhatott meg, Hargitai Iván 1995-ös rendezése hasonlóan nagyvonalúan járt el: a szebb időket is látott Új Színház színpadára ültette fel a közönséget, a játékteret pedig a nézőtérre tolta át. Ezen grandiózus elképzelések mellett Izsák Lili egyetlen, ütött-kopott lakókocsiból kibontakozó díszletét nyugodtan nevezhetjük minimalistának.  A színpad közepén várkapuként megnyíló kocsifal előterében ott találjuk a hordozható kerekasztalt, néhány kinyitható kempingszék, sörös doboz és műanyagtányér társaságában. Az üzenet tehát világos: minden és mindenki átmeneti vendég ebben a térben, az eszmék épp úgy, mint a hősök és az általuk alapított birodalom. 

A Dorst által használt, hangsúlyosan kreált, eltartott és mindvégig önironikus színházi nyelvet a HOPPart tagjai anyanyelvi szinten beszélik. Dialógusaikból a legváratlanabb pillanatokban lépnek ki, és fordulnak kommentárokkal a közönség felé, drámai csúcspontokat teremtenek kórusbetéteikkel (Záray-Vámositól a Queenig), a kamaszkor jólesően alpári humorát engedik össze az európai kultúrkör csúcsteljesítményeivel (így például József Attilával vagy Rilkével).  A Merlin... mindezekkel együtt válik megosztó darabbá, hiszen az alkotók egy minden tekintetben radikálisan újszerű (pontosabban megkésett) színházi látásmódot emelnek be a kőszínházi keretek közé, olyat, amivel legutóbb talán Zsótér Mi történt Nórával... című rendezése kapcsán találkozhattunk, épp az Örkény Színházban.

Terhes Sándor Artus szerepében a hatalom mámorának stációit járja be, ízekre szedi az igazságos király legendáját, a törmelékből pedig anatómiai pontossággal alkotja meg a jóindulatú, de vaskezű despota frusztrált képmását. Játéka kezdetben egy infantilis kisfelnőttet idéz, majd fokozatosan tölti fel alakját újabb és újabb árnyalatokkal: hol felesége máglyája körül bujkáló, döntése terhét viselni képtelen szerelmes, hol ellentmondást nem tűrő agresszor, nagyszerű kiszólásokkal ("a rend nem tűri a függetleneket"). Szandtner Anna Merlinje minden pillanatban koncentráltan vonja magára a nézői figyelmet, alakítása törékeny és melankolikus, nyugodt és félelmetes. Negyedennyi intenzitással is könnyedén elvinné az előadás három óráját.

Az első felvonás látványosan hanyagolja el a legfiatalabb generációt, ökörködéseiket éppúgy érdektelen figyelem övezi az udvar részéről, mint lassú, de biztos radikalizálódásukat. Máthé Zsolt ödipális pszichopatája, Bánki Gergely udvari hülyegyereke trikolor színfoltjai az előadásnak, vad tombolásukból bontakozik ki az est legszebb pillanata: a fiatal Sir Beauface (Barabás Richárd) gyönyörű zenei aláfestéssel illusztrált váratlan és szívbemarkoló halála.

Kiss Diána Magdolna hibátlan szopránja órákkal az előadás után is visszacseng fülünkbe, Ginevrája a naiv királykisasszonyból érkezik el a bukott jégkirálynőig. Az ő lefojtott izzásának tökéletes ellentéte a méltóságából kiforgatott Szilágyi Katalin, és a méltóságot soha nem ismert Takács Nóra Diána alakítása. A kerekasztal elitje (Baksa Imre, Gyabronka József, Herczeg Tamás) a színpad szélére ültetve sörözi végig saját történelmét, a komótos passzivitás alól csak Sir Lancelot és Parzival a kivétel. Friedenthal Zoltán ellenszenves és szórakoztató hisztérikát teremt a Tenger Lovagjából, Roszik Hella pedig egyszerre képes szerethetővé tenni a vérfürdőben ázó balga szentet és ellenszenvessé a felszínes és túlzó szeretetmámorban égő Grál-lovagot.

Artus teszi fel a kérdést, valahol a darab aranymetszésénél: Ki itt áll és töpreng, én vagyok-e, Merlin? És a történet, mi velem kezdődik, az én történetem? S ha csak általad történik, hogy én történelmet csinálok: akkor a tiedet ki csinálja, mondd, vajon? Az ördög az? Vagy Isten?

Mi pedig szeretnénk hátradőlni és nem tudni a választ.